Hatodik rész: Kérjük kedves utasainkat...

Hali mindenki!

A blog egy kis átalakításon megy majd át, de ettől független folyamatosan le lesznek adva a részek. Szóval itt is van a hatodik, reméljük tetszik nektek. Ha van esetleg valami tippetek, kommenteljétek, vagy akár chatelhettek is velünk.
                                                                                                                              xx Ade&Connie

 "My heart wants to come home."

  A reptér üres volt. A buszunk lassan haladt, körültekintőeknek kellett lennünk. Egy két halott csoszogott el mellettünk, de igazán nem keltettük fel a figyelmüket. A kifutópályákon egy gép sem állt, a parkolóban hűlt helye a kocsiknak.
- Hát ezt beszoptuk, gyerekek. – csattant ki Ash. Én a könyökömmel gyengéden oldalba löktem.
- Be kellene mennünk… - mondtam a hatalmas csarnokra mutatva.
- Szó sem lehet róla. – vágta rá Luke.
- Jól beszél a csaj! Hátha van valami a büféjükben. Mivel itt már aligha van két doboz müzli, meg pár szendvicsnek való… - simogatta a hasát Mikey, miközben a hűtőt nyitogatta.
- És ki tudja, hogy van e bent valaki? – kötötte újra a harapásnyomot Calum.
- Ki? Talán egy közülük? – rázta a fejét Luke.
- Luke… - fogtam meg a vállát. – Sokan vagyunk. Csak jövünk megyünk. És emlékezz: Calum is meggyógyult. – motyogtam.
- De az még a dolgok elején volt… ki tudja mennyire fajult már el a vírus… - dörzsölte a szemét, majd nagyot sóhajtott.  – De ha valakinek beleharapnak a seggébe, esküszöm, saját magam fogom még felrúgni. – nevette el magát. Mindnyájan elmosolyodtunk.
- De te itt maradsz! – mutatott rám. Anyu bőszen bólogatott, hogy valóban így lesz.
- Na, azt már nem! – fontam össze magam előtt a kezem. – Veletek fogok menni! – szögeztem le. Luke a hajába túrt, és idegesen sóhajtozott.
- Akkor Én, Cal, Hazzy és Drew bemegyünk. Mikey, Ash, maradjatok itt öhm… Hazel anyukájával, és mamájával. Johnny te maradj a kormány mögött, légy arra készen, hogy bármikor elindulhassunk. – fordult körbe a fiú.
- Az én nevem Sheila, anya neve pedig Carla. – mutatott anyu nagyira. Luke mosolyt intve bólintott, majd kihúzott egy késtartóból egy éles kenyérszeletelőt, és egy húsbárdot. Egy fiókból pedig előhúzott egy pisztolyt.
- Ez honnan van? – biccentettem a fegyver felé.
- Vészhelyzet esetén… Nagyon vészhelyzet esetén.
- Ezzel lőtted le Őt is? – haraptam a száj szélébe. Luke nagyot nyelt, majd bólintott, és átadta a pisztolyt apámnak.
- Maga úgy gondolom jobban ért ehhez, mint én. – mosolygott rá.
- Nem lőttem még sosem ilyennel, de a lányom védelméért bármit. – viszonozta a vigyort apa.
- És ez neked miért nem jutott eszedbe tizenhárom évig? – mondtam halkan a szememet forgatva. Apu elkapta a vállam, és higgadt hanggal válaszolt.
- Ha tehettem volna, minden percben így tettem volna. – nézett mélyen a szemembe. Nem válaszoltam, csak a késtartóra pillantottam.
- És én még is mivel védekezzek? – kerekedett ki a szemem.
- Fogamzásgátlóval. – rötyögött Calum. Én összehúztam a szemem, és az öklömet mutogattam neki.  Luke is megkínálta egy kis gyilkos szempárral, szóval elhallgatott.
- Hazel, te most semmivel. Az a feladatod, hogy tartsd nyitva a szemed. – törölgette egy ronggyal a kést. – Menjünk.
   A fotocellás ajtó még működött, így úgy véltük, hogy valakinek itt kell lennie. Sötét volt odabent, a földön vértócsák, némelyik elmaszatolva, mintha végighúzták volna a testet a földön. Luke kezét elkaptam, és rákulcsoltam az ujjaim. Lenézett a kezünkre, majd elmosolyodott.
