Harmadik rész: Elég a titkolózásból

Szegény sátán jön a lelkedért, és nem talál semmit.

- Úristen… - hörpögtem. Luke összeráncolta a szemöldökét.

- Figyelj. Nem tudom mi ütött beléd, de fejezd be. Nem ismerlek, lehet, hogy titokban egy sorozatgyilkos vagy…- óvatosan felemeltem a fejem. Luke arca mosolygósról átváltott dühösre.
– De én csak segíteni akartam! Te meg állandóan elutasítod a segítségemet, és inkább magadat bántod, mintsem hogy félretennéd az egódat, és elfogadnád valaki segítségét! Eddig még az volt a bajod, hogy elvesztettél mindenkit, és amikor hirtelen itt termett neked valaki, azonnal ellököd magadtól! Nem is értem miért próbáltam meg neked segíteni, mert rohadtul nem kellett volna! – fakadt ki.
    Nem is emlékszem, hogy történt, olyan gyorsan történt az egész, csak arra emlékszem, hogy valami a földhöz csapódik, Luke pedig kiviharzik a házból. Visszaültem az asztalhoz, és sírtam. Hagytam, hogy a könnyek végigszántsák az arcomat, mintha azzal a fájdalmam is legördülne a szememből. Hirtelen egy kezet éreztem meg a csuklómon. Azt hittem Luke az, de mikor megfordultam, Michael-lel találtam magam szemben. Borzasztóan szorított.
 - Mi a francot csináltál? – kérdezte ziháltan. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat. – Idefigyelj! még négy napot maradunk itt ebben a retek városban. Ha meg mered bántani Luke-ot, nagyon megbánod. Remélem ez volt az utolsó nap, hogy láttunk téged, Hazel. - szavai késként fúródtak belém. Nem vártam ezt. Kurvára nem. Igazából nagyon rosszul esett, mardosott a fájdalom.
 - Menjetek szépen el a picsába, és rohadjatok meg! – ordítottam.
 - Ne aggódj, meglesz.  -  bólintott.
- Bocsi, hogy zavarok, de Michael, a barátod éppenséggel elég rosszul néz ki.. Nem tudom, mi történt vele. - Anya mögött Calum feje tűnt fel, aggodalommal tele. Fejével intett Michaelnek, hogy jöjjön azonnal.
 Én reszketve felrohantam a szobámba, közben beleütköztem Ashba.
- Oh, bocsi kicsi lány. – mosolygott.
- Menjetek a… - kezdtem bele, de inkább magamba tartottam a szavaimat. A szobámba érve magamra zártam az ajtót, és az ágyamra huppantam. 
  „Hívjatok mentőt!” – hallottam az ordibálást odakintről. Az ablakomhoz szaladtam. Luke a járda szélén volt, feküdt. A kezén párhuzamos vonalak, belőlük gyöngyözött a vér.
   Lerohantam, felbukva egy csomó mindenbe, de Michael elkapott, és visszalökött a házba.
- Takarodj vissza! Nézd meg mit tettél vele! – ordította rám. Én bömbölve, próbáltam áttörni rajta. A hóna alatt át bújtam, majd odasiettem a járdaszélen fekvő fiúhoz. A csuklójára pillantottam. Nem jutottam szavakhoz.
- T…tudni… akartam, mit éreztél… - motyogta.
- Csak azt láttuk, hogy bemegy a buszba, kihozza a borotváját, és elájul! – mondta remegve Calum.
   A mentő pár perc múlva megérkezett. A kórházba bekötözték a hegeket, az enyémeket is, de Luke-ot benntartották reggelig, hogy összeszedje magát. Egész este ott ültem mellette Mikey-val.
- Luke… - hajoltam az arcához, miközben néhány könnycseppet ráhullajtottam.  Nem tudtam mit mondani.
- Na, mondjad, hajrá! – förmedt rám Mikey. – Nem is tudom miért ragaszkodtak ennyire a fiúk, hogy itt maradj. – dörmögte. Én megráztam a fejem, a könnyekkel teli szememmel, majd újra Luke-ra néztem. Aztán a csuklóján lévő kötésre, és infúzióra. Még mindig nem mondtam semmit. Mikey felpattant, elkapta a kezemet, és kivitt a folyosóra. A falnak támasztott, és mélyen a szemembe nézett.
- Na, ide figyelj! – kezdett bele. – Nem tudom mi okból kifolyólag… - nyelt egy nagyot. – De Fontos vagy neki! – nyögte ki. – Sosem láttam még ilyennek! Egész koncerten olyan felszabadult volt. A kulisszák mögött sem volt annyira izgatott. Aztán mikor megláttunk, hogy az a valami megtámadott téged… mindenki azt mondta, hogy nem, az biztos nem Hazel. Hát őt ez nem érdekelte. – csapott a combjára. – Egyáltalán tudod, mi folyik most a világban? – húzta össze a szemöldökét.
- N… nem… - motyogtam.
- Hogy is tudhatnád… a rózsaszín felhőkben éltél eddig a kis barátoddal… Tájékoztatlak, járvány van! Otthon már borzalmasan elterjedt. Az emberiség borzalmas. Olyan mélyre süllyedtünk a sok háborúval, világválsággal, az emberi rosszindulattal… Azért jöttünk a világ másik felébe fellépni, hogy elegendő pénzt összegyűjtsünk. A szüleink egyenlőre, bár kitudja meddig, biztonságba vannak. De a kormány nem azokat evakuálják, akiknek két pár szép szemük van. – avatott be. –  De ahogy látom, itt is rohad az emberek lelke. Hamarosan mindenki a másik ember húsát fogja vacsorára kapni. Kiirtatták azt a két zombit, de ki tudja, hetek, hónapok, évek múlva újra előjön. Vagy ki tudja, hogy már nem változott át valaki. – sziszegte. – De ennek ellenére is… ebben a szar világban… - suttogta. – Képes volt beléd szeretni. – túrt a hajába.
     Egyszerűen… nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, Michaellel szemben, a tekintetemet egy pontra szegeztem a falon, és úgy álltam pár percig. Nem voltam képes megmozdulni. Már sírni sem tudtam. Nem tudtam arra gondolni, hogy járvány van. Nem. Csak az utolsó mondaton kattogott az agyam egyfolytában. Az nem lehet, hogy belém szeretett. Nem. Nem… Alig ismerjük egymást. Ziháltan beletúrtam a hajamba, és még egyszer utoljára benéztem Lukehoz, aki idő közben elaludt.
- Ne haragudj Michael, de én ezt nem bírom. - egy száznyolcvan fokos fordulat kíséretében megfordultam, és elindultam a kijárat felé. Amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a buszmegállóba, és hazabuszoztam. Otthon elég nagy zajjal léptem be a házba. Elejtettem a táskám, abból kiborult minden, illetve még az ajtót is becsaptam. Anya lassan közeledő alakját véltem felfedezni a konyha felőli irányból.
– Látszik, hogy itthon vagy. – nézett a földre. - Na, mi van, megmentetted a herceged?- mosolygott.
- Haha. Anya, ehhez most nincs kedvem. - válaszoltam.
- Mi a baj? - anya arca mosolygósról átváltott aggódóvá.
