Első rész: Totális elmezavar

Sziasztok!

       Itt is lenne az első rész, reméljük, hogy tetszeni fog. Ha gondoljátok, iratkozzatok fel, vagy kommenteljetek. Nemsokára beteszünk oldalra egy chatet is!:)

xoxo, Connie&Ade

 

„Húzz innen! Takarodj az életemből, nem akarlak többször látni!”
   Ezek a mondatok játszódtak le az agyamban milliószor aznap. Csak bőgtem a porban ülve. Nem érdekelt, hogy tiszta mocsok vagyok. A biciklim ott hevert mellettem, a kereke teljesen elferdülve.  Ott ültem már órák óta az országút mellett. Több autós lelassított, hogy megnézze, vagy esetleg megkérdezze mi a bajom, de miután meglátták a szerencsétlenül kinéző bicajom, letudták magukban, hogy biztos elestem. Hát ez most nem jött össze, emberek!
    Nyár volt, borzasztóan meleg, Hazel Murray volt már akkor is a nevem, 17. életkoromban jártam, vörös hajam volt, kék, számomra horrorisztikus szemem, hófehér bőröm, szeplőim, oltári vékony voltam, és alacsony.  Kedvenc színem már akkor is a fekete és a fehér volt, utáltam a szoknyát, meg bármit ahol a lábaim látszódtak, és a rózsaszínt, lilát, egyéb kombóit, szóval általában hosszúfarmerben, és valami bő pólóban, trikóban, pulcsiban jártam, de aznap éppen egy farmersort volt rajtam, és egy rózsaszín testhezálló trikó. Na, ja, a sors iróniája, amikor az ember annyira boldog, hogy még képes azt is megtenni, amit egyébként normális emberi állapotában nem tenne meg. Azon a napon még mindig James Arthur – Impossible száma volt az ébresztőm, és Martin Garrix – Animals –a dübögött nekem, amikor felhívott valaki. Röviden, imádtam a modern zenét, a dupsetet, satöbbit. Röviden ennyit az akkori helyzetemről, rövidebben leírva, minden ugyan úgy volt, mint máskor. Ja mégsem. Aznap hagyott ott az út szélén,a barátom, Arnold.  Na, ez most úgy hangzott, mintha valami sarkon álló volnék, de abban a helyzetben szívesebben lettem volna.
„Hogy lehetsz ekkora egy szemét?!”
  Minden egyes mondatra emlékszem aznapról. Kora délután, hogy odaérjünk a városunk melletti halásztóhoz, ahol kempingezni fogunk pár barátunkkal, ami annyit takar, hogy jött Nora a legjobb barátnőm, és a pasija Fréderic, akik eszméletlen nyálas párkapcsolatban éltek. Biciklivel indultunk neki pár táskával, és két sátorral. Már a kertváros után lehettünk, amikor lelassított előttünk egy tűzpiros Ferrari.
- Hazel! – kiáltott valaki a kocsiból, a lehúzott ablakban. Hátrafordultam, de azzal a lendülettel elkezdtem hevesen tekerni. Devis volt, a két évvel ezelőtti barátom, aki milliószor megcsalt.
   Ő is gyorsítani kezdett.
- Hazel, kérlek, hallgass meg! – győzködött.
- Ki a rák ez?! – kérdezte Fréderic. Nora nyak behúzva tekert, ő persze tudta ki ez a srác.
    Fékeztem, leszálltam a bringáról, és kitámasztottam.
- Mindjárt jövök… - mondtam a többieknek. Arnold összeráncolt szemöldökkel nézte, ahogy odamegyek az útszélén leálló kocsihoz.
- Mondd, mit akarsz te azok után, hogy lejárattál? – vetettem oda.
- Hazel, figyelj, nagyon sajnálom. Részeg voltam, aznap vesztünk össze… én csak annyit kérek, hogy üljünk le valahol, nyugodt körülmények között, és beszéljük meg! – tette össze a két kezét imádkozás szerűen. Én hallgattam. A számszélébe haraptam, fújtattam egyet, kettőt.
- Milyen nap van ma? – mondtam unottan. Devis felpattant a nyakamba ugrott, de gyorsan leszedtem magamról.