- Ne félj kicsim. – puszilt bele a hajamba. Apa a szájához kapta a kezét, úgy nevetett.  Baloldalt megláttunk egy mozgólépcsőt, amin lefejezett hullák tömege feküdt. Lefehéredtem, éreztem, ahogy kiszáll az élet a lábamból. Luke megszorította a az ujjaimat.  Elindultunk a rakás felé. Luke rátaposott az első testre, és mint a lépcsőn, úgy haladt felfelé. Nyújtotta a kezét, hogy fellépjek, de én inkább csak átszökkentem egy olyan részre, ahol nem éppen egy lábon taposok. Mögöttem jött Calum, és apu. Borzalmasan büdös volt. Ahhoz képest, hogy nem olyan régen tört ki az apokalipszis, borzalmasan sok halott van.
- Valakinek ide kellett hurcolnia ezt a sok testet. – nézett körül Calum.
- Hát,ja. Normális emberek bélyeget, szalvétát, vagy éppenséggel elhasznált óvszereket gyűjtögetnek. Nem tudom ki az az elme bajos, aki hu…
  Hirtelen hasra estem, ezzel meglökve Luke-ot. A fejem a mozgólépcsőbe ütődött, pont oda, ahol a széle volt, persze szabadon, nem volt odahányva egy holt sem. Nehezéket éreztem a vádlimon.  Hátranéztem, és azonnal el kezdtem kapálózni. Egy félig lefejezett zombi markolta a lábszáram, akinek az állkapcsa teljesen ki volt akasztva. Aztán az az ismerős hideg, fekete vér, ami az arcomon landolt. Az élőhalott a lábamra zuhant, én gyorsan ki is húztam magamat alóla.
- Elly, minden rendben? – kérdezte nyugodt hangon apa. Én nagyot nyelve bólintottam, majd Luk keze után kaptam, hogy felsegítsen.
- Szépen ki lettél nyírva, seggfej. – köpött a testre Calum.
- Elég legyen! Haladjunk. – indult meg Luke.
   Gyors léptekkel mentünk fel a mozgólépcső tetejére, Luke leges legelöl, lehagyva minket. Kicsit begyorsítottam, hogy beérjem. Apa és Cal hátul lemaradva maradtak, miközben mélyen a témába merültek. Az ujjaimat becsúsztattam az övéi közé, majd ránéztem. A hajam zilált volt, alig láttam valamit az arcából, de annyit igen, hogy eszeveszettül morcos.
- Luke, mi a baj? – kérdeztem vékony hangon. Elkapta a kezét.
- Mi lenne, őszintén, Hazel? Az imént majdnem megharaptak téged! És én nem tudtam azonnal cselekedni. – túrt a hajába.
- De itt a hangsúly! Csak majdnem! Apu megmentett… - mosolyogtam rá, hátha kedvet öntök belé.
- Hazel, félek, hogy nem tudok rád eléggé vigyázni… - csuklott el a hangom. – Én a földre terültem, lefagytam, amikor megláttam a kétségbeesett szemed, és, hogy mögötted egy szörnyeteg van… És én nem tudtam cselekedni, érted? – rúgott arrébb egy kezet.
- Luke… millió meg egy fejet kell majd betörnöd, csak, hogy túléld ezt az egészet… - forgattam a szememet. – Arnoldot oly könnyedén el tudtad végezni. Tudod mennyire fájt az nekem? Szánt szándékkal megölted! Meg akartad ölni! És most… nem voltál rá képes… - töröltem ki a könnyet a szememből. – Te nem akartad, hogy esélyem legyen Arnoldnál, igaz? – suttogtam, miközben az utolsó lépcsőfokot átléptem. Egy újabb csarnokot láttunk magunk előtt újságárus bódékkal, büfékkel. Jackpot.
   Luke összeszorította a száját és a szemét, majd kitört a benne fortyogó vulkán. Elkapta a karomat, és egy büfé pultja mögé húzott.  A falnak lökött, és elég közel jött hozzám, hogy pontosan a szemembe nézzen.
