Tizenhatodik: Élet és halál között

Sziasztok, drágák! :)

A mai részhez nincs sok hozzáfűznivalónk, esetleg annyi, hogy gondolom észrevettétek, ritkábban van rész. Ennek egészen egyszerűen az iskola az oka, és valószínűleg ilyen ritkán fognak érkezni a részek ezután is. Reméljük megértitek :)

millió ölelés,

Connie & Ade

Lassan két hete vagyunk Wellingtonban, és semmi változás nem történt. Ugyan úgy telnek a napjaink, Noráék szinte az egész napot nálunk töltik, beszélgetünk, Ginny kedvéért játszunk, ha ő elaludt, komolyabban próbáljuk kitalálni, hogy mitévők legyünk, ugyanis még mindig nincsen üresedés. Fogalmam sincs, merre lehetnek a többiek, csak bízok abban, hogy találtak valami biztonságos helyet, és jól vannak. Hetente váltják a toronyban a megfigyelőket, jelenleg én és Nora vagyunk azok, Ginny addig Rosáékkal van. Minden nap rendes adag ételeket kapunk, mindannyian jól lakunk, és ugyan így van ez a gyógyszerekkel is. Néha behívtak minket egy kisebb térre, ahol felvetettek pár ötletet, amivel talán erősíteni tudnák a várost. Eddig a védőfalon kívül nem volt jobb ötletük, bezzeg azt nem hagyják, hogy a népnek is legyen beleszólása.
- Ki lesz a következő páros? - kérdezte Nora, miközben elindultunk felfelé a lépcsőn.
- Azt hiszem Jane és Bruce, de még vagy három napig mi vagyunk.
- Tudom. - sóhajtva leült a kajákkal és gyógyszerekkel teli dobozok mellé, és elkezdte őket zsákokba rendezgetni, én pedig odaálltam ahhoz a réshez, ahol néznem kell, hogy jön e valaki. Egy hirtelen fuvallat lefagyasztotta a levegőt, szóval én elindultam az egyik közelembe eső szekrény felé, hogy keressek valami kabátot. Ismét a réshez mentem vissza. Vágyakozva néztem a fenyvesekre, a hóra, a sötét hófelhőkre. Sóhajtva néztem Norára, aki dudorászva pakolt.
 - Ki fogok szökni… - motyogtam.
- Mi? – kérdezett vissza.
- Én nem bírom tovább itt. Mekkora ganéság ez?! Milliók lehetnek kint az utcán, a szabadban, félig halottakkal összezárva. Mi pedig itt kényelmeskedünk? – emeltem fel picit a hangom. – Nem mellesleg… őrülten hiányzik. – sütöttem le a szemem. Nora közelebb jött hozzám, majd átölelt.
- Hazel… Lehet, életed legnagyobb őrültségét akarod megtenni, de… én veled tartok a végsőkig. Na meg persze, már igen csak kíváncsi vagyok ki az a Luke, akiről mindig áradozol. – nevette el magát a lány. Kicsit én is elmosolyodtam. Megfogtuk egymás kezét majd rápillantottunk a képernyőkre, amik a város minden pontját mutatják. Egy fekete foltra figyeltem fel. Éreztem, ahogy a barátnőm keze elgyengül. Ráközelítettem a képernyőre. Beesett arc, kiakasztott állkapocs, üres szemek, vértől ragadó kézfej.

 ~~~ 

 - Basszameg... - suttogtam, miután becsuktam az ajtót.
 - Mi az? - kérdezte Rosa, Ginnyvel az ölében.
- Kint vannak. De szerintem tíz percen belül elmennek, nemsokára vacsorázniuk kell. Addig pakoljunk össze, semmit ne hagyjunk itt. - megfogtam a szétszórt ruhákat, és Ginny játékait, majd belegyömöszöltem egy táskába, és letettem a kislány mellé.
- Hova megyünk Hazzy? - kérdezte. A becenevem hallatára kicsit összerezzentem, senki nem szokott úgy hívni, csak Ő.
