Ötödik rész: Túl sok a könny

Sziasztok! 
Nagyon szépen köszönjük a visszajelzéseket, feliratkozókat. Jó olvasást!

xx, Connie & Ade

Zene

Mivel elég sokan vagyunk, egy gyors filózas után beszálltunk a buszba.
- Szóval… itt töltjük az estét. – morzsolgatta az ujjait Mikey. A vezetői ülés mögött volt egy emeletes ágy, a felsőn egy gitár hevert, az alsón az ágynemű szét volt durva. Nyilván nem agyazott meg a tulajdonosa. Ezekkel szemben szinten egy emeletes ágy volt, a busz végében pedig még egy.
- Várjatok... Ha összesen hat ágy van, hogy fogunk elférni? – ráncoltam össze a szemöldököm.
 - Ott van meg a kanapé - mutatott Ash az egyik ágy sarka által eltakart kanapéra. - Ott még elfér egy ember.
- Akkor, ha nem gond, én és anyukám elfoglalnánk azt az emeletes agyat. De ha szeretned Drew, aludhatsz ott. - szólt anya.
- Nem, jó lesz nekem a kanapé. - mosolygott apa.
 - Ez mind szép és jó, de én hol fogok aludni? - kérdeztem karba tett kezekkel. Luke odament a földön elterülő szőnyeghez, es megpaskolta azt.
 - Elég kényelmes. - mosolygott pimaszul. A riadt tekintetemet látva felpattant, és idesétált hozzám.
 - El ne hidd mar, hogy hagynám, hogy a földön aludj. - széles mosolyra húzta a száját, es átkarolt. - Te majd alszol velem. Ha neked megfelel.  – mosolygott le rám, majd belepuszilt a hajamba. Teljesen lefehéredtem, a szívem majd kiugrott a helyéről.  Oh, Istenem, miért van ez ram hátassal? Nagy csönd.
- Ti most jártok, vagy mi? - kérdezte apa, miközben ujjaival köztünk cikázva mutogatott.
- Nem járunk. - jelentettem ki eléggé határozottnak tűnő hangon, de valójában én sem voltam biztos abban, amit mondtam. Ah, Hazel, hol a józan eszed? Pár napja szakítottál Arnolddal, azzal a szemét pöccsel, és már is mással kavarsz?
    Luke levette a karját a vállamról, és felmászott az agyara. Az övé volt az, amelyiken a gitár volt. Ez az Hazel Murray, megint megcsináltad! Tapsot kérek! Nagyon remélem, hogy nem bántottam meg a kijelentésemmel.
- Óó.. Értem. - apa ledobta magát a kanapéra, és elterpeszkedett. A többiek is felmásztak az ágyakra, ezért úgy döntöttem, felmászom Luke mellé. Még jó, hogy a szüleim nem olyan szigorúak a fiúkkal kapcsolatban, mert különben most anyával, vagy a nagyival kéne aludnom.
- Szia - köszöntem (bár nem tudom minek) mosolyogva Luke-nak.
- Szia - nem nézett rám. A gitárján igazgatta a húrokat.
- Luke.. - kezdtem óvatosan - haragszol rám?
- Dehogy haragszom te butus.. - húzott oda magához - Miért haragudnék rád? - kérdezte, a rád szót kissé megnyomva.
 - Nem tudom. Igazából nem is tudom miért kérdeztem… biztos a járvány, hatással van az elménkre, nem igaz? – nevettem el magam kínosan. - Luke... - kezdtem – Miért én? Naponta több száz, vagy éppen ezer lánnyal találkozol, akik bármit megadnának érted… Én meg igazából az elején még utáltalak is…
- Csak az elején? – vigyorgott, majd nagyot sóhajtott. - Valami oknál fogva fontos vagy nekem. Amikor Michaellel megláttunk téged, ahogy az a pali meg akar ütni… El kezdtem tombolni. Mikey csak azt mondta, hogy „biztos részegek, hagyjad már” És amikor megláttam a hegeket a kezeden... Feljöttem ide… kivettem a mosdóból a borotvámat… és hezitálás nélkül megtettem. Szenvedni akartam. Azt akartam érezni, amit te. Valami oknál fogva fontos vagy nekem. Én sem értem, hogy miért. - szemét egy pontra szegezte a falon. Szuszogásom egyre inkább erőltetetté vált.
- Köszönöm Luke. - jött ki egyszer csak belőlem.
 - Mégis mit? - kérdezte meglepetten.