-IGEN, ÍGY VAN, MOST ÖRÜLSZ? A BANDÁBÓL NEKEM VAN A LEGNAGYOBB RAJONGÓ TÁBOROM! MINDEN LÁNY MEGHAL EGY PERCRE, MIKOR MEGLÁT! DE TE, HAZEL MURRAY, TE NEM EZ VAGY! TE UTÁLTÁL! SZENVEDTEM EMIATT! TE CSAK AZT A SENKIT AKARTAD!  – ordította a képembe, majd előttem összeomlott. A sarkán ülve kezdett zokogni.
- De én nem vagyok az a „minden lány”. – kezdtem én is sírni.
- Nem akarok mást látni melletted érted? – nézett fel rám.
- A szentségit Luke, még csak alig ismerlek… Alig pár hete szakítottunk Arnolddal… - dörzsölgettem a szememet.
- AZ ÉRZÉSEIMNEK MONDD! AZ ÉRZÉSEIMNEK! HAZEL, ÉN ESZEVESZETTÜL SZERETLEK TÉGED, MIÉRT NEM FOGOD FEL? – zokogta, miközben a fülére tapasztotta a kezét, és lefelé nézett.
   Leguggoltam mellé, a hajába túrtam, majd lehajolva az arcához, hosszasan megcsókoltam. Az arcát a két tenyerembe fogtam, ahogy ő is. Éreztem, ahogy az ujjaimra csordul a könnye, és ahogy az enyém az ő kezére.
- ÉTEL! – kiáltotta valaki mögülünk. Elszakadtunk egymástól, majd oldalra tekintettünk, ahogy Calum  egy dobozt emel az egyik pult alól.
- Ezek meg mikor jöttek fel a lépcsőn? – nevettem feldagadt, piros szemmel.
   Odasiettünk a szerzeményhez, amiben konzervek voltak. Borsó, kukorica, bab, ananász és barack.
- Basszus Cal, te egy isten vagy! – csorgott a nyála Luke-nak.
- Egy ázsiai isten! – nevettem, mire Calum felém kapta a fejét.
- Nem vagyok ázsiai! – ráncolta össze a szemöldökét. Bocsánatkérően megsimítottam a karját. De akkor, ha nem ázsiai, akkor mi?!
   A csarnokon még alaposan szétnéztünk. Éppen az egyik kávézóból léptem ki néhány ép tea filterrel, és kávéval, amikor Calum talált egy mini dinoszaurusz bábut az egyik asztalon.
- Nézd, Haz, egy dínó! – mutatta nekem mosolyogva. Viszonoztam a vigyort.
- Jobban vagy egyébként? – köszörültem meg a torkom.
- Soha jobban! Néha ég a seb, de… neked köszönhetem az életem. –mondta komoly hangon. – szóval, tied lehet ez a T-rex! – nevetett. Oké, ezt megbeszéltük.
- Hé! Álljanak meg, ott ahol vannak! – hallottunk egy hangot magunk mögött. Megdermedtem. Calum pár lépésnyire volt tőlem. Az illető léptei hangosan visszhangzottak a csarnokban.
- Nem vagyunk közéjük valók! – mondta apám.
- De viszont a kajám van a kezedben, ember!
Oldalra pillantottam, és apám mellett egy szakadt ingű, kissé borostás, barna, zselézett hajú férfit láttam.
- Ne bántson minket! – szaladt ki a számon.
- Eszembe se volt! Ha csak visszaadják a tulajdonomat.
- Nincs ételünk… Se gépünk, amivel haza mehetnénk… kérem… - mondta Calum. A férfi nem szólalt meg.
- Van egy lányom. – mondta végül. – Elbújtunk az egyik mosdóban, amikor elkezdődött. Nekünk is kibaszott fontos az ennivaló! – sóhajtott. – Jöjjenek… - intett.
   Levitt minket a női mosdóba, amiben pár növény, egy fotel, és dobozok voltak. A fotelen egy kislány ült, egy tetrist nyomogatott.

- Ő a lányom, Ginny… - mutatott felé a férfi. – Az én nevem Hans.