- Ma hétfő van! Szerdán a plázában találkozunk a palacsintázóban! – mondta izgatottan. De akkor már késő volt. Arnold ott állt mellettem, hátrahúzott, én hatalmasat estem, majd Devisnek rontott. Beütöttem a fejem, szédülve néztem, ahogy behúz egy hatalmasat neki, de Devis félrelökte, és vérző orral rám mosolyog, majd a luxuskocsijával elhajt. Néztem, ahogy egyre távolabb megy, de Arnold felvert a bambulásból. A pólómnál fogva felhúzott a földről. Én magyarázkodóan hebegni kezdtem.
- Arn, kérlek, ne gondolj egyből rosszra! – mondtam vékony hangon.
- Ne gondoljak egyből rosszra? Tudod mit? Megérdemled azt a buzit! Menjél vele palacsintázgatni, szarok rátok! – köpött a lábam elé, majd megfordult, és a megilletődött Norához és Fredhez sétált vissza, akik egymás karjaiban izgulták végig a történteket.
   A szemem megtelt könnyel. Elkaptam Arnold kezét, de ő elrántotta, és ellökött. Újra közelről találkoztam a poros útszéllel. De nem hagytam magam. Térden állva könyörögtem, és szorítottam magamhoz a fiú bokáját.
- Arnold, nekem te vagy az egyetlen, ne csináld már ezt! – kúsztam. – Most miért kell ilyen gyerekesen viselkedned? – ordítottam fel neki.
- Gyerekesen? Tudod, talán azért, mert szeretlek! Ja, bocs! Szerettelek! – rúgta le a kezemet a bokájáról. Ez volt az a mondat, ami kiütötte a biztosítékot. Feltápászkodtam.
- Szerettél? Úgy viselkedsz, mint egy öt éves! Attól, hogy elfogadtam egy rohadt palacsintát, nem jelenti azt, hogy megcsallak! – kiabáltam. Arnold egy percre megállt.
- Tudod mit? Lehet, igazad van. Nem csaltál meg, ezt én is tisztán tudom. Csak tudod mi a helyzet? Véletlenszerűen PONT szerdán lesz két éve, hogy együtt vagyunk. – vágta a képembe egy flegma mosollyal. Lesült a pofámról a bőr.
- Arn, ne haragudj, teljesen össze vagyok esve! Annyira sajnálom! – sétáltam felé remegő lábakkal, de egyre csak hátrált.
- Sajnálhatod is. Húzz innen! Takarodj az életemből, nem akarlak többször látni! – ordította a képembe. És azt hiszem ez volt a végső mondata a kapcsolatunknak. Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, remegve. Norára néztem segélyképpen. Hunyorogva csóválta a fejét.
- Hogy lehetsz ekkora egy szemét?! – sziszegte, majd felpattantak a biciklire, és elhúztak. Én is gyorsan felszálltam, de azzal a mozdulattal rögtön el is estem, mert, ahogy felszálltam, már tekertem is, pedig csak az egyik lábam volt fent. A másik lecsúszott a pedálról, így visszaestem a porba.
    A könnyek már teljesen összemosták előttem a képet, így semmit nem láttam. Megtöröltem a szemem, amivel - gondolom - még ijesztőbben nézhettem ki. Most komolyan, ki ne ijedne meg egy zombitól? Mert szerintem rohadtul úgy nézek ki. A szerencsés szemtörlésem eredményeképpen a messzeségben megláttam egy kocsmát, bár lehet, hogy azt is csak beképzeltem, hiszen tőlem már minden kitelik, főleg ilyen állapotban. Elindultam az épület irányába, és egy körülbelül tíz perces séta után oda is értem. A táblán ez a felirat állt: "Summersby". Gondolkodás nélkül beléptem a helyiségbe, ahol minden szempár rám szegeződött. Néhányan összenevettek (rohadjatok ketté), páran pedig óvatos mosolyra húzták a szájukat, amint meglátták a kisírt szemem. Nyilván az utóbbi a józanabb kategóriába tartozott. Leültem a pulthoz, ahol a pincér rögtön unott képpel fogadott.
- Jó estét. Mit adhatok? - kérdezte (nem sok érdeklődéssel).