 - Mindent.
- Hé, ti ketten! Most már, kuss, és aludjatok! - hallottam meg Ash álmos hangját. Elmosolyogtam - Ó fogd be! - szóltam vissza nevetve, majd lekapcsolták a villanyt.
 - Gyere - szólt Luke. Lefeküdt a párnájára, és odahúzott magához. Fejemet a mellkasára tettem, és hallgattam az egyenletes szuszogását. Próbáltam elaludni, de alólunk mocorgás hallatszódott. És horkolás. Eszméletlen nagy horkolás! Lepillantottam, és megláttam Mike zöld haját, egy kicsi oroszlánt szorítgatott a kezében. Még a nyál is kicsordult a szájából. Szembe velünk, Ash aludt felül, a keze lelógott az ágyról. Calum még mindig megviselten pihent. Aztán pici hangokat hallottam. Fogcsikorgatás. Lukera pillantottam. Csikorgatja a fogait? Elnevettem magam.
   Sokára, de sikerült behunyom a szemem.
- Ne, csak a banánshakemet ne… - nyöszörgött valaki, azzal a tipikus akcentussal. ASHTON! Majdnem kiordítottam a nevét, de csak lecsúsztam Luke mellkasáról, hogy pontosan mellé kerüljek, és egyszerűen a fejemre húztam a takarót. Torokköszörülés. Na, menjetek a…
- Nem tudsz aludni, kicsim? – kérdezte Luke kicsit eltorzult hangján, majd bebújt a paplan alá, és elég szorosan magához húzott. Így aludtam el. A karjaiban… biztonságban…
  Hamar felkeltem, és mivel eléggé unatkoztam, csendben lemásztam az ágyról. Mike még mindig magzatpózban, az oroszlánt magához szorítva aludt, haja össze vissza. Apu fél teste lecsúszott a földre, úgy aludt. Anyáék teljesen normálisan, egyedül nagyi haja volt össze vissza. Cal bebugyolálva, már egyre szebb a színe.  Ash lerúgva magáról a takarót kiterülve szuszogott. Előre mentem Johnny-hoz.
- Jó reggelt… - dörzsöltem a szemem, majd leültem a mellette lévő székbe.
- Mindjárt odaérünk  – dobolt a kormányon az ujjaival. Én még mindig a szememet dörzsölgettem, amikor hirtelen a busz hatalmasat fékezett. Előre dőltünk, majd hátra, ezzel beverve a fejünket. Kicsit szédülve kinéztem az ablakon, mi okozta ezt az egészet. Csak egy piros pólós, fekete hajú srácot láttam a busz előtt heverve.
    Kicsaptam a busz ajtaját, és a test mellé vetettem magam. Kezembe vettem a hideg, élettelen arcát, a szeméből kisepertem a tincseket. Remegve simogattam az arccsontját, miközben néha a szájára ejtettem a könnycseppjeim.
- Ar… Arno…- suttogtam. Nincs válasz. Johnny messziről figyelte az eseményeket.
- Már közéjük tartozott, ahogy látom… - bökött az állával Arnold kezére ahol egy hatalmas harapásnyomot lehetett látni. A szemeit sötét karikák környékezték, az ajkai vörösek. 
  A fejemet rázva, szótlanul néztem a semmitmondó arcot. Valahol legbelül készültem rá, hogy látni fogom Őt ilyennek. Látni fogom Norát, Fredet. Mindenkit, aki valaha számított.
   Megfordult a fejembe, hogy elkezdem dúdolni az Artic Monkeys – Do I Wanna Know számát, ami a kedvence volt. De reménytelennek éreztem. Már teljes mértékben olyan volt, mint azok. Már ölt is. Calum helyzete teljesen más volt. Meg, hogyha meg is tudnám menteni… neki az semmit sem jelentene.
    Fölé hajoltam, a szeméből kisepertem ismét a sötét tincseket, majd a lila eres homlokáról letöröltem a sarat.
- Sietek… - suttogtam neki. – Hátha ott, ahová kerül a lelkünk, újra találkozunk és… minden rendben lesz… - mondtam alig hallhatóan, majd megcsókoltam a kidagadó ért a homlokán.
- Hazel! – ordította mögülem valaki. A fejemet beterítette a hatalmas tenyér, ami azon volt, hogy a koponyám az aszfalton végezze. A keze hideg volt, és mint ahogy mindenhol máshol, ott is látszódtak az erek kuszasága.