 - El, drágám. Megkeressük a fiúkat, rendben? - bólintott egyet, majd folytattuk a munkálatokat. Muszáj elmennünk, megtalálnunk őket, meg egyébként sem biztonságos többé ez a hely. Bejutott egy zombi. Nem tudom, hogy, de bejutott.
Bekopogtak.
- Csitt! - mindenki mozdulatlanul figyelte, hogy mit csinálok. Halkan odalopóztam az ajtóhoz, hallgatóztam, majd végül kinyitottam. Noráék voltak, teljesen felpakolt táskákkal.
- Gyerünk. – kaptam fel a kabátom, majd Ginnynek is segítettem. Óvatos léptekkel mentünk a csarnok felé, ahol van egy kivezető ajtó a szabadba. A ködös kisutcákon keresztül kellett mennünk, hisz el kellett kerülnünk minden élőt, vagy éppenséggel halottat. Lépteket hallottam a jobboldalról. Lehúzódtunk a fal mellé. Kissé kinéztem, egy tízéves koraiban lévő kisfiú sietett vacsorázni. A semmiből előbukkant a zombi. Rávetette magát a kicsiny testre, aminek csontjai hangosan elroppantak. Nagyot nyeltem.
 - Menjünk. – mondtam remegő hangon. A csarnok nehéz vaskapuit hangos zajjal tudtuk csak kinyitni. Fel a lelátótérre, majd a közvetítő erkélyen keresztül az öltözőkhöz vezető folyosón, majd le a lépcsőn a konditerembe.
 - Zárva! – mondta ideges hangon Devis mikor megpróbálta kinyitni az ajtót.
 - Félre! – lökött arrébb minket Nora. Nekifutott az ajtónak majd a lábával betörte az ajtót. És mint egy lassított felvétel, úgy történt meg minden szörnyűség. A lány lába beragadt, hasra esett. Hörgés zaja hallatszódott be. Több sápadt kezet, vérengző fogat láttam meg a lába körül. Őrülten sikoltott. Húzták hátrafele a lányt, mindaddig, míg át nem törték az ajtókat. Felkaptam Ginnyt, és hatalmas rohanásba kezdtem a lépcső felé. De Fred ott maradt. Sápadtan állt ott, remegve. Odaadtam Ginnyt Rosának, majd Fred kezét elkaptam az utolsó pillanatban, és felvonszoltam a lépcsőn. Bőgött. Úgy mint még soha senki. A folyosó visszhangja jelezte nekünk, hogy nagyon sokan követnek minket. A Közvetítő erkélyen becsuktuk az ajtót, ami ideiglenesen is akadályt jelentett a zombiknak.
- MOST HOL A PICSÁBA TUDNÁNK KIMENNI? – kérdeztem rémülten. És ekkor meghallottam a vaskapuk kinyitásával járó hatalmas ricsajt. Fegyverekkel lódultak be.
- Ott vannak! – mutattak fel ránk. Közben magam mögött már hallottam a zombik egyre erősödő hangját.
 - Fel a tetőtéri ablakokhoz! – mondta Devis.
- Hová?! – kérdeztem, de nem gondolkodtam. Átvettem Ginnyt, aki már pityergett, de tudta, nem szabad hangoskodnia. Egy, a lelátó mögötti létrán tudtunk felmászni, majd a reflektorok „hídján” keresztül fel tudtunk menni az ablakhoz. Devis magassága miatt, csak felhúzta magát, majd kezét nyújtva várt minket. Először feladtam Ginnyt, majd bakot tartottam Rosának. Fred a híd korlátjain egyensúlyozott. Le akart ugrani, le, a füves pályára. - FRED! – szaladtam oda hozzá, majd lehúztam. Kihúzta az ujjaim közül a csuklóját.