- Én Drew vagyok, nekem is van egy lányom, Hazelnek hívják.- mutatott felém.  – Ők pedig az egyik ausztráliai bandának a fele: Calum, és Luke. – „konferálta fel a srácokat”.  A férfi biccentett. – Szóval… nem akartunk kellemetlenséget okozni, úgy volt, hogy itt gépre szállunk, és Ausztráliába megyünk. De itt nem volt más, mint üresség. Egy gépet sem találtunk. – dörzsölte a homlokát.
- Nem mellesleg sietnünk kell, mert odakint vár minket a csoportunk, és van néhány lény odakint… - célozgatott Calum arra, hogy adják a zsákmányt, és haladjunk.
- Csoport? – kérdezett vissza Hans.
- A banda másik fele, a turnébusz vezető, és Hazel nagymamája, és édesanyja. – mondta Luke. A férfi sóhajtott. Ismét.
- Van egy gép. A hangárban maradt egy utolsó. Ugyan rakományszállító, de van pár pad, ahová le lehet ülni. – köszörülte meg a torkát. - Itt dolgoztam pilótaként, a kislányomnak akartam megmutatni a repülőket. De kitört a káosz. Legalább száz ember lelte halálát. Egy másik túlélő is volt, egy katona, aki néhányat kivégzett. De nem bírta sokáig. Az embert mentálisan megöli a járvány. – nézett a semmibe Hans.
- Akkor maguk rakták oda a mozgólépcsőre azt a sok halottat? – kérdezte apám.
- Elnyomja a bűz a mi szagunkat, és ez által nem jön ide más hulla. Napokon át voltunk a vérükkel bemázolva, csak, hogy ne támadjanak ránk, és meg tudjuk őket ölni.
- Okos. – bólogatott apa elismerően.
- Szóval, van egy gép a hangárban. – tért a témára Luke. – El is vinne minket Ausztráliáig?
- Nem zárhatom be ide magunkat egy örök életig… Már régen el akartam menni, de fogalmam sem volt mi várhat rám egy idegen környéken. Szeretném ha… boldog gyerekkora lenne… - csuklott el a  hangja.
- Több szem többet lát, ahogy mondja a mondás. Üdv a csapatban Hans, és kicsi Ginny! – nyújtotta a kezét Calum egy pacsira. Mindketten belecsaptak, Ginny még át is karolta a fiú lábát, aki rögtön felkapta az ölébe.
- Cal, átmentél bébiszitterbe? – nevetett Luke.
   Halkan mentünk a reptér folyosóin. Vittük  a kajákat kartondobozokban. Hans hátán egy fekete hátizsák volt, kezében egy vadászpuska. Én az ölembe vettem Ginnyt, oldalán egy kis pónis táska, amiben egy rózsaszín kulacs, mentolos cukorkák, és egy plüss nyúl volt. Öt éves lehetett, nem volt túlságosan nehéz.
    Amikor a fotocellás ajtóhoz értünk, Hans megállt.
- Az a maguk busza, igaz?- mutatott a fekete járműre. Egyszerre bólintottunk. – Én most elmegyek a hangárokhoz.  A jel egy petárda lesz. Legyetek figyelmesek, az a négy halott most elég messze van… de azért siessetek. – nézett a távolban bicegő sápadtak felé. Nagyot nyeltem, úgy bólintottam. Luke átvette Ginnyt, mert jobbnak látta, ha inkább ő fogja. A szabadon maradt kezével rákulcsolta az ujjait az enyémre, és úgy indultunk el lassan, de azért tempóval a busz felé.
   Egész gyerekjátéknak tűnt… Míg azt nem véltem feltételezni, hogy ezek a lények nem olyanok, mint amilyennek a könyvekben, vagy a filmekben; buták, lassúak. Egyáltalán nem.  Sebes léptekkel, igazából futva közelítettek felénk. Mi is szaporázni kezdtük a lépéseinket. Igazából sosem voltam jó futó, de most igazán éreztem, ahogy a fuvallat az arcomba csapódik, és szinte szálltam a levegőben, olyan gyorsan kapkodtam a lábam. A buszhoz érve Johnny gyorsan kinyitotta az ajtót, először Cal és apa, majd én, Luke, és Ginny szaladtunk fel. Anya aggódva esett nekem, és szorosan átölelt. Már csak akkor engedett el, mikor hangos bömbölést hallottunk.