- Semmi… - A szobám felé vettem az irányt, kettesével ugráltam fel a lépcsőkön. A szobámba beérve ledőltem az ágyra, az ablakommal szemben. Várjunk csak... Az ablakomon miért vannak deszkák?
- Kicsim... - megfordultam, anya pedig bocsánatkérő pillantásokat vetett felém. - Muszáj volt. Veszélyes oda kint lenni... Kérlek, ne hagyd el a házat. Nem szeretném, ha bajod esne. – morzsolgatta az ujjait.
 - Anya, te nem bízol bennem?! Te most ide be akarsz zárni? - támadtam le. Aztán megláttam az ajtómon lévő kis rést. Mint a börtönökben, a kis ablakocska, a hol beadják az ennivalót.
- Sajnálom. Falakat fognak építeni a város köré… amíg nincs kész… muszáj ezt tennünk. Este bejövök majd, ha kész a vacsi, és akkor lejöhetsz. – csukta rám az ajtót. Hallottam, ahogy a zár is kattan.
- Anya… ANYA! ENGEDJ KI!- dörömböltem. – UTÁLLAK! MINDENNÉL JOBBAN! – ordítottam.  Az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre, és zokogni kezdtem. A falakon túl éppenséggel az emberiség megy tönkre, én ide be vagyok zárva, mint egy elmebeteg, és igazából semmi sincs jól.
    Az ágyamra dőltem, és a fülembe raktam a fülhallgatót. Az egész dallistámat átlapoztam, de igazából az összeset kitöröltem, mert mind vagy Arnoldra, vagy Norára emlékeztettek. Egyetlen maradt, M83 – Midnight City című szám. Felmentem Youtube-ra, és szinte önkívületi állapotban, de bírtam a keresőbe, hogy 5 Seconds of Summer. Rögtön elsőnek kiadott, valami She Look So Perfect nevű számot, ami ismerősen hangzott. Ezt akarta nekem elénekelni Luke. Hát persze.
   Elindítottam, és elszorult torokkal néztem a fiúkat. Igazából először borzalmasnak ítéltem a számot, de másodjára már dúdolgattam is. Szóval ez az életed, Luke Hemmings.
- Illetve csak volt, az életed. Mivel hamarosan ezt a létet már nem lehet annak nevezni. – dörmögtem, majd tovább lapozgattam a számaik között.
   Alig vártam, hogy este legyen. Anyu négy szendvicset rakott a tányéromra, aztán visszament a szobájába. Hallottam, ahogy szipog. A szívem fájni kezdett. De nem tudtam sokáig ezzel foglalkozni. Nem tehettem meg, akármennyire akartam.  Kivettem a fiókból egy kést, majd felosontam a tányérral a szobámba. A szendvicseket zacskókba tettem, két üvegbe töltöttem vizet, és kiszedtem a szekrényemből a hátizsákomat. Belepakoltam őket, meg még néhány konzervet is amiket még az ágyam alá raktam anyu elől, hogy ne egye meg, hisz még is csak a kedvenceimről van szó. Beletettem még egy zseblámpát, a telefonomat, papírt, és tollat, meg a fülesemet. Vártam még egy kicsit, amíg anya elalszik, majd a hatalmas késsel felhasítottam a deszkákat. Gyorsan írtam még anyának egy levelet, amiben ez állt:
„Anya! Elmentem apához, szerintem mindkettőnknek jót tenne egy kis pihenés a másik nélkül.”
    Semmi nem volt odakint. Csak büdös volt. Olyan, mintha ázott szemeteskukák hevernének mindenütt. Pedig itt nem volt kuka. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Igazából apával évek óta nem beszéltem. Egyszerűen csak egyedül akartam maradni. A város felől láttam egyedül mozgolódást, már építik a falakat. Végül elindultam annak a parknak az irányába, ahol találkoztam Luke-kal, és Arnolddal. Leültem az egyik padra, és elmajszoltam az egyik szendvicsemet. A szemem közben körbe-körbe járt, hátha látok valami furcsát. A szendvicsem zacskóját kidobtam a kukába, és tovább indultam. Nem járhattam olyan messze a várostól, de már csak pár ház volt szétszórva az utcában. Mindenhol sötétség honolt. Magam mögött hallottam valakinek a szimatolását. Nem mertem hátranézni. A kést kihúztam a zsebemből. Lassan megfordultam. Egy fekete alakot láttam magam mögött. Rögtön megismertem.
- Ca… Calum? – motyogtam. Az árny a nyakát kiroppantotta, amolyan rángásszerűen. Gyorsan történt. Rám vetette magát. A szája véres volt, a szeme vérben forgott. Mint annak, aki előtte megtámadott. A keze erősen letapasztotta a vállamat a földre. A kés valahová messzire repült, miközben én a földre terültem. Minden erőmmel próbáltam ellökni magamtól. De igazából nem érdekelt. Ha halnom kell, hát haljak.
   Behunytam a szemem, elernyesztettem a testem, és halkan dúdorászni kezdtem.
- Sometimes I start to wonder, was it juts a lie? If what we had was real, how could you be fine?  - nyöszörögtem. Ekkor éreztem egy enyhe megtörést a vállamban. Nem fájt már annyira.
- ’Cause I’m not… - folytattam, de Calum teste zsákként huppant rám. Gyorsan lelöktem magamról, mire heves köhögésbe kezdett.
- Cal! – ráztam meg.  A fiú könnyes szemekkel meredt rám. Remegve kutattam a zsebébe, hátha megtalálom a telefonját. Néhány font, bankkártya, autogramkártyák, és leges legvégül a legújabb, és legokosabb telefon.  Lenyomtam a zárt, és szerencsére nem volt rajta biztonsági kód. A névjegyzékbe mentem, ahol remegve kezdtem kutatni. Johnny/busz akadt meg a szemem egy néven. Valószínű a buszvezető lehetett. Azonnal felhívtam, és iderendeltem. Hosszú óráknak tűnő percek múlva jött. Felkapta a vállára a sápadt fiút, aki még mindig köhögött.
   Sebesen a kórház felé vettük az irányt. Én előre szaladtam, hogy a recepciónak el tudjak mondani részletesen, mi történt.
   - Szó sincs róla. – mondta a vörös, göndör hajú, kissé kövér nővérke. – Megharapták. Még azt kéne, hogy újabb fertőzést hozzunk a kórházba. És most telefonálok, hogy rögvest evakuálják ezt a kis pöcst a városból. – ment a fülkéhez. Én elkaptam a duci csuklóját.
- Van gyereke? – kérdeztem. – Férje? Családja? AKÁRKIJE? – emeltem fel a hangom. – Meglát a szerettén egy harapást… Csak egyszerűen telefonál, hogy takarítsák ki, csak, hogy megmentse a hájas fejét? – mondtam elcsuklott hangon. Eszembe jutott anya. A nagyi… hogyha tehetném, bezárnám őket egy nagyszobába, a fiúkkal, Arnolddal, Noráékkal… És ott élnénk örökre. Anya is ezt akarta. Megráztam a fejem, majd csak azt láttam, ahogy a dagadt nővérke a bemondóhoz megy.