- Nem, Hazel! Én nem vagyok képes tovább élni! – mondta vörös szemekkel. A közvetítő erkély ablakának áttörésére kaptuk fel a fejünket. Több tucat zombi hullott le a füves pályára, ahol az emberek voltak, és (amit én nem vettem észre) minket próbáltak célozni. És ekkor kezdődött a káosz. - Fred… kérlek. – néztem rá szomorúan. Lesütötte a szemét, majd megindult.
– Köszönöm! – mondtam hálásan, majd őt is felsegítettem.
 - HÉ, ÁLLJ MEG RIBANC! – hallottam egy férfihangot magam mögött. Az egyik elvetemült feljött a lelátón. Engem célzott a fegyverével. Gyorsan elkaptam Devis kezét, aki felhúzott. Lecsuktuk az ablakot, majd oldalazó lépésekkel a csarnok üvegtetőjén végigmentünk a létrához. Lihegve másztunk le. Az érzés ismerős volt. Mikor a talpam találkozik a hó hidegével. A szemem megtelt könnyel. Én veled tartok a végsőkig, én veled tartok a végsőkig, én veled tartok a végsőkig. Ez a mondat játszódott le az agyamba milliószor. Megöltem. Szó szerint megöltem a legjobb barátnőmet. Miattam halt meg. Én vagyok a gyilkosa, nem a zombik. Mocskos lelkem van. Mocskos…
 - Indulnunk kell… - mondta Rosalya. Bólintott Devis is. Fred semmitmondó arccal indult meg. Megtöröltem a szemeimet, majd Ginnyt az ölembe vettem. Elindultunk, megkeresni őket. Hol vannak? Azt nem tudjuk. Lehet ez lesz a vesztünk. De legalább azért halok meg, akit szeretek. Wellington falai körül puska zörejek, sikoltások hangja volt. Elkezdődött a mészárlás. A torony alá értünk, ahol hetekkel ezelőtt álltam, és nem akartam mozdulni Luke mellől. Elindultunk az erdő felé, kezünkbe vettük a fegyvereinket. A fenyvesek némák voltak, semmi zaj nem volt. De azért óvatos léptekkel mentünk. Fred zsebre tett kézzel vonult Devis mellett. Én Rosával kicsit lemaradva.
 - Szépen lassan álljatok meg, és tegyétek le a fegyvereiteket. – hallottam egy hangot magam mögül. Egy kicsit tömzsi, sötét hajú, szemüveges fiú állt, hatalmas pufi dzsekiben, kezében egy pisztoly. Nem volt ismerős az arca. Nem Wellington-i. Úgy cselekedtünk, ahogy mondta.
 - Mindenki engem követ, vagy különben szétrúgom a poppolóját. – ráncolta össze a szemöldökét.
 - Semmi gond, Ginny… - suttogtam a kislánynak. A földről felkapta a fegyvereinket, majd elindult. Nem tudtunk mit tenni, követtük, remélve, hogy út közben megtaláljuk a fiúkat. Egy kisebb faházhoz értünk, aminek a kéményéből füst jött ki, azaz fűtenek. Ez már egy jó jel volt.
- Itt megvártok. – mondta a teraszhoz érve a fiú. Egy kis pad volt ott, leült oda Devis és Fred. Az utóbbi még mindig nagyon keserű arcot vágott. Én hallgatózni kezdtem.
- Öten vannak. Két fiú, és három lány, van közöttük egy gyerek is. A fiúk közül az egyik egy nagy colos, a másik velem egy magas lehet. A lányok alacsonyak, egy vörös, és egy barna.
- Hazel! – hallottam egy kiáltást odabentről. Felugrottam a hang hallatán. Az ajtóból kirontott Luke. Azonnal odafutottam. Elmondhatatlanul örültem. Megöleltem, megcsókoltam… Hihetetlen érzés volt. A tenyerembe fogtam a borostás arcát, és csak vigyorogtam.
 - Gyertek be. – mosolygott, majd kézen fogva bevezetett.

Tizenötödik: Hiányát érezni annak, ami nincs.