- Talán valami tiszteletet. Vagy ilyesmi. Vagy már itt is az van, hogy leszarjuk, mit akar a vevő, csak lássa az unott pofádat? - én is meglepődtem a válaszomon, de eléggé ki vagyok bukva, úgy mindenen.
- Mi a franc bajod van? Azt kérdeztem mit kérsz, nem a véleményedre voltam kíváncsi!
 - Martinit kérek… - mondtam végül.
     Miután kiszolgált (megjegyzem, mormogott valami kis átkot, mielőtt még ideadta a poharat), lecsaptam a pénzt a pultra, és egy húzásra levedeltem az italt. Éreztem, ahogy végigmarja a torkomat, de egyelőre jobban esett, mint a lelki fájdalmam.
 - Még egyet, legyen szíves. - kértem a pultost, és reméltem, hogy kedvesebben fogja ideadni a rohadt italomat, de tévedtem. Ugyan úgy, érzelemmentesen, és bunkón vágta hozzám.
 - Nem vagy te egy kicsit kapd be a faszom?- kérdeztem tőle felbőszülve. Nem elég, hogy ilyen helyzetben vagyok, még itt is felidegesítenek.
 - Hühűű, cica... Ez tetszik... Grr... - egy alkoholtól bűzlő pasas ült le mellém, és ahogy megéreztem a szagát, elfogott a hányinger. Az még csak tetézte az állapotomat, hogy a kezét rátette a combomra, és simogatni kezdte azt.
 - Takarodj már innen, te pedofil állat! - tekintetemet a pasasra emeltem, és ahogy meglátott, a kezét visszatette maga mellé. Elborzongott.
 - Hogy nézel te ki? Mint valami depressziós borz... Nem kell nekem ilyen ágyas. – büfögött.
 - Még hogy én, nem kellek neked? Te nem kellesz nekem.. és milyen ágyas? Mid van neked, háremed? – kerekedett ki a szemem.
- Hát.. Te lennél az első tagja. De ha szeretnéd, csak érted létrehozom. - kacsintott rám.
 - Elmehetsz te a picsába - amilyen sok gúnnyal csak tudtam, "rámosolyogtam" és otthagytam. Bementem a mellékhelyiségbe, hogy rendbe tegyem magam.
- Mit tettél, Hazel? - kérdeztem magamtól, miközben a tükörben magamat bámultam. Ahogy végignéztem a testemen, kirázott a hideg, és undorodtam magamtól. Undorodtam attól, amit Arnolddal tettem. Egyszerűen mindent utáltam magamban. Legszívesebben megölném magam. Ahogy ezen gondolkodtam, azon kaptam magam, hogy véres az öklöm, és a tükör, amiben eddig csodáltam az életem, darabokra hullott. Nem igazán sajnáltam, a fal mentén lecsúsztam a földre, rázott a sírás, és egyre csak a vérző öklömet néztem.
   Nem sok idő kellett, a bunkó pincér betoppant egy sodrófával a kezében. Riadtan nézett körül, aztán meglátott engem a földön. Na meg persze a szilánkokat. Elsírtam magam. A pincér sóhajtva lecsúszott mellém.
- Hallod… - kezdett bele.
- Ki fogom fizetni a károkat… de csak miután azt a részeg disznót le nem ütöm! – néztem az ajtó felé. Kezdtem érezni a Martini hatását.
- Csss! – csitított le. – Nyugalom! Nagyon nagy bajban lehetsz, hogyha ennyire ki vagy… amikor összeveszek a vőlegényemmel, én is így nézek ki nagyjából. Az elfolyt sminken kívül. – nevetett zavartan. Na, várjunk egy percet. VŐLEGÉNYEMMEL? Nem akartam megkérdezni, de akkor valószínű igaz a sejtésem, meleg a srác.
   Elmeséltem neki mindent. Ez amolyan „Esték, ahol mindent bevallasz” stílus volt, de jól esett. Igazából nem emlékszem miket mondtam neki, csak arra, hogy átölel, megkérdezi a parfümöm nevét, majd ad három puszit az arcomra, mert műszakváltás van, és haza kell mennie. Ja, és azt mondta, hogy a héten harmadjára törik be ezt a tükröt, szóval ne aggódjak annyira.