- A nyuszim! – sírt Ginny. Kinéztünk az ablakon, és a plüss ott feküdt a fotocellás ajtótól pár méterre. Luke habozás nélkül szaladt le a busz lépcsőjén, hogy visszahozza a plüssállatot. Utána kiáltottam, de már nem hallotta.  Az ablakra tapadtam, és remegő kézzel dörömböltem, hogy forduljon vissza. Nem volt közel az ajtó. Körülbelül fél kilométernyire. A halottak pedig egyre közelebb.
   A jel viszont időnap előtt érkezett meg.
- Indulnunk kell! – kiáltott fel Calum.
- Hibbant vagy?! Luke kint van! – csattantam fel. Mikey megszorította a kezem.
- Bízz benne. Tudja a dolgát. – ejtett valami félmosoly félét, és éppen nyitottam volna a számat, mikor a busz elindult, ezzel mindenkit feldöntve. Én bevertem a fejem az asztal sarkába. Elhomályosult minden. Sikolyokat hallottam, fékezést. Nem emlékszek semmire. Csak eszméletlen zsibogásra a tarkómnál.
- Hazzy! – simogatta valaki a homlokomat. Nem akartam először kinyitni a szemem, de aztán leesett, hogy egyetlen ember hív így. Felpattant a szemem, és a kezembe vettem az arcát. A fején egy kötés, kissé átütődött vérnyom.
- Luke! – mondtam halkan, de belém nyilaló fájdalom újra arra kényszerített, hogy vízszintesbe helyezzem magam. A tarkómra tettem a kezem. Kötés. Elmosolyodtam.
- Átmentünk Ashton stílusba? – nevettem. Luke is elmosolyodott, és továbbra is a homlokomat simogatta. – Annyira aggódtam érted… de… szent ég. – pattantam fel. Körülnéztem, és egy szürke dobozba voltunk bezárva. Négy pad volt, ebből kettőre rá voltak erősítve a dobozok a kajákkal. Az egyiken pedig nagyi, és a szüleim ültek. Ginny szokásához híven tetrisezett, Mikey a gitárját hangolta, Calum és Ash pedig a busz tetején ültek, mivelhogy a busz is ott volt. A busz… bent… a repülőben. Repültünk.
   Luke ölébe kúsztam. Ő a kezét összekulcsolta a hasamnál, és a fejem búbjára tette az állát.
- Mi történt, amíg én… aludtam?
- Betörtem négy fejet, néhányszor a falhoz löktek, egyszer sikerült is a fejemet beverni…- sztorizgatott. – De a nyúl meg van. – mosolygott rám. Nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. De nem. Már a múltkorinak se kellett volna megtörténnie…

- Azt hittem… azt hittem, elveszítelek. – nyeltem nagyot. Luke a szemeit forgatta.

- Na milyen érzés, amikor tehetetlen vagy, de semmiképpen nem akarod elveszíteni azt, akit szeretsz? – húzta össze a szemét.
- Honnan veszed, hogy bírlak? – nevettem.
- Azt tudom, hogy bírsz, de hé, én azt mondtam, hogy „semmiképpen nem akarod elveszíteni azt, akit szeretsz”, nem azt, hogy akit bírsz! – lökött meg egy kicsit.
- Luke! – szaladt hozzánk Ginny. Amikor odaért, leguggolt mellénk, és huncutul mosolygott. Luke megsimította az arcát, majd odahúzta magához, és a buksiját simogatta. Én belefúrtam az arcomat a kulcscsontjánál lévő kis részbe, majd mosolyogva visszaaludtam. Szóval szeretsz…

Ötödik rész: Túl sok a könny

Sziasztok! 
Nagyon szépen köszönjük a visszajelzéseket, feliratkozókat. Jó olvasást!

xx, Connie & Ade

Zene

Mivel elég sokan vagyunk, egy gyors filózas után beszálltunk a buszba.
- Szóval… itt töltjük az estét. – morzsolgatta az ujjait Mikey. A vezetői ülés mögött volt egy emeletes ágy, a felsőn egy gitár hevert, az alsón az ágynemű szét volt durva. Nyilván nem agyazott meg a tulajdonosa. Ezekkel szemben szinten egy emeletes ágy volt, a busz végében pedig még egy.