Sziasztok ^.^
Itt is lenne a tizenötödik. Nagyon sajnáljuk a ritkás megjelenéseket, de kicsit elszámoltunk az időbeosztásunkkal, nem gondoltuk volna, hogy ennyire nem lesz időnk :) Jó olvasást!
                                                                                   xx, Ade&Connie

 Egy kis pihenés után ismét elindultunk. A lépteink egyre nehezebbek lettek, a bakancsaink pedig átáztak. Még abból a kisebb városból kaptunk bőrfelszereléseket, ahol legutóbb koncerteztek a fiúk. A bőr ruhákat elméletileg nehezebben harapják át. A vádliig érő hó viszont megdolgoztatták az izmainkat. - Már csak egy hózivatar hiányzik. – szólalt meg elől Mikey. Elmosolyodtam. Még ilyenkor is megmaradt a jókedv. Ginny odajött mellém, és megfogta a kezemet. Kis hideg keze a szívemig ütött. Sietnünk kellett. Nem szabad, hogy bárki lebetegedjen. Hosszú órák óta tartó, szerencsére csendes sétánk alatt nem találtunk semmi életre mutató jelet. Még. - Nézzétek! Füst! – mutatott a távolba Ash. És akkor hirtelen mindenkiben felcsillant az életért való küzdelem. Lépteinket hevesebre váltottuk. Én már nem éreztem a lábujjamat. Egyre melegebbnek éreztem a testem. Normális ez? Vagy szimplán ennyire hozzászoktam a fagyos szél, és hó érzéséhez? Szinte éreztem az emberek illatát, ahogy közeledtünk a füst forrásához. Egy hatalmas betontornyot láttunk meg magunk előtt, négy hangszóróval a tetején. Betonelkerítés, ugyan az a technika, mint a nagyobb városokban. A fal. Lövés. - Álljatok meg, ott ahol vagytok! – hallottuk a robotos hangot. Feltettem reflexből a kezemet. Sebesen dobogott a szívem. - Luke! – suttogtam a mögöttem álló fiúnak remegő hangon. - Minden rendben lesz, kicsim! – válaszolt egyszerűen, de még is benne volt a rettegés. - Mi nem vagyunk közéjük valók! – kiáltott Michael. Újabb lövés. - Kik vagytok? – kérdezte a hang. - A nevem Michael. Ők pedig a barátaim, Calum, Ashton és Luke. A kislány neve Ginny, a mellette lévő lány pedig Hazel. Ő pedig Rosalya, és Lianna. – mutatott be mindnyájunkat a fiú. – Ausztráliából menekültünk. – mondta végül. Nagy csend. A torony vasból készült ablaka megmozdult. Egy fiút láttunk meg. Hátán puska, vastag bőrdzseki, és szőrmesapka. Fiatalnak tűnt. - Üdv. – intett. - Heló? – ráncolta össze a szemöldökét Luke. - Szasz! – intett Ash, mire gyengén beleütött a mellkasába Cal. - Szóval… be tudnátok venni? – tért a lényegre Mikey. - A táborban teltház van. Egyetlen társasházban van egy lakás, ami még szabad, vészhelyzetre van fenntartva. Sajnálom. – mondta lehangoltan a fiú. Látszott rajta, hogy valóban bántja a dolog. - Kérlek! Csak van valami megoldás! – lépett egy kicsit előre Calum, de aztán visszahátrált. A fiú nagyot sóhajtott. - Megkérdezem. Maradjatok egyhelyben. – bólintott, majd eltűnt a toronyban. Mindnyánaj egymásra néztünk, megkönnyebbülten. - Szentséges makréla! El tudjátok ezt hinni? – vigyorgott Ashton. - Én nem vagyok annyira biztos, hogy jó helyen vagyunk… - húztam el a számat. - Ne hülyéskedj már, Hazel! Meleg kaja, lakás, emberek! - Mi lesz a turnéval? – fonta maga