- Egy orvost kérnénk a földszinti recepcióra, sürgősen. – mondta remegő hangon.
- Köszönöm – lihegtem. 

Második rész: Meghaltam legbelül

Itt a második rész, ami kicsit rövidebb lett mint az első. Szeretnénk megköszönni az 5 feliratkozót így az elején, nagyon jól esett mindkettőnknek :) ♥ Ha tetszett nektek a a második rész, akkor hagyjatok valamit a komment részben. Az első részt, a jobboldali menü Epizódok részen találjátok. Jövőhét vasárnap találkozunk ♥
                                                                           Ade&Connie

„Tudod láttalak a múltkor. Kicsit meghaltam legbelül.”

Egy bögre tea mellett, és egy jó meleg pokróccal meséltem el nagyinak hogy jártam. Mindent elmondtam egytől, egyig. A nagymamám már elég idős volt, de mindig megértette, amikor valami olyat tettem, amit nem kellett volna.  Mindig azzal próbál feldobni, hogy ő is volt fiatal, addig, míg nem drogozok, iszok és cigizek minden este, addig hálát adhat az Istennek, hogy ilyen jó unokája van, mint én. Oké, azért azt nem mondtam el, hogy borzalmasan csúnyán beszéltem az este, de ez sem mindennapos, mint ahogy az sem, hogy ittam.
   Mama adott néhány vitamint, pezsgőtablettát, hogy ne legyet nagyon rosszul az alkoholtól, aztán magamra hagyott. Az volt az a pont, amikor az úgy nevezet, „csendben szenvedek a sötétben” szitu történik. A zsebemben lapuló telefonomat vettem elő percenként, hogy ránézzek nem e hívott valaki. Senki. Csak napközben anyu néhányszor, de nem érdekelt igazán. Mindenki jól el van nélkülem is. Könnyek folytak végig az arcomon, a szívemben hatalmas üresség, olyannyira, hogy a torkomat már szorította. Úgy gondoltam, írok egy üzenetet Arnoldnak. Nem bírtam, hogy ne találkozzunk, ne beszéljük meg. Ezt írtam neki:
Szia! Holnap, miután hazaértél, légy szíves találkozzunk a parkban. Nagyon sokat jelentene. Hazel.
    Tudtam, hogy nem fog válaszolni egyhamar, sőt, lehet, hogy nem is fog, ezért kimentem a konyhába szólni nagyinak, hogy elmegyek kicsit sétálni.
 - Biztos, hogy ilyen állapotban szeretnél elmenni?
 - Igen, ne aggódj, nem lesz baj. Majd hívlak, szia! - sietős léptekkel hagytam el a kertet, és elindultam a park irányába. Szerencsére elég közel van a házhoz, úgyhogy pár perc alatt odaérek. Reménykedtem benne, hogy Arnold itt lesz, de már kezdtem beletörődni abba, hogy nem jön el. Ahogy beléptem a park kapuján, megcsapott a langyos szellő, és a virágok illata. Na, ez pont nem jellemző az én életemre. Ezért szeretek ide járni, ki tudom kapcsolni az agyam. A távolból halk cipőkopogást hallottam. Tudtam, hogy Arnold az. Istenem... Pedig azt hittem nem fog eljönni.. Azonnal felpattantam, tekintetemet rá emeltem. A vigyor lefagyott az arcomról, a szemeim pedig kikerekedtek. Nem Arnold ált előttem, rohadtul nem. Luke volt az. Lassan sétált felém, miközben maga mellett a biciklimet tolta.
 - Te mit keresel itt? – na, jó, ez elég bunkón hallatszott, de egyáltalán nem őt vártam. Látszott rajta, hogy nem erre a kérdésre számított.
- Csak visszahoztam a bringád. De már megyek is. - lecsapta mellém az említett járművet, majd egyszerűen elsétált. Nem hiszem el. Két nap alatt két fiút is megbántok. Könyörgöm, valaki zárjon már be valami ketrecbe basszus...
  Ránéztem a biciklimre. Teljesen tiszta volt, a kerekei nem voltak ferdék. A cuccom a biciklikosárba volt, és még egy csoki is volt belenyomva.
- Luke, nem úgy gondoltam! – kaptam el a kezét. A srác lassan megfordult, és szakadt a nevetéstől.
- Hogy te mennyire könnyen elhiszed a dolgokat! – fogta a hasát, én meg a karjára ütöttem.
- Utállak! – vágtam az arcába.
- Jól van, én is utállak. –fordult meg, és ismét hátat fordítva nekem, elindult. Ügyes voltál Hazzy, már megint elcseszted.
- Jaj, ne már! – futottam utána. A fiú megint kinevettet, én meg belöktem a pázsitra. A földön fetrengve vihorászott.  Már én is elmosolyodtam magamon, főleg amikor nem tudott felállni a fiú, mert lejtőn feküdt. Elkaptam a két kezét, és felrántottam. És azt hiszem, csak ezt a pillanatot láthatta. Amikor a két kezét fogom.
  Arnold meglökve minket elhaladt mellettünk. Azonnal elengedtem Luke kezét, és Arnoldhoz siettem.
- Hé! –kaptam el a vállát.
- Mi van?! – förmedt rám.
- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem.
- Te hívtál. De ahogy látom, ha már két percet kések is, el vagyok felejtve, és új pasira mászol. Hát, tapsot neked Hazel Murray. – nézett cinikusan, miközben tapsikolt.
- Ki ez a fazon? – suttogta Luke.
- Ennek a fazonnak neve is van. De ahogy látom te is be lettél cserkészve. Tudod, még egy napja sincs, hogy szakítottunk. De már is más fiú kezét fogdossa. Ja, és szerdán, amikor két éves évfordulónk van, akkor egy harmadikkal találkozik, „megbeszélni a dolgokat” a plázában. – avatta be Arn Luke-ot.
- Arnold, ne legyél már gyerekes! Egyáltalán nincs semmi köztünk! Hogyan bizonyítsam be neked? – kérdeztem már remegő ajkakkal.
- Nem kell fáradoznod. Már úgy sem érzek irántad semmit, csak szívből jövő szánalmat. – dörmögte, majd ott hagyott. Én a számhoz emeltem a kezem, és remegő lábakkal pityeregtem. Na, jó, üvöltöttem a fájdalom miatt. Luke átkarolt, a biciklimet felállította, és erősen magához húzva elindultunk hazafelé. Tolta a biciklim, miközben én az egész utcát betöltöttem a zokogásommal. A nagyi háza előtt álltunk meg, leültetett a padkára, a bicajomat nekitámasztotta a kerítésnek, és leült mellém. Nem szólt semmit, csak adta a tömérdek mennyiségű zsebkendőt. Miután nagyjából feldolgoztam, amit hozzám vágott Arnold, újra el kezdtem sírni, mert eszembe jutott, hogy Luke isten tudja honnan, de elment a tegnap említett biciklimért, megtakarította, rendbe hozta.
- Luke, miért én? – kérdeztem tőle.
- Hogy érted, hogy miért te? – kérdezte halkan.
- Vagy minden lánnyal ilyen vagy? Mindenkivel ennyire közvetlen, és… kedves? – zokogtam.