   Lövés. Az arcom égett a fájdalomtól, amikor eleresztett. A markolása erősebb lehetett, mint valaha.  Az égő érzést csillapította a sötét, igazából már fekete, vérnek kikiáltott nyálka, ami beterítette az arcomat, és a nyakamat.
- Hazel! – guggolt le mellém Luke. Átkarolt, és a hüvelykujjával letörölte rólam a halottak vérét. Remegett a keze. – Jól vagy? – hebegte. Én átnéztem a vállán, és a földön fekvő Arnoldra pillantottam. Ott, ahol megcsókoltam, ott, azon a bizonyos éren, már nem volt más, mint egy lyuk, ami a végleges halált ítélte.
- Szent ég, csajszi, minden oké? – kerekedett ki a szeme Ashnak. – Tyű Lukey, elintézted a nyomorékot. – fütyült. Én ördögi pillantásokkal néztem a göndörre, amiből rögtön arra a következtetésre jutott, hogy jobb lenne inkább felmennie.
- Johnny miért nem segített neki? – kérdezte Luke.
- Én… én… azt se tudtam, hogy még… él...
- Nem élt. Már jó ideje nem élt. Csak egy rohadt test volt, akiben nincs megbánás. – sziszegte Luke.
- Arnold… - néztem még mindig a fiúra. Végleg elment. A lélek távozik, de az agy, az a központi rész, az még irányítóképes. Legalább is arra mindenképp ösztönözni tudja a testet, hogy öljön.
   Luke a kezébe fogta az arcomat.
- Hazel, figyelj rám! – nézett mélyen a szemembe. – Nem tudtuk volna már sehogy megmenteni! Érted? Sehogy!
- De megölted! – mondtam eltorzult hangon. – Engem kellett volna megölnöd! – ordítottam. A fiú szeme megtelt könnyel. Megszakadt a szívem.
- Téged? Hogy tudnálak megölni? És ha hagytam volna, hogy megharapjon… Szent ég Hazzy… A következő lépésem az lett volna, hogy a halántékomra helyezem ezt a csövet. Bele se merek gondolni milyen, lenne az élet nélküled. – kapkodott a levegő után. Az arca kipirosodott, keze megenyhült az arcomon. Nem tudtam mit mondani. De hiszen még csak két hete ismerjük egymást. Lehetetlen. Hazugság.
   A busz lépcsőjén megálltam egy pillanatra. Utoljára ránéztem. Ott feküdt. Mint ahogy az előbb, mikor elütöttük. Csak most már véglegesen halott volt.
- Szeretlek… - suttogtam Arnoldnak. Luke mögöttem jött, kicsit meglökte a kezével a fenekem, hogy haladjak felfelé. Anyáék ott ültek a kanapén, és aggódó tekintettel nézték, ahogy felmászok Luke ágyába. A fejemre húztam a takarót, és halkan sírni kezdtem. Belegondolva, ez az apokalipszises történet nem a halottakról szól. Hanem, hogy Te, hogyan is bírod ezt átvészelni. A legnagyobb veszélyt ilyenkor az emberek jelentik. Bármit megtesznek annak érdekében, hogy túléljék. A zombik csak egy újabb réteg ami megnehezíti a dolgot. És ha már arról van szó, hogy az visz mindent, azaz az éli túl, aki a leginkább meg tudja tartani a józan eszét… hát akkor nekem már régen meg kellett volna halnom. Egyedül a srácok miatt vagyok még itt. Borzalmasan sokat sírok. Sosem sírtam még ennyit. Szinte minden nap. Minden órában. Minden kis „apróságon.”
   Valaki a hátamat kezdte cirógatni. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam.
- Luke, légy őszinte. Mi a szart akarsz? Nem leszek a kurvád, aki pár nap után szétterpeszti a lábát! – suttogtam. Luke csak elmosolyodott.
- Hogy mit akarok? Téged. - mosolygott, majd az államat megérintve a számhoz tapasztotta a száját. A tüdőm megszorult,  a szívem eszméletlenül kalapált. Lassan, szenvedélyesen hagyta abba.
- Luke Hemmings! – kezdtem a leszidást.
- Luke Robert Hemmings, ha már itt tartunk. – emelte fel a mutatóujját. Én elmosolyodtam, majd a nyakánál összekulcsoltam a kezem. – Na mondjad, szidj csak le, hogy hogyan mertelek megcsókolni. – nevetett.
- Nem… én csak… A kurva életbe is Luke, eszméletlen jól csókolsz…