elé a karját Luke. - Egyelőre jó lenne átvészelni a telet. – tette fel a kezét Michael védekezőképpen. Zajt hallottunk a torony felől. A fiú ismét ott volt. - Rendben, bejöhettek. – szóllat meg. Mindnyájan fellélegeztünk. – De van egy rossz hírem. Csak azok, akik még kiskorúnak számítanak. Mindnyájan ledermedtünk. Luke odajött mellém, és a tenyerébe vette az arcom. Összeszorítottam a szemem. - Nem! – lábadt könnybe a szemem. –Eszedbe se jusson Luke Hemmings! - Hazzy… - csuklott el a hangja. – Muszáj bemenned. - Nem érted? N- E-M M-E-GY-E-K B-E! – mondtam neki lassan, tagoltan. - Meg várlak. Ígérem, itt leszek, mikor vége a télnek. – puszilta meg a homlokom. Egyre hangosabban kezdtem sírni. De a háttérből apró pityergést is hallottam. Hátrafordultam, és megláttam Michaelt és Rosát. A lány Mikey mellkasába dőlve árasztotta el a fiú dzsekijét a könnyeivel. - Indulnunk kell. – mondta a fiú a toronyból. – Döntsétek el, éltek e a lehetőséggel. - Még szép! És nagyon köszönjük! – szólt oda Michael. Megpuszilta Rosát, majd kissé meglökve útjára engedte. Szorosan megöleltem Luke-ot. - Nem! – sírtam még mindig. Luke lehámozta a karjaimat a testéről. Megcsókolt, majd ő is kissé meglökött, hogy elindoljak. Remegő ajakkal fordultam vissza. A karomat gyengén, remegve nyújtottam utána, de Ő csak komolyan állt ott, könnyes szemekkel. Belém karolt Rosalya, a kezemet Ginny szorította. Közben ledobtak pár zsákot a fiúknak. - Élelmiszer és gyógyszerek vannak benne, valamint pár dolog, ami szükségetekre lehet. Nagyon sajnálom, hogy így kellett végződnie… Isten legyen veletek! - mondta ki a végszót a srác, majd kinyitotta előttünk a vasajtókat. Előttünk állt életnagyságban. Még mindig sírtam. - Gyertek… - mondta ki nehézkesen. Egy hosszú folyósón voltunk, aminek, a falainak az oldalán kicsi lyukak voltak, mellettük Tűzveszély feliratú tábla. Valószínűleg védelmi pont. - Figyelj… Hazel, ugye? – kérdezett a nevemre a fiú. – Martin vagyok. Sajnálom azt, hogy a barátaidnak kint kellett maradnia. Az egész erdőben kameráink vannak, a kutatóink megfigyelik a halottak életműködéseit. Hogyha tudunk helyet biztosítani, mindenképpen megpróbáljuk őket megkeresni, és bezsúfolni ide… - vakarta meg a nyakát. - Köszönöm, Martin. – hebegtem még mindig zokogva. Rosa már csak szipogott. Ginny pedig rémülten fogta a hátán lévő táska pántját. Ahogy beléptünk a táborba embertömeg várt minket. Vastag katonai színű dzsekikben, sapkákban, bakancsokban mentek dolgukra. Az utak letisztítva, lámpák fénye borította az egész utcát. Szürke épületek sokasága, négy emeletben. Mi, hárman, le voltunk kissé sokkolva, de tartanunk kellett a lépést Martinnal. Az egész tábor végén volt a mi háztömbünk. A falai graffitik-kel volt tele. „Halottak odabent”, „Porból lettünk, holtak leszünk”, „Élőknek már nem maradt hely” feliratokkal tele. - Természetesen itt is emberek laknak, rombolnak. – húzta a száját a fiú. - Emiatt is tartunk itt most, ahol vagyunk. Az emberek kegyetlensége miatt. – vigyorogtam pimaszul. Martin kissé ledöbbenve nyelt egy nagyot. - Itt is