- Várjatok... Ha összesen hat ágy van, hogy fogunk elférni? – ráncoltam össze a szemöldököm.
 - Ott van meg a kanapé - mutatott Ash az egyik ágy sarka által eltakart kanapéra. - Ott még elfér egy ember.
- Akkor, ha nem gond, én és anyukám elfoglalnánk azt az emeletes agyat. De ha szeretned Drew, aludhatsz ott. - szólt anya.
- Nem, jó lesz nekem a kanapé. - mosolygott apa.
 - Ez mind szép és jó, de én hol fogok aludni? - kérdeztem karba tett kezekkel. Luke odament a földön elterülő szőnyeghez, es megpaskolta azt.
 - Elég kényelmes. - mosolygott pimaszul. A riadt tekintetemet látva felpattant, és idesétált hozzám.
 - El ne hidd mar, hogy hagynám, hogy a földön aludj. - széles mosolyra húzta a száját, es átkarolt. - Te majd alszol velem. Ha neked megfelel.  – mosolygott le rám, majd belepuszilt a hajamba. Teljesen lefehéredtem, a szívem majd kiugrott a helyéről.  Oh, Istenem, miért van ez ram hátassal? Nagy csönd.
- Ti most jártok, vagy mi? - kérdezte apa, miközben ujjaival köztünk cikázva mutogatott.
- Nem járunk. - jelentettem ki eléggé határozottnak tűnő hangon, de valójában én sem voltam biztos abban, amit mondtam. Ah, Hazel, hol a józan eszed? Pár napja szakítottál Arnolddal, azzal a szemét pöccsel, és már is mással kavarsz?
    Luke levette a karját a vállamról, és felmászott az agyara. Az övé volt az, amelyiken a gitár volt. Ez az Hazel Murray, megint megcsináltad! Tapsot kérek! Nagyon remélem, hogy nem bántottam meg a kijelentésemmel.
- Óó.. Értem. - apa ledobta magát a kanapéra, és elterpeszkedett. A többiek is felmásztak az ágyakra, ezért úgy döntöttem, felmászom Luke mellé. Még jó, hogy a szüleim nem olyan szigorúak a fiúkkal kapcsolatban, mert különben most anyával, vagy a nagyival kéne aludnom.
- Szia - köszöntem (bár nem tudom minek) mosolyogva Luke-nak.
- Szia - nem nézett rám. A gitárján igazgatta a húrokat.
- Luke.. - kezdtem óvatosan - haragszol rám?
- Dehogy haragszom te butus.. - húzott oda magához - Miért haragudnék rád? - kérdezte, a rád szót kissé megnyomva.
 - Nem tudom. Igazából nem is tudom miért kérdeztem… biztos a járvány, hatással van az elménkre, nem igaz? – nevettem el magam kínosan. - Luke... - kezdtem – Miért én? Naponta több száz, vagy éppen ezer lánnyal találkozol, akik bármit megadnának érted… Én meg igazából az elején még utáltalak is…
- Csak az elején? – vigyorgott, majd nagyot sóhajtott. - Valami oknál fogva fontos vagy nekem. Amikor Michaellel megláttunk téged, ahogy az a pali meg akar ütni… El kezdtem tombolni. Mikey csak azt mondta, hogy „biztos részegek, hagyjad már” És amikor megláttam a hegeket a kezeden... Feljöttem ide… kivettem a mosdóból a borotvámat… és hezitálás nélkül megtettem. Szenvedni akartam. Azt akartam érezni, amit te. Valami oknál fogva fontos vagy nekem. Én sem értem, hogy miért. - szemét egy pontra szegezte a falon. Szuszogásom egyre inkább erőltetetté vált.
- Köszönöm Luke. - jött ki egyszer csak belőlem.
 - Mégis mit? - kérdezte meglepetten.
 - Mindent.
- Hé, ti ketten! Most már, kuss, és aludjatok! - hallottam meg Ash álmos hangját. Elmosolyogtam - Ó fogd be! - szóltam vissza nevetve, majd lekapcsolták a villanyt.