   Miután elment a srác, megmostam rendesen az arcomat, kivettem az öklömből a szilánkokat, és egy nagy sóhajjal lenyomtam a mosdó kilincsét. Próbáltam gyors léptekkel, fej lehajtva elhagyni a helyszínt, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést, na, nem mellesleg, ne lásson meg az a rothadék. Toltam volna az ajtót, de véletlen nekimentem valakinek.
- S..sajnálom! – hebegtem, miközben még mindig a cipőmet néztem. Gyorsan le is tudtam az egészet, nem is vártam meg a választ, de a vállamnál fogva visszahúzott az alak. Egy kopasz, alacsony, kigyúrt férfi volt, büdös izzadságszaggal, teletetoválva, motoros hacukában. Mellette egy szőke csaj, akin kevesebb ruha volt, mint egy újszülött csecsemőn nagyjából, teli volt sminkelve.
- Sajnálod? Igen? Hát én is nagyon sajnálni fogom, miután szétvertelek! – ordított a fejembe az iszákos leheletével. Az öklét rám szegezte, az erek a nyakán megduzzadtak, vérben forgott a tekintete. Becsuktam a szemem, vártam a legrosszabbra.
- Hé, Mikey, jó kis moci, nem gondolod? – kezdett csevegésbe két srác mögöttünk. Szőke volt az egyik, a motornak támaszkodva állt. Fekete trikó volt rajta, valami „Guns n’ Roses” emblémával, és ugyan ilyen színű csőgatya volt rajta. Az ajkán egy fekete karika piercing volt. A másik (akit ezek szerint Mikey-nak hívtak) kicsit pufibb srác volt, de nem kövér, csak a másikhoz képest erősebb testalkatú. Szőke volt ő is, de az ő hajában fekete tincsek voltak. Rajta egy Jack Daniel’s póló volt.
   A böhöm állat hátranézett, és odaordított hozzájuk.
- Takarodjatok a motoromtól! – rendezte le a fiúkat, majd ismét rám szegezte a tekintetét.
- A helyedben elengedném a lányt! – szólt rá ismét a szőke.  – Az apja a város legnagyobb Kawasaki cégének a tulajdonosa. – hazudott. A hörcsög kinézetű pufók rám nézett.
- Öhm… Izé… Légy szíves ne szólj apukádnak. Nagyon sajnálom! – könyörgött. Megköszörültem a torkom, legyintettem, majd az ujjaimat tördelve megvártam, amíg a szöszivel elhúzzák a csíkot a Kawasaki motorjukkal. A szőke srác majd megfulladt a nevetéstől, úgy jött oda hozzám a fapofát vágott barátjával.
- Meleg helyzet volt mi? Remegsz, mint a nyárfalevél, kislány. – fogta meg az ijedségtől reszkető kezemet a szőke srác. – Luke a nevem, Ő pedig Michael, de mi csak Mikey-nak hívjuk. – mutatott a színes hajú srácra.
- Hogy érted, hogy ”mi?” – kérdeztem a szemöldökömet összeráncolva.
- Oh, hagyjuk is. – legyintett Luke. – Jössz? Meghívunk valamire. – mosolygott. Én megforgattam a szemem, majd unottan visszamentem velük. Mikey mellé akartam ülni, de mikor meglátta, hogy a mellette lévő bárszékhez tartok, felállt, és átadta Luke-nak a helyét.
- Két sör lesz és egy narancslé. – adta le a rendelést. Kikerekedett szemmel néztem a fiúra.
- Narancslé? Nem vagyok tíz éves, hogy narancslevet igyak! – tiltakoztam. – Három sört legyen szíves. – helyesbítettem.
- Sör? Ne már! Csaj vagy. – nevette el magát Luke.
- És akkor mi van? – vontam föl a szemöldököm. – Kettőnk közül azt hiszem neked kéne mentes vizet innod. – csipkelődtem.
- Na, ja. Te meg maradsz a jó öreg tápszernél, igaz? – vágott vissza Luke.
