Tizenhetedik: Nem hagyok még egy embert a makacssága miatt meghalni

Drága Olvasóink! 

Köszönjük az eddig kapott megtekintéseket, feliratkozásokat, nagyon örülünk, hogy még így is, hogy alig van rész, itt vagytok, és támogattok minket :) Reméljük élvezni fogjátok ezt a részt, a következővel megpróbálunk sietni! 

Kisses,

C&A

Odabent meleg volt, és minden fényes. Wellingtonban aligha volt fűtés. Mindig kabátban aludtam.
- El sem hiszem, hogy megtaláltunk titeket! – mondta Rosa.
- Ebben a piciny erdőben nem nehéz. – mosolyodott el Mikey, miközben megölelte a lányt. A szemüveges fiú, azaz a túszulejtőnk nyakát vakargatva odajött hozzám.
- Bocs, hogy így rátok törtem, de tényleg baromi kicsi ez a fenyves, és minden betolakodótól tartok. – húzta el a száját. – Amúgy Sidney Jenkins vagyok, és ez a szüleim vadászbunkere volt. Amióta kitört az egész, itt lakok. – mosolyodott el.
- Én Hazel vagyok… - kezdtem a mondandómba, de Luke közbevágott.
- Kívülről fújja Sid, hogy kik vagytok, milliószor elmeséltem neki a sztorinkat. – nevette el magát. – De ők… khm. A két srác. Ők kik? – kérdezte.
- Devis és Fred. A legjobb barátaim közé tartoztak. Azon az estén, mikor először találkoztunk… Mikor még… - és nem tudtam kimondani. A torkomban lévő kis gombóc szúró érzése miatt nem engedett hangokat kimondani.
- Akkor még? – kérdezett vissza a fiú.
- Amikor még Arnold élt. – vágott közbe Fred. – Fréderic vagyok, Arnold volt legjobb barátja. Azon a napon mentünk volna kempingezni, de Devis megjelent. Nem hibáztatom ugyan, hisz nem tudhatta, hogy Hazelnek már új barátja van. Arnold otthagyta Hazelt, mert randit ígért Devisnek. – mesélt el mindent.
- Fred, fejezd be. – mondtam az orrom alatt. – Ezt mind tudja.
- Hazel, ugye tudod, tisztában vagy vele, hogy már megölted Arnoldot… - folytatni akarta, de elkapta a sírógörcs. – A barátnőmet… - mondta eltorzult hangon. – Ki jön még?! Megölöd a saját szüleidet?!
És itt tört el a mécses. Felemeltem hangom.
- Nem tehetek róla, hogy meghaltak, érted? NEM TEHETEK RÓLA! ARNOLD FAFEJŰSÉGE VOLT A PROBLÉMA, TUDOD? Nem azt mondtam, hogy hozzámegyek