 - Gyere - szólt Luke. Lefeküdt a párnájára, és odahúzott magához. Fejemet a mellkasára tettem, és hallgattam az egyenletes szuszogását. Próbáltam elaludni, de alólunk mocorgás hallatszódott. És horkolás. Eszméletlen nagy horkolás! Lepillantottam, és megláttam Mike zöld haját, egy kicsi oroszlánt szorítgatott a kezében. Még a nyál is kicsordult a szájából. Szembe velünk, Ash aludt felül, a keze lelógott az ágyról. Calum még mindig megviselten pihent. Aztán pici hangokat hallottam. Fogcsikorgatás. Lukera pillantottam. Csikorgatja a fogait? Elnevettem magam.
   Sokára, de sikerült behunyom a szemem.
- Ne, csak a banánshakemet ne… - nyöszörgött valaki, azzal a tipikus akcentussal. ASHTON! Majdnem kiordítottam a nevét, de csak lecsúsztam Luke mellkasáról, hogy pontosan mellé kerüljek, és egyszerűen a fejemre húztam a takarót. Torokköszörülés. Na, menjetek a…
- Nem tudsz aludni, kicsim? – kérdezte Luke kicsit eltorzult hangján, majd bebújt a paplan alá, és elég szorosan magához húzott. Így aludtam el. A karjaiban… biztonságban…
  Hamar felkeltem, és mivel eléggé unatkoztam, csendben lemásztam az ágyról. Mike még mindig magzatpózban, az oroszlánt magához szorítva aludt, haja össze vissza. Apu fél teste lecsúszott a földre, úgy aludt. Anyáék teljesen normálisan, egyedül nagyi haja volt össze vissza. Cal bebugyolálva, már egyre szebb a színe.  Ash lerúgva magáról a takarót kiterülve szuszogott. Előre mentem Johnny-hoz.
- Jó reggelt… - dörzsöltem a szemem, majd leültem a mellette lévő székbe.
- Mindjárt odaérünk  – dobolt a kormányon az ujjaival. Én még mindig a szememet dörzsölgettem, amikor hirtelen a busz hatalmasat fékezett. Előre dőltünk, majd hátra, ezzel beverve a fejünket. Kicsit szédülve kinéztem az ablakon, mi okozta ezt az egészet. Csak egy piros pólós, fekete hajú srácot láttam a busz előtt heverve.
    Kicsaptam a busz ajtaját, és a test mellé vetettem magam. Kezembe vettem a hideg, élettelen arcát, a szeméből kisepertem a tincseket. Remegve simogattam az arccsontját, miközben néha a szájára ejtettem a könnycseppjeim.
- Ar… Arno…- suttogtam. Nincs válasz. Johnny messziről figyelte az eseményeket.
- Már közéjük tartozott, ahogy látom… - bökött az állával Arnold kezére ahol egy hatalmas harapásnyomot lehetett látni. A szemeit sötét karikák környékezték, az ajkai vörösek. 
  A fejemet rázva, szótlanul néztem a semmitmondó arcot. Valahol legbelül készültem rá, hogy látni fogom Őt ilyennek. Látni fogom Norát, Fredet. Mindenkit, aki valaha számított.
   Megfordult a fejembe, hogy elkezdem dúdolni az Artic Monkeys – Do I Wanna Know számát, ami a kedvence volt. De reménytelennek éreztem. Már teljes mértékben olyan volt, mint azok. Már ölt is. Calum helyzete teljesen más volt. Meg, hogyha meg is tudnám menteni… neki az semmit sem jelentene.
    Fölé hajoltam, a szeméből kisepertem ismét a sötét tincseket, majd a lila eres homlokáról letöröltem a sarat.
- Sietek… - suttogtam neki. – Hátha ott, ahová kerül a lelkünk, újra találkozunk és… minden rendben lesz… - mondtam alig hallhatóan, majd megcsókoltam a kidagadó ért a homlokán.
- Hazel! – ordította mögülem valaki. A fejemet beterítette a hatalmas tenyér, ami azon volt, hogy a koponyám az aszfalton végezze. A keze hideg volt, és mint ahogy mindenhol máshol, ott is látszódtak az erek kuszasága.
   Lövés. Az arcom égett a fájdalomtól, amikor eleresztett. A markolása erősebb lehetett, mint valaha.  Az égő érzést csillapította a sötét, igazából már fekete, vérnek kikiáltott nyálka, ami beterítette az arcomat, és a nyakamat.