- Hallod, szerintem nem egy homokozóban csináltuk a homokvárat. Hagyj békén, én is hagyni foglak, és akkor meg leszünk. – rendeztem le. De ahogy látom nem hatott, hatalmas nevetésbe kezdett.
- Szerintem meg simán megköszönhetnéd, hogy nem hagytuk, hogy szétverjék a két kék szemed. – szólt közbe Michael. Na, ekkor nagyot nyeltem, és inkább hallgattam.
    A pincér még is csak narancslevet hozott nekem, amiért majdnem felrobbantam, és a nevetségesen gyerekes Luke-ra szórtam vagy ötven féle átkot.
   A fiúk elbeszélgettek, igazából rám se hánytak, csak a végén szóltak, hogy mehetünk.
- Mehetünk? Azt hiszem, nem tartozunk egybe. – maradtam a helyemen. – Én még maradni szeretnék, ti menjetek nyugodtan. Isten áldjon benneteket! – tisztelegtem nekik. Luke visszaült mellém. Mikey unottan állt mögötte.
- Luke haladjunk már… Calum meg Ashton már tuti kint várnak. – mondta fáradt hangon.  Nem kérdeztem meg ki az a másik két srác.
- Majd bejönnek. Durcás kisasszony még maradni szeretne. – nézett rám. Besokalltam.
- Hallod, téged bébiszitterkedni küldtek, vagy mi a szar? – kérdeztem.
- Tudod, apukád egy nívós ember a Kawasakinál, és sok pénzt ad, hogy figyelek a pici lányára. – vigyorgott.
- Úgy viselkedsz öcsém, mintha már ezer éve ismernél! Fejezd már be ezt a színjátékot, már nincs itt az a dagadék! – háborodtam fel. Ő csak nevetett. Mit is vártam?
   Igazából negyed óra múlva felpattantam, mert nem bírtam tovább az alkohol szagát, és inkább kimentem. A fiúk mágnesként követtek. Odakint egy busz ácsorgott, amire az volt fehér betűkkel írva, hogy 5 Second of Summer, a hátuljára pedig az, hogy Band Bus.
- Hű, egy újabb One Direction, akikért a lányok nyáladdzanak? – dörmögtem.
- Nem szereted őket? – kérdezte Luke.
- Azt sem tudom kik ők, hagyjál már! De nagyon nem is akarom. – ráztam a fejem.
- Oh, pedig szívesen eljátszottam volna neked a She Looks So Perfect számunkat… - sóhajtott csalódottan.
   Azt hittem ott halok meg. Nem a szégyentől. Hanem a nevetéstől. Kitörtem, és a hasamat fogva kacagtam, hogy Luke ilyen tinibandában játszik. Kicsit közrejátszott az is szerintem, hogy már a fejembe szállt az alkohol. A könnyeimet törölgetve láttam meg Mikey-t, aki szánalommal teli pillantásokkal szór meg. Közben a buszról lejött még másik kettő srác. Pacsival üdvözölték egymást.
- Szóval ez a 4 Seconds of Summer? – kérdeztem még mindig vigyorogva.
- Öhm, 5 Seconds of Summer… - dünnyögte egy sötéthajú, kicsit vágott szemű srác.
- De hát csak négyen vagytok! – ráztam a fejem.
- Neked meg jó az angoltudásod. – szúrta oda Mikey.
- Jaj, most sikítoznom kéne, hogy találkoztam veletek? – fontam össze a karom.
- Hát, mások azt szokták… - mosolygott egy szőke, kissé göndör hajú srác, akin egy kék bandana volt.
- Öhm, még nem is mondtad, hogy hívnak. – oldta a feszültséget Luke.
- Nem tök mindegy? Két perc múlva úgy is megyek haza, és nektek csak egy újabb lány leszek, akivel találkoztatok a minap. Csakhogy én nem sírtam örömömben.
- És hol a kocsid, vagy a járműved, amivel hazamész? – kérdezte Mikey. Én egyszerűen a lábamra mutattam. A fiúkból egyszerre tört ki a nevetés.
- Na, jól van durcás kisasszony, azt hiszem itt már mindenkinek eldőlt, hogyan jutsz haza! – mosolygott rám Luke.
- Mindenkinek, csak nekem nem? – kerekedett ki a szemem.