- Nem. – nézett el oldalra.
- Akkor? – csóváltam a fejem.
- Hazel, csak egyszerűen szimpatikus vagy, ennyi, na. Attól, hogy ismert vagyok, én is barátkozhatok, nem? - csapott a combjára.  Kirázott a hideg. megjegyezte a nevem. Nem mondtam, egyszerűen megjegyezte, amikor Arnold úgy szólított, hogy „Hazel Murray”.
   Sokáig ültünk ott. Aztán ránézett a telefonjára, majd kedvtelenül lezárta.
- Mennem kell. Egy óra múlva koncertünk lesz. Aztán meg a London Eye-on fotózás. – mormogta. Én bólogattam, felállítottam a biciklim, és elindultam a kapu felé. Luke megvárta, míg beérek, majd elindult, ki az utcából. Én nyeszletten neki dőltettem a biciklit a falnak, majd bementem a hűvös házba. Nagyi szemöldökét összeráncolva várta a magyarázatot, hol voltam.
- Hagyjuk is… - legyintettem.
- Anyád már hívott. Arnold mondta neki, hogy nem voltál velük, és, hogy láttak téged, hót részegen két fiúval! Szent ég, Hazel, mi tévők legyünk? Hatra már itt is lesz!  - túrt a két kezével a pár szál hajába nagyi. – Különben is! Órák óta kint vagy a parkban! Hazel, mi történt veled? –rázta a fejét. Nem tudom. Tegnap még ugyan az voltam, aki egyébként is. De talán Arnold volt z a személy, aki engem életben tartott. Ő nem engedte soha, hogy olyan helyzetbe keveredjek, hogy a halálon gondolkozzak.  Nélküle viszont gyengének, elveszettnek, semminek érzem magam. Leültem a nappaliba, és csendben vártam. A halálra akartam igazából, de sajnos anyám előbb érkezett. Mégpedig úgy, mint a villámcsapás. Gyorsan, és fájdalmasan. A pirosságtól égő arcomat fogtam, könnyel megtelt szemmel néztem fel rá. Összeráncolt szemöldökkel meredt rám. Sosem ütött még meg. Nem mondott semmit. Ő is elkezdett sírni. Szégyellte magát, amiért megütött, meg egyébként is, volt oka rá.
- Anyu, én… sajnálom! – zokogtam.
- Van fogalmad min mentem keresztül? – mondta artikulátlan hangon. Nem. Nem volt sejtelmem sem akkor, mi lesz a következménye, ha lemaradok a többiektől.
    Anyám berángatott a kocsiba, a biciklimet berakta a csomagtartóba a cuccommal együtt, majd amilyen gyorsan csak tudott, hazahajtott.
   Otthon ledobta magát a kanapéra, és nem szólt hozzám. Felmentem a szobámba, hátamon a cuccommal. Az ágyamra leültem, és magam elé meredtem. Aztán kibukott belőlem a sírás fojtogató, maró érzése. Az arcomat a párnába temettem, és ordítva, szinte sikítva zokogtam teli. A kispárna jó barát módjára mindig felszárítja a könnyeket.  Sírtam, még annál is jobban, mikor Arnold először hagyott el. Egyszerre tört belőlem ki minden. Hirtelen utáltam a testemet, a vékony lábaimat, a ronda hajamat, a semmitmondó kék szemem. Utáltam, hogy semmit sem tudtam jól csinálni, mindenben béna voltam.  Hirtelen eszeveszettül kezdett hiányozni apu, Arnold, Mikey és talán egy kicsit Luke. Ez a két fiú igen hozzánőtt a szívemhez. Mikey olyan biztonságot nyújtott nekem, hogy két másodperce azt hittem, hogy beléestem.  Luke-nak meg az a letörölhetetlen vigyor a képéről. A kis gödröcskéi. Amik azonnal felvidítanak.
    Nem volt más választás. Két mentő, és egy rendőr haladt el a házunk előtt. Régen folyamodtam ehhez. Legalább csak egy tíz percre, negyed órára terelje el a figyelmem… Egyre több mentő, és rendőrautó.  Elővettem hát a kis dobozkámból, amiben fülbevalók, cetlik, apró kis tárgyak voltak. Köztük az is. Nézegettem egy ideig, remegő szájjal emeltem a csuklóm felé. Még több, sőt, helikopter ment a házunk felett.  A régi vonalak még ott voltak. Halványan, de látszódtak. Ezek akkoriak, amikor még Arnold nem volt. Sőt, senki. Csak Nora. De Fred-el már szerelmesek voltak egymásba.
   Már éppen meghúztam az elsőt, mikor már körülbelül a huszadik mentő, és az ötvenedik rendőr ment el a házunk előtt, felkeltem az ágyamról, ledobva azt, és kinéztem az ablakon. Egymás után mentek, a város felé. Nem volt kérdés, megyek e utánuk.
   Felvettem egy pulcsit, és a hátsókertbe kiosonva biciklire pattantam.  Felettébb érdekelt mi történhetett a városban. Mindenem volt az akció, az adrenalin. Nem volt tőlünk olyan messze a belváros, így gyorsan beértem. Messziről ki lehetett venni merről jön a sok szirénazaj. A kórház felé tartottam, mikor a sarkon megláttam két embert. Az egyik a földön feküdt, a másik felette, gondolom újraélesztette. Kicsit közelebb mentem, hátha segíteni tudok rajtuk.
- Elnézést kérek… - szóltam a guggolóra. Nem válaszolt. Lehet túl halk voltam. –Khm, segíthetek esetleg? – próbálkoztam újra. A férfi megfordult. Kezében valami, keze vérrel borítva. Szája is körbe be volt mocskítva a másik ember vérével.
   El kezdtem hátrálni, de el kezdett felém közelíteni az illető. Lassan, bicegősen. Fal. Falnak ütköztem. Nem tudtam hová menekülni, az egyik irány le volt zárva a másik meg eltorlaszolva mentőkkel. Behunytam a szemem. Arnoldra gondoltam, anyura. A srácokra. Norara és Fredre. Szépre és jóra.  Sikítozó fék hangját hallottam.
- Hazzy! Gyere! – kiabáltak. Először fel sem fogtam, nekem szól. Csak a szememet behunyva elmélkedtem. De aztán felkaptak, és hirtelen, egy bőrkanapéra huppantam. Az az ismerős bőrkanapé. Utánam a biciklim landolt, utána pedig Ashton lihegve.
- Szent ég! – sikoltottam fel. Nem tudtam mi történik most velem.
- Jól vagy? – térdelt le mellém Luke. Bólogattam, de közben úgy remegtem, hogy levegőt nem tudtam venni.
- Még jó, hogy erről jöttünk, és nem a rövidebb úton… - fújt egyet Calum. Síri csönd volt, mindenki megijedt. Remegtünk mindnyájan. A sofőrűk beindított valami country zenét, oldva a feszültséget.
- Még is mi a francot kerestél itt? – kérdezte idegesen Luke. Meg mondjam, vagy ne? Ezen hezitáltam hosszú másodpercekig.
- Csak… szétnéztem. Hallottam azt a sok mentőt, és rendőrautót. – mondtam remegő hangon.