volnánk. – állt meg egy ajtónál, majd a kulcsot bedugta a zárba. Kinyitotta, majd egy nagyon apró szobába tértünk be. Meleg volt. A falak fehérek voltak, két vaságy volt odabent. - Remélem jó lesz… - Igen. Köszönjük. – zártam le gyorsan a témát, jelezve, hogy egyedül szeretnénk maradni. - Rendben. Ha szükségetek van valamire, gyertek a toronyhoz. – majd felkapcsolta a villanyt, és távozott. Ott álltunk a szoba közepén szótlanul, csapzottan. A lábujjaim még mindig élettelenek voltak. - És most mi tévők legyünk? – kérdezte Rosa. - Fogalmam sincs. – huppantam le az egyik ágyra. - Itt csak két ágy van. – mondta Ginny. - Majd összehúzzuk… - legyintettem. - Hiányzik Luke… - dünnyögte Ginny leülve mellém. a számba haraptam. Ismét rám tört az a mérhetetlen fájdalom. Ginny miatt meg kellett tennünk. A kislány egészsége most a legfontosabb. - Reménykedjünk, hogy üresedés lesz… - mondta halkan Rosa. - Reménykedjünk… Mindnyájan levettük a ruháinkat, és ráterítettük a fűtőtestre. Reszketve bújtunk be a paplanok alá. Az ágyakat összehúztuk, középen feküdt Ginny, a két szélén pedig mi. Szótlanul, dideregve voltunk ott. A szemeim elnehezültek. Tudtam, hogy nem kéne aludnom, hisz még át vagyok fagyva, de oly csábító volt csak egy percre is de elszundítani… Álmodtam. Fehérneműben, és egy bakancsban álltam a hóban. Körülöttem csak a végelláthatatlan fehér hó. Se fák, se domb, csak síkság. A lábaim elfeketedtek, kezeim kékes színbe váltottak. Egy sötét alakot láttam meg Lassan, vontatottan jött felém. Hunyorogva néztem rá. Ahogy egyre közelebb jött, kirajzolódtak a vonásai. Piros, kockás ing volt rajta, és fekete skinny jeans. Haja szőke volt, feje lehajtva. - Luke! – kiáltottam oda. Elkezdtem felé menni. Egész közel volt, maximum tízlépésnyire. - Luke! – ismételtem meg, egyre boldogabban. Aztán megállt. Felemelte a fejét. Arca beesett volt, ajka repedezett. Szeme csupán üres, holdkór. Elindult felém. Hörögve, vérengzően, nagy léptekkel jött. Én hátráltam, de a hó nagyon nagy volt. Futni lassan tudtam. Elcsúsztam. A fiú felém került. Nyála az arcomra csordult. - LUKE! NE! – ordítottam magamtól eltolva. Sikítozva ébredtem fel. Szívem hevesen dobogott. Kopogtak. Körülnéztem, szerencsére a lányok nem ébredtek fel. Gyorsan magamra húztam a még vizes kabátomat, majd összehúztam. Felvettem a bakancsot, és kissé félve, de kinyitottam az ajtót. Nem akartam hinni a szememnek. Becsuktam. - Hazel, kérlek! – kiáltotta a kint álló. - Ez nem lehet, ez nem lehet, ez nem lehet! – dőltem a falnak. Az ajtó kinyílt. Ott álltak felettem. A lány szeme megtelt könnyel. Lezuhant mellém, és szorosan átölelt. - Hogy a fenébe? Hogy? – mondtam eltorzult hangon, miközben magamhoz szorítottam Norát. A volt barátnőmet. Akire régebben mindig számíthattam. Ölni tudtam volna érte. És ott volt még Freddy is. És… Devis. Mindnyájan szőrmekabátban, bőrfelszerelésben. - Hazel… én… sajnálom… - fakadt ki Nora. A teste rázkódott a sírástól. Megráztam a fejem. Nem tudtam mit mondani. - Azt hittem… azt hittem már rég halottak vagytok… - nyeltem egy nagyot. - Mi