- Jössz a busszal, te analfa. –csapott a homlokára Michael.
- Na, azt már nem! – tettem fel az ujjam. – Nem fogok tinilányként viselkedni, hogy „Juj, egy tizenévesek bandájának a busza visz haza, tweetelem!” – mondtam vékony hangon.
- Mi nem ilyen banda vagyunk, mint az 1D, vagy a Big Time Rush. Jó fej srácok amúgy, de mi nem legfőképpen a pop témában utazunk.  Pop-rock, és pop-punk, amiért élünk-halunk.– avatott be a banadana-s srác. A rock, amit a világon a legjobban utálok.
- Akkor szerintem el is dőlt, hogy lábbal, vagy busszal megyek haza. – bólogattam.
- Szereted a rockot? – csillant fel Luke szeme.
- Hát ez most nem jött össze. A rock amit a legjobban utálok. – próbáltam őket megbántani.
- Nem lehet mindenkinek ugyan olyan az ízlése! – mosolygott a bandana-s. Ezek közül mindenki mosolyog! Még Mikey is, csak rám nem tud valami görbe vonalat vágni.
   A fiúk röhögcséltek még valamin, aztán elkapta a kezem a sötétebb hajú, és vonszolni kezdtek a busz felé.
- Engedj el! – próbáltam megszabadulni. – Azt se tudom, kik vagytok, fel is jelenthetnélek titeket! – kapálóztam a levegőbe. Végül feltuszkoltak a buszukba.
   Nagyon nagy volt, asztalok voltak beleépítve, fotelek, egy plazma tévé, elkülönített konyha rész, és egy WC helység is. A busz hátuljába pedig az ágyak voltak, amik mellett a falon képek, rajzok. Néhány szekrény is volt, na meg egy discogömb a mennyezetre szerelve, ami mellett hangszórók voltak.  Leültem az egyik fotelre, a fiúk közben tettek-vettek, töltöttek egy pohár vizet nekem, megkínált a bandanas srác sütivel, cukorkával, meg minden anyám kínjával.
- Hol laksz? – kérdezte a sötéthajú.
- Öhm… a városcentrumban, a híd utáni lakótelepen. – igazítottam el.
     A fiúk végig nevették az utat, nagyon jól érezték magukat. Kiderült, hogy akiről beszélt Mikey, hogy kint várják őket, valami Calum és Ashton nevű fiúk, azok nem mások, mint a banda másik fele. Calum a sötétebb hajú, Ashton pedig a bandanás. Én az ablakon kitekintve merengtem. Nagyon hiányzott Arnold. Mindenkinél jobban. Meg akartam ölelni, csókolni. De egyben utáltam is, amiért nem hitt nekem. Norat meg egyszerűen gyűlölöm, amiért nem tudott kiállni értem. Vagy csak egy cseppet megvédeni.
   Az utat nézve megpillantottam a biciklimet. Az ablakra tapadva néztem a földön heverő hálózsákomat, táskámat és biciklimet.
- Mit láttál? - kérdezte Ash.
- Oh, csak a biciklimet… - legyintettem.
- Visszaforduljunk érte?
- Ne anyáskodjatok már állandóan! – ráncoltam össze a szemöldököm. – Nincs szükségem tinibálványok hős segítségére. – fordultam vissza az ablakhoz.
   A fiúk énekelgettek, én meg már szinte rosszul voltam a basszusgitár hangjától. Remegve szálltam ki a buszból, mikor megérkeztünk a kertváros bejáratához.
- Akarod, hogy hazakísérjünk? – kérdezte Luke.
- Akarod, hogy neked menjek? Hányszor mondjam, hogy nem vagyok kislány. 17 vagyok, nem kell a kezemet fogni. – indultam el egyedül, de azért még egyszer hátranéztem. Ott álltak fiúk, és várták, hogy a kertváros útján, egyszer csak megálljak az egyik ház előtt, és bemenjek.
   Igazából a nagyihoz mentem, semmiképp nem akartam, hogy anya megtudja, hogy most érek haza úgy, hogy legalább öt órája dobott a pasim, és még csak most érek haza. Nagyi remélhetőleg meg fog érteni. Nagy levegő kifúj… és bekopogtam.