- Az éjszaka közepén? Hát te bolondabb vagy mint gondoltam. – vágta oda Michael. – Most ha anyukád bekapcsolja a tévét, és meglátja a híreket… és nem talál téged otthon… szerinted mit gondol majd?! – szidott le. Ismét. Sokadjára.
- Oké Mikey, megkapta, amit meg kellett. – csitította le Luke. Ash hozott nekem egy meleg teát, hogy kicsit kirázzon a rémültségből.
- Hazaviszünk. – mondta Calum. Na, bumm. Hogy magyarázom ki, hogy nem ott lakok, ahová a múltkor vittek, hanem teljesen máshol? Kitaláltam, megmondom nekik az igazat.
- Öhm… most máshová kéne vinni. Úgy értem, a múltkor a nagymamámhoz mentünk. Most haza. Tényleges otthonomba. – mondtam akadozva.
   A sofőrt navigálva hamar hazaértünk. Calum és Ash segítettek lecipelni a buszról a biciklimet, majd elkísértek az ajtóig. Mind a négyen. Becsengettem, mert nem volt kulcsom. A fiúk még mindig mögöttem álltak.
- Most már mehettek, nem kell itt ácsorognotok… - sziszegtem. Meg se mozdultak.
   Anya köpenyben, zihált hajjal jött ki. Amikor meglátott, behunyta a szemét, és idegesen fújtatott.
- Szép estét Mrs. Murray. Én Luke Hemmings vagyok, a barátaim, Michael Clifford, Calum Hood, és Ashton Irwin. – mutogatott Luke a többiekre. – Elnézést kérünk a kellemetlenségekért, Hazelt meghívtuk a koncertünkre, de nem voltunk vele tisztába, hogy nem kéredzkedett el otthonról.
   Hé, most ellenem, vagy mellettem beszélsz, tökfej? Anyám mormogott valamit, majd beintette a fiúkat.
   Leültünk a nappalinkba, anyu hozott mindenféle teasütit, kakaót meg teát a srácoknak. Én közben a még mindig vérző csuklómat figyeltem. Mikey is elkapta a pillanatot. Kikerekedett szemmel meredt rám, én pedig gyorsan lefordítottam a kézfejemet. Basszameg.
   Szerencsére megcsörrent a telefonom. Devis volt az. Soha jobbkor nem hívhatott volna. Este fél tizenkettő volt, nem mellesleg kihúzott a csávából. Vigyorogva elnézést kértem, és gyorsan kirohantam a konyhába.
- Mondd. – szóltam a telefonba.
- Hazel, drága! Hallottam mi történt veled, és Arnolddal. Őszintén sajnálom…- sóhajtozott, de gyorsan témát váltott. – Na, de akkor holnap, hogy is lesz a plázában?
  És kinyomtam. Kárörvendő pöcs. Leültem az asztalhoz, és a konyha halvány lámpafényében sírni kezdtem. Halkan, de őszintén. Elgondolkoztam, hogy az utóbbi napokban rengetegszer érzékenyültem el…
- Hazzy… - szólított meg egy lágy hang. Felkaptam a fejem, és az ajtóban álló Luke-ra néztem. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. A fiú lassan felém közelített, és leült a mellettem lévő székre. A csuklómhoz ért a hideg, puha kezével. Felfordította, de azonnal vissza is rakta a combomra. – Miért tetted ezt magaddal? – suttogta, miközben magához húzott, és szorosan megölelt. Én ellöktem magamtól, és morcosan megráztam a fejem.
- Magányügy.  Nincs szükségem a sajnálatodra. – túrtam idegesen a hajamba.
- Neked lehet nincs szükséged rám… de nekem rád… nagyon is. – dörmögte. Ledermedtem.
- Mi a szar bajod van? – kérdeztem.
- Jaaaj, semmi. Ez csak egy… dal. – mosolygott a semmibe Luke.  

Első rész: Totális elmezavar

Sziasztok!

       Itt is lenne az első rész, reméljük, hogy tetszeni fog. Ha gondoljátok, iratkozzatok fel, vagy kommenteljetek. Nemsokára beteszünk oldalra egy chatet is!:)

xoxo, Connie&Ade

 

„Húzz innen! Takarodj az életemből, nem akarlak többször látni!”
   Ezek a mondatok játszódtak le az agyamban milliószor aznap. Csak bőgtem a porban ülve. Nem érdekelt, hogy tiszta mocsok vagyok. A biciklim ott hevert mellettem, a kereke teljesen elferdülve.  Ott ültem már órák óta az országút mellett. Több autós lelassított, hogy megnézze, vagy esetleg megkérdezze mi a bajom, de miután meglátták a szerencsétlenül kinéző bicajom, letudták magukban, hogy biztos elestem. Hát ez most nem jött össze, emberek!
    Nyár volt, borzasztóan meleg, Hazel Murray volt már akkor is a nevem, 17. életkoromban jártam, vörös hajam volt, kék, számomra horrorisztikus szemem, hófehér bőröm, szeplőim, oltári vékony voltam, és alacsony.  Kedvenc színem már akkor is a fekete és a fehér volt, utáltam a szoknyát, meg bármit ahol a lábaim látszódtak, és a rózsaszínt, lilát, egyéb kombóit, szóval általában hosszúfarmerben, és valami bő pólóban, trikóban, pulcsiban jártam, de aznap éppen egy farmersort volt rajtam, és egy rózsaszín testhezálló trikó. Na, ja, a sors iróniája, amikor az ember annyira boldog, hogy még képes azt is megtenni, amit egyébként normális emberi állapotában nem tenne meg. Azon a napon még mindig James Arthur – Impossible száma volt az ébresztőm, és Martin Garrix – Animals –a dübögött nekem, amikor felhívott valaki. Röviden, imádtam a modern zenét, a dupsetet, satöbbit. Röviden ennyit az akkori helyzetemről, rövidebben leírva, minden ugyan úgy volt, mint máskor. Ja mégsem. Aznap hagyott ott az út szélén,a barátom, Arnold.  Na, ez most úgy hangzott, mintha valami sarkon álló volnék, de abban a helyzetben szívesebben lettem volna.
„Hogy lehetsz ekkora egy szemét?!”
  Minden egyes mondatra emlékszem aznapról. Kora délután, hogy odaérjünk a városunk melletti halásztóhoz, ahol kempingezni fogunk pár barátunkkal, ami annyit takar, hogy jött Nora a legjobb barátnőm, és a pasija Fréderic, akik eszméletlen nyálas párkapcsolatban éltek. Biciklivel indultunk neki pár táskával, és két sátorral. Már a kertváros után lehettünk, amikor lelassított előttünk egy tűzpiros Ferrari.
- Hazel! – kiáltott valaki a kocsiból, a lehúzott ablakban. Hátrafordultam, de azzal a lendülettel elkezdtem hevesen tekerni. Devis volt, a két évvel ezelőtti barátom, aki milliószor megcsalt.
   Ő is gyorsítani kezdett.
- Hazel, kérlek, hallgass meg! – győzködött.
- Ki a rák ez?! – kérdezte Fréderic. Nora nyak behúzva tekert, ő persze tudta ki ez a srác.