is ezt hittük rólad… De mikor megláttuk a táblán a nevedet, hogy beköltöztél… Nem akartuk elhinni. – mondta Fred. - De ti, hogy vagytok itt? Amerikába?! – ráztam meg a fejem. - Mindent az idejében… Álljatok fel. – nevette el kicsit magát Devis, majd felhúzott minket. Rosa és Ginny is felkeltek, akik kicsit meglepődtek a vendégeink láttán, de gyorsan odadobtam nekik egy-egy kabátot. Nora elmesélte, hogy London falai nem voltak erősek, és teljességben zombi uralom lett a helyzet. A tehetősebbek egy x összeget kifizetve ide jöhettek, Wellingtonba, ahol valamilyen szinten jó a felszereltség és a biztonság. Én is elmondtam nekik mindent. Azt, hogyan találkoztam a srácokkal, miken mentünk keresztül, a koncerteket, a hajózást, hogy hányszor kerültem életveszélybe, azt, hogy helikopteren laktam egy hónapon keresztül… - Szentséges Atyaúristen! – kapott a szájához Nora. - Én meg már kezdtem félni, hogy milyen abszurd az, hogy ezek a lények nem hallnak meg egy „sima” szívbe érkezett golyótól. – nevette el magát kínosan Fred. - És, és…. Te tényleg egy ausztrál banda tagjaival utaztál hónapokon keresztül? – képedt el Nora. - Az a nevük, hogy 5 Seconds Of Summer! – vigyorodott el Ginny. Büszkén, ám szomorúan bólintottam a kérdésre. És ha tudnád, drága Nora, hogy nem csak utaztam velük, De Luke Hemmingsel volt más is… - És végül is mi a rend itt? – kérdeztem. - Nem nagy cucc. Alig vagyunk százan. Négy háztömb van, mindegyikbe huszonöten laknak, azoknak meg van a saját kis vezére, aki beavatja őket a teendőkbe, tudnivalókba. Reggel nyolckor a toronyhoz megyünk, ahol megkapjuk a kajánkat. Minden hét vasárnapján orvosi ellenőrzés van. – húzta el a száját Devis. Úgy látszik, képben van. - Minek? – kérdezte meg Rosalya. - Hát hogy még véletlenül se kerüljön be agyevő a falak mögé. – mondta gúnyosan a fiú. Oldalba löktem. – Szóval három nap múlva mindenképpen oda kell mennetek. Órákat beszélgettünk még, leginkább én. Este, valamikor nyolc körül köszöntünk el egymástól. Örültem, hogy Noráékat épen, egészségesen láttam. Viszont mikor leszállt az éj, hirtelen rossz kedvem lett. A háztömbünk mögött van a közös mosdó, zuhanyzó. Egy szál törülközőbe csoszogtam le. Wellington sötét volt. Ritkásan voltak lámpák, de ott, a zuhanyzó környékén egyetlen kis pici villanykörte adott fényt. Igyekeztem gyorsan beérni a fényforrás helyére, mikor magam mellől neszt hallottam. Még mindig lesütött szemmel mentem. Gyorsan behúztam magam mögött az ajtót. Senki nem volt ott. odakintről lépéseket hallottam. A szívem hevesen dobogott. Lassú léptekkel, félve mentem a zuhanyfülkéhez. Mocskos volt. Hideg. Idegen. Meleg víz sem volt. A víz szomorúan, lassan csurgott le a testemről. A vállam rázkódni kezdett. Észre se vettem, de sírtam. A szívem fájt, szinte mart. Meleg könnyeim nem akartak elállni. Hiányztak. A szüleim ölelése, Calum perverz mondatai, kerek popója, Mikey édes, kerek arca, komoly mondatai, Ash állandó mosolygása, kitartó szavai, még Lia duzzogása, és gyönyörű hosszú haja is… És legfőképpen Ő hiányzott. Luke Robert Hemmings.