- Hazel! – guggolt le mellém Luke. Átkarolt, és a hüvelykujjával letörölte rólam a halottak vérét. Remegett a keze. – Jól vagy? – hebegte. Én átnéztem a vállán, és a földön fekvő Arnoldra pillantottam. Ott, ahol megcsókoltam, ott, azon a bizonyos éren, már nem volt más, mint egy lyuk, ami a végleges halált ítélte.
- Szent ég, csajszi, minden oké? – kerekedett ki a szeme Ashnak. – Tyű Lukey, elintézted a nyomorékot. – fütyült. Én ördögi pillantásokkal néztem a göndörre, amiből rögtön arra a következtetésre jutott, hogy jobb lenne inkább felmennie.
- Johnny miért nem segített neki? – kérdezte Luke.
- Én… én… azt se tudtam, hogy még… él...
- Nem élt. Már jó ideje nem élt. Csak egy rohadt test volt, akiben nincs megbánás. – sziszegte Luke.
- Arnold… - néztem még mindig a fiúra. Végleg elment. A lélek távozik, de az agy, az a központi rész, az még irányítóképes. Legalább is arra mindenképp ösztönözni tudja a testet, hogy öljön.
   Luke a kezébe fogta az arcomat.
- Hazel, figyelj rám! – nézett mélyen a szemembe. – Nem tudtuk volna már sehogy megmenteni! Érted? Sehogy!
- De megölted! – mondtam eltorzult hangon. – Engem kellett volna megölnöd! – ordítottam. A fiú szeme megtelt könnyel. Megszakadt a szívem.
- Téged? Hogy tudnálak megölni? És ha hagytam volna, hogy megharapjon… Szent ég Hazzy… A következő lépésem az lett volna, hogy a halántékomra helyezem ezt a csövet. Bele se merek gondolni milyen, lenne az élet nélküled. – kapkodott a levegő után. Az arca kipirosodott, keze megenyhült az arcomon. Nem tudtam mit mondani. De hiszen még csak két hete ismerjük egymást. Lehetetlen. Hazugság.
   A busz lépcsőjén megálltam egy pillanatra. Utoljára ránéztem. Ott feküdt. Mint ahogy az előbb, mikor elütöttük. Csak most már véglegesen halott volt.
- Szeretlek… - suttogtam Arnoldnak. Luke mögöttem jött, kicsit meglökte a kezével a fenekem, hogy haladjak felfelé. Anyáék ott ültek a kanapén, és aggódó tekintettel nézték, ahogy felmászok Luke ágyába. A fejemre húztam a takarót, és halkan sírni kezdtem. Belegondolva, ez az apokalipszises történet nem a halottakról szól. Hanem, hogy Te, hogyan is bírod ezt átvészelni. A legnagyobb veszélyt ilyenkor az emberek jelentik. Bármit megtesznek annak érdekében, hogy túléljék. A zombik csak egy újabb réteg ami megnehezíti a dolgot. És ha már arról van szó, hogy az visz mindent, azaz az éli túl, aki a leginkább meg tudja tartani a józan eszét… hát akkor nekem már régen meg kellett volna halnom. Egyedül a srácok miatt vagyok még itt. Borzalmasan sokat sírok. Sosem sírtam még ennyit. Szinte minden nap. Minden órában. Minden kis „apróságon.”
   Valaki a hátamat kezdte cirógatni. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam.
- Luke, légy őszinte. Mi a szart akarsz? Nem leszek a kurvád, aki pár nap után szétterpeszti a lábát! – suttogtam. Luke csak elmosolyodott.
- Hogy mit akarok? Téged. - mosolygott, majd az államat megérintve a számhoz tapasztotta a száját. A tüdőm megszorult,  a szívem eszméletlenül kalapált. Lassan, szenvedélyesen hagyta abba.
- Luke Hemmings! – kezdtem a leszidást.
- Luke Robert Hemmings, ha már itt tartunk. – emelte fel a mutatóujját. Én elmosolyodtam, majd a nyakánál összekulcsoltam a kezem. – Na mondjad, szidj csak le, hogy hogyan mertelek megcsókolni. – nevetett.
- Nem… én csak… A kurva életbe is Luke, eszméletlen jól csókolsz…