    Fékeztem, leszálltam a bringáról, és kitámasztottam.
- Mindjárt jövök… - mondtam a többieknek. Arnold összeráncolt szemöldökkel nézte, ahogy odamegyek az útszélén leálló kocsihoz.
- Mondd, mit akarsz te azok után, hogy lejárattál? – vetettem oda.
- Hazel, figyelj, nagyon sajnálom. Részeg voltam, aznap vesztünk össze… én csak annyit kérek, hogy üljünk le valahol, nyugodt körülmények között, és beszéljük meg! – tette össze a két kezét imádkozás szerűen. Én hallgattam. A számszélébe haraptam, fújtattam egyet, kettőt.
- Milyen nap van ma? – mondtam unottan. Devis felpattant a nyakamba ugrott, de gyorsan leszedtem magamról.
- Ma hétfő van! Szerdán a plázában találkozunk a palacsintázóban! – mondta izgatottan. De akkor már késő volt. Arnold ott állt mellettem, hátrahúzott, én hatalmasat estem, majd Devisnek rontott. Beütöttem a fejem, szédülve néztem, ahogy behúz egy hatalmasat neki, de Devis félrelökte, és vérző orral rám mosolyog, majd a luxuskocsijával elhajt. Néztem, ahogy egyre távolabb megy, de Arnold felvert a bambulásból. A pólómnál fogva felhúzott a földről. Én magyarázkodóan hebegni kezdtem.
- Arn, kérlek, ne gondolj egyből rosszra! – mondtam vékony hangon.
- Ne gondoljak egyből rosszra? Tudod mit? Megérdemled azt a buzit! Menjél vele palacsintázgatni, szarok rátok! – köpött a lábam elé, majd megfordult, és a megilletődött Norához és Fredhez sétált vissza, akik egymás karjaiban izgulták végig a történteket.
   A szemem megtelt könnyel. Elkaptam Arnold kezét, de ő elrántotta, és ellökött. Újra közelről találkoztam a poros útszéllel. De nem hagytam magam. Térden állva könyörögtem, és szorítottam magamhoz a fiú bokáját.
- Arnold, nekem te vagy az egyetlen, ne csináld már ezt! – kúsztam. – Most miért kell ilyen gyerekesen viselkedned? – ordítottam fel neki.
- Gyerekesen? Tudod, talán azért, mert szeretlek! Ja, bocs! Szerettelek! – rúgta le a kezemet a bokájáról. Ez volt az a mondat, ami kiütötte a biztosítékot. Feltápászkodtam.
- Szerettél? Úgy viselkedsz, mint egy öt éves! Attól, hogy elfogadtam egy rohadt palacsintát, nem jelenti azt, hogy megcsallak! – kiabáltam. Arnold egy percre megállt.
- Tudod mit? Lehet, igazad van. Nem csaltál meg, ezt én is tisztán tudom. Csak tudod mi a helyzet? Véletlenszerűen PONT szerdán lesz két éve, hogy együtt vagyunk. – vágta a képembe egy flegma mosollyal. Lesült a pofámról a bőr.
- Arn, ne haragudj, teljesen össze vagyok esve! Annyira sajnálom! – sétáltam felé remegő lábakkal, de egyre csak hátrált.
- Sajnálhatod is. Húzz innen! Takarodj az életemből, nem akarlak többször látni! – ordította a képembe. És azt hiszem ez volt a végső mondata a kapcsolatunknak. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, remegve. Norára néztem segélyképpen. Hunyorogva csóválta a fejét.
- Hogy lehetsz ekkora egy szemét?! – sziszegte, majd felpattantak a biciklire, és elhúztak. Én is gyorsan felszálltam, de azzal a mozdulattal rögtön el is estem, mert, ahogy felszálltam, már tekertem is, pedig csak az egyik lábam volt fent. A másik lecsúszott a pedálról, így visszaestem a porba.
    A könnyek már teljesen összemosták előttem a képet, így semmit nem láttam. Megtöröltem a szemem, amivel - gondolom - még ijesztőbben nézhettem ki. Most komolyan, ki ne ijedne meg egy zombitól? Mert szerintem rohadtul úgy nézek ki. A szerencsés szemtörlésem eredményeképpen a messzeségben megláttam egy kocsmát, bár lehet, hogy azt is csak beképzeltem, hiszen tőlem már minden kitelik, főleg ilyen állapotban. Elindultam az épület irányába, és egy körülbelül tíz perces séta után oda is értem. A táblán ez a felirat állt: "Summersby". Gondolkodás nélkül beléptem a helyiségbe, ahol minden szempár rám szegeződött. Néhányan összenevettek (rohadjatok ketté), páran pedig óvatos mosolyra húzták a szájukat, amint meglátták a kisírt szemem. Nyilván az utóbbi a józanabb kategóriába tartozott. Leültem a pulthoz, ahol a pincér rögtön unott képpel fogadott.
- Jó estét. Mit adhatok? - kérdezte (nem sok érdeklődéssel).
- Talán valami tiszteletet. Vagy ilyesmi. Vagy már itt is az van, hogy leszarjuk, mit akar a vevő, csak lássa az unott pofádat? - én is meglepődtem a válaszomon, de eléggé ki vagyok bukva, úgy mindenen.
- Mi a franc bajod van? Azt kérdeztem mit kérsz, nem a véleményedre voltam kíváncsi!
 - Martinit kérek… - mondtam végül.
     Miután kiszolgált (megjegyzem, mormogott valami kis átkot, mielőtt még ideadta a poharat), lecsaptam a pénzt a pultra, és egy húzásra levedeltem az italt. Éreztem, ahogy végigmarja a torkomat, de egyelőre jobban esett, mint a lelki fájdalmam.
 - Még egyet, legyen szíves. - kértem a pultost, és reméltem, hogy kedvesebben fogja ideadni a rohadt italomat, de tévedtem. Ugyan úgy, érzelemmentesen, és bunkón vágta hozzám.
 - Nem vagy te egy kicsit kapd be a faszom?- kérdeztem tőle felbőszülve. Nem elég, hogy ilyen helyzetben vagyok, még itt is felidegesítenek.
 - Hühűű, cica... Ez tetszik... Grr... - egy alkoholtól bűzlő pasas ült le mellém, és ahogy megéreztem a szagát, elfogott a hányinger. Az még csak tetézte az állapotomat, hogy a kezét rátette a combomra, és simogatni kezdte azt.
 - Takarodj már innen, te pedofil állat! - tekintetemet a pasasra emeltem, és ahogy meglátott, a kezét visszatette maga mellé. Elborzongott.
 - Hogy nézel te ki? Mint valami depressziós borz... Nem kell nekem ilyen ágyas. – büfögött.
 - Még hogy én, nem kellek neked? Te nem kellesz nekem.. és milyen ágyas? Mid van neked, háremed? – kerekedett ki a szemem.
- Hát.. Te lennél az első tagja. De ha szeretnéd, csak érted létrehozom. - kacsintott rám.
 - Elmehetsz te a picsába - amilyen sok gúnnyal csak tudtam, "rámosolyogtam" és otthagytam. Bementem a mellékhelyiségbe, hogy rendbe tegyem magam.
- Mit tettél, Hazel? - kérdeztem magamtól, miközben a tükörben magamat bámultam. Ahogy végignéztem a testemen, kirázott a hideg, és undorodtam magamtól. Undorodtam attól, amit Arnolddal tettem. Egyszerűen mindent utáltam magamban. Legszívesebben megölném magam. Ahogy ezen gondolkodtam, azon kaptam magam, hogy véres az öklöm, és a tükör, amiben eddig csodáltam az életem, darabokra hullott. Nem igazán sajnáltam, a fal mentén lecsúsztam a földre, rázott a sírás, és egyre csak a vérző öklömet néztem.
   Nem sok idő kellett, a bunkó pincér betoppant egy sodrófával a kezében. Riadtan nézett körül, aztán meglátott engem a földön. Na meg persze a szilánkokat. Elsírtam magam. A pincér sóhajtva lecsúszott mellém.
- Hallod… - kezdett bele.
- Ki fogom fizetni a károkat… de csak miután azt a részeg disznót le nem ütöm! – néztem az ajtó felé. Kezdtem érezni a Martini hatását.
- Csss! – csitított le. – Nyugalom! Nagyon nagy bajban lehetsz, hogyha ennyire ki vagy… amikor összeveszek a vőlegényemmel, én is így nézek ki nagyjából. Az elfolyt sminken kívül. – nevetett zavartan. Na, várjunk egy percet. VŐLEGÉNYEMMEL? Nem akartam megkérdezni, de akkor valószínű igaz a sejtésem, meleg a srác.
   Elmeséltem neki mindent. Ez amolyan „Esték, ahol mindent bevallasz” stílus volt, de jól esett. Igazából nem emlékszem miket mondtam neki, csak arra, hogy átölel, megkérdezi a parfümöm nevét, majd ad három puszit az arcomra, mert műszakváltás van, és haza kell mennie. Ja, és azt mondta, hogy a héten harmadjára törik be ezt a tükröt, szóval ne aggódjak annyira.
   Miután elment a srác, megmostam rendesen az arcomat, kivettem az öklömből a szilánkokat, és egy nagy sóhajjal lenyomtam a mosdó kilincsét. Próbáltam gyors léptekkel, fej lehajtva elhagyni a helyszínt, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést, na, nem mellesleg, ne lásson meg az a rothadék. Toltam volna az ajtót, de véletlen nekimentem valakinek.
- S..sajnálom! – hebegtem, miközben még mindig a cipőmet néztem. Gyorsan le is tudtam az egészet, nem is vártam meg a választ, de a vállamnál fogva visszahúzott az alak. Egy kopasz, alacsony, kigyúrt férfi volt, büdös izzadságszaggal, teletetoválva, motoros hacukában. Mellette egy szőke csaj, akin kevesebb ruha volt, mint egy újszülött csecsemőn nagyjából, teli volt sminkelve.
- Sajnálod? Igen? Hát én is nagyon sajnálni fogom, miután szétvertelek! – ordított a fejembe az iszákos leheletével. Az öklét rám szegezte, az erek a nyakán megduzzadtak, vérben forgott a tekintete. Becsuktam a szemem, vártam a legrosszabbra.
- Hé, Mikey, jó kis moci, nem gondolod? – kezdett csevegésbe két srác mögöttünk. Szőke volt az egyik, a motornak támaszkodva állt. Fekete trikó volt rajta, valami „Guns n’ Roses” emblémával, és ugyan ilyen színű csőgatya volt rajta. Az ajkán egy fekete karika piercing volt. A másik (akit ezek szerint Mikey-nak hívtak) kicsit pufibb srác volt, de nem kövér, csak a másikhoz képest erősebb testalkatú. Szőke volt ő is, de az ő hajában fekete tincsek voltak. Rajta egy Jack Daniel’s póló volt.
   A böhöm állat hátranézett, és odaordított hozzájuk.
- Takarodjatok a motoromtól! – rendezte le a fiúkat, majd ismét rám szegezte a tekintetét.
- A helyedben elengedném a lányt! – szólt rá ismét a szőke.  – Az apja a város legnagyobb Kawasaki cégének a tulajdonosa. – hazudott. A hörcsög kinézetű pufók rám nézett.
- Öhm… Izé… Légy szíves ne szólj apukádnak. Nagyon sajnálom! – könyörgött. Megköszörültem a torkom, legyintettem, majd az ujjaimat tördelve megvártam, amíg a szöszivel elhúzzák a csíkot a Kawasaki motorjukkal. A szőke srác majd megfulladt a nevetéstől, úgy jött oda hozzám a fapofát vágott barátjával.
- Meleg helyzet volt mi? Remegsz, mint a nyárfalevél, kislány. – fogta meg az ijedségtől reszkető kezemet a szőke srác. – Luke a nevem, Ő pedig Michael, de mi csak Mikey-nak hívjuk. – mutatott a színes hajú srácra.
- Hogy érted, hogy ”mi?” – kérdeztem a szemöldökömet összeráncolva.
- Oh, hagyjuk is. – legyintett Luke. – Jössz? Meghívunk valamire. – mosolygott. Én megforgattam a szemem, majd unottan visszamentem velük. Mikey mellé akartam ülni, de mikor meglátta, hogy a mellette lévő bárszékhez tartok, felállt, és átadta Luke-nak a helyét.
- Két sör lesz és egy narancslé. – adta le a rendelést. Kikerekedett szemmel néztem a fiúra.
- Narancslé? Nem vagyok tíz éves, hogy narancslevet igyak! – tiltakoztam. – Három sört legyen szíves. – helyesbítettem.
- Sör? Ne már! Csaj vagy. – nevette el magát Luke.
- És akkor mi van? – vontam föl a szemöldököm. – Kettőnk közül azt hiszem neked kéne mentes vizet innod. – csipkelődtem.
- Na, ja. Te meg maradsz a jó öreg tápszernél, igaz? – vágott vissza Luke.
- Hallod, szerintem nem egy homokozóban csináltuk a homokvárat. Hagyj békén, én is hagyni foglak, és akkor meg leszünk. – rendeztem le. De ahogy látom nem hatott, hatalmas nevetésbe kezdett.
- Szerintem meg simán megköszönhetnéd, hogy nem hagytuk, hogy szétverjék a két kék szemed. – szólt közbe Michael. Na, ekkor nagyot nyeltem, és inkább hallgattam.
    A pincér még is csak narancslevet hozott nekem, amiért majdnem felrobbantam, és a nevetségesen gyerekes Luke-ra szórtam vagy ötven féle átkot.
   A fiúk elbeszélgettek, igazából rám se hánytak, csak a végén szóltak, hogy mehetünk.
- Mehetünk? Azt hiszem, nem tartozunk egybe. – maradtam a helyemen. – Én még maradni szeretnék, ti menjetek nyugodtan. Isten áldjon benneteket! – tisztelegtem nekik. Luke visszaült mellém. Mikey unottan állt mögötte.
- Luke haladjunk már… Calum meg Ashton már tuti kint várnak. – mondta fáradt hangon.  Nem kérdeztem meg ki az a másik két srác.
- Majd bejönnek. Durcás kisasszony még maradni szeretne. – nézett rám. Besokalltam.
- Hallod, téged bébiszitterkedni küldtek, vagy mi a szar? – kérdeztem.
- Tudod, apukád egy nívós ember a Kawasakinál, és sok pénzt ad, hogy figyelek a pici lányára. – vigyorgott.
- Úgy viselkedsz öcsém, mintha már ezer éve ismernél! Fejezd már be ezt a színjátékot, már nincs itt az a dagadék! – háborodtam fel. Ő csak nevetett. Mit is vártam?
   Igazából negyed óra múlva felpattantam, mert nem bírtam tovább az alkohol szagát, és inkább kimentem. A fiúk mágnesként követtek. Odakint egy busz ácsorgott, amire az volt fehér betűkkel írva, hogy 5 Second of Summer, a hátuljára pedig az, hogy Band Bus.
- Hű, egy újabb One Direction, akikért a lányok nyáladdzanak? – dörmögtem.
- Nem szereted őket? – kérdezte Luke.
- Azt sem tudom kik ők, hagyjál már! De nagyon nem is akarom. – ráztam a fejem.
- Oh, pedig szívesen eljátszottam volna neked a She Looks So Perfect számunkat… - sóhajtott csalódottan.
   Azt hittem ott halok meg. Nem a szégyentől. Hanem a nevetéstől. Kitörtem, és a hasamat fogva kacagtam, hogy Luke ilyen tinibandában játszik. Kicsit közrejátszott az is szerintem, hogy már a fejembe szállt az alkohol. A könnyeimet törölgetve láttam meg Mikey-t, aki szánalommal teli pillantásokkal szór meg. Közben a buszról lejött még másik kettő srác. Pacsival üdvözölték egymást.
- Szóval ez a 4 Seconds of Summer? – kérdeztem még mindig vigyorogva.
- Öhm, 5 Seconds of Summer… - dünnyögte egy sötéthajú, kicsit vágott szemű srác.
- De hát csak négyen vagytok! – ráztam a fejem.
- Neked meg jó az angoltudásod. – szúrta oda Mikey.
- Jaj, most sikítoznom kéne, hogy találkoztam veletek? – fontam össze a karom.
- Hát, mások azt szokták… - mosolygott egy szőke, kissé göndör hajú srác, akin egy kék bandana volt.
- Öhm, még nem is mondtad, hogy hívnak. – oldta a feszültséget Luke.
- Nem tök mindegy? Két perc múlva úgy is megyek haza, és nektek csak egy újabb lány leszek, akivel találkoztatok a minap. Csakhogy én nem sírtam örömömben.
- És hol a kocsid, vagy a járműved, amivel hazamész? – kérdezte Mikey. Én egyszerűen a lábamra mutattam. A fiúkból egyszerre tört ki a nevetés.
- Na, jól van durcás kisasszony, azt hiszem itt már mindenkinek eldőlt, hogyan jutsz haza! – mosolygott rám Luke.
- Mindenkinek, csak nekem nem? – kerekedett ki a szemem.
- Jössz a busszal, te analfa. –csapott a homlokára Michael.
- Na, azt már nem! – tettem fel az ujjam. – Nem fogok tinilányként viselkedni, hogy „Juj, egy tizenévesek bandájának a busza visz haza, tweetelem!” – mondtam vékony hangon.
- Mi nem ilyen banda vagyunk, mint az 1D, vagy a Big Time Rush. Jó fej srácok amúgy, de mi nem legfőképpen a pop témában utazunk.  Pop-rock, és pop-punk, amiért élünk-halunk.– avatott be a banadana-s srác. A rock, amit a világon a legjobban utálok.
- Akkor szerintem el is dőlt, hogy lábbal, vagy busszal megyek haza. – bólogattam.
- Szereted a rockot? – csillant fel Luke szeme.
- Hát ez most nem jött össze. A rock amit a legjobban utálok. – próbáltam őket megbántani.
- Nem lehet mindenkinek ugyan olyan az ízlése! – mosolygott a bandana-s. Ezek közül mindenki mosolyog! Még Mikey is, csak rám nem tud valami görbe vonalat vágni.
   A fiúk röhögcséltek még valamin, aztán elkapta a kezem a sötétebb hajú, és vonszolni kezdtek a busz felé.
- Engedj el! – próbáltam megszabadulni. – Azt se tudom, kik vagytok, fel is jelenthetnélek titeket! – kapálóztam a levegőbe. Végül feltuszkoltak a buszukba.
   Nagyon nagy volt, asztalok voltak beleépítve, fotelek, egy plazma tévé, elkülönített konyha rész, és egy WC helység is. A busz hátuljába pedig az ágyak voltak, amik mellett a falon képek, rajzok. Néhány szekrény is volt, na meg egy discogömb a mennyezetre szerelve, ami mellett hangszórók voltak.  Leültem az egyik fotelre, a fiúk közben tettek-vettek, töltöttek egy pohár vizet nekem, megkínált a bandanas srác sütivel, cukorkával, meg minden anyám kínjával.
- Hol laksz? – kérdezte a sötéthajú.
- Öhm… a városcentrumban, a híd utáni lakótelepen. – igazítottam el.
     A fiúk végig nevették az utat, nagyon jól érezték magukat. Kiderült, hogy akiről beszélt Mikey, hogy kint várják őket, valami Calum és Ashton nevű fiúk, azok nem mások, mint a banda másik fele. Calum a sötétebb hajú, Ashton pedig a bandanás. Én az ablakon kitekintve merengtem. Nagyon hiányzott Arnold. Mindenkinél jobban. Meg akartam ölelni, csókolni. De egyben utáltam is, amiért nem hitt nekem. Norat meg egyszerűen gyűlölöm, amiért nem tudott kiállni értem. Vagy csak egy cseppet megvédeni.
   Az utat nézve megpillantottam a biciklimet. Az ablakra tapadva néztem a földön heverő hálózsákomat, táskámat és biciklimet.
- Mit láttál? - kérdezte Ash.
- Oh, csak a biciklimet… - legyintettem.
- Visszaforduljunk érte?
- Ne anyáskodjatok már állandóan! – ráncoltam össze a szemöldököm. – Nincs szükségem tinibálványok hős segítségére. – fordultam vissza az ablakhoz.
   A fiúk énekelgettek, én meg már szinte rosszul voltam a basszusgitár hangjától. Remegve szálltam ki a buszból, mikor megérkeztünk a kertváros bejáratához.
- Akarod, hogy hazakísérjünk? – kérdezte Luke.
- Akarod, hogy neked menjek? Hányszor mondjam, hogy nem vagyok kislány. 17 vagyok, nem kell a kezemet fogni. – indultam el egyedül, de azért még egyszer hátranéztem. Ott álltak fiúk, és várták, hogy a kertváros útján, egyszer csak megálljak az egyik ház előtt, és bemenjek.
   Igazából a nagyihoz mentem, semmiképp nem akartam, hogy anya megtudja, hogy most érek haza úgy, hogy legalább öt órája dobott a pasim, és még csak most érek haza. Nagyi remélhetőleg meg fog érteni. Nagy levegő kifúj… és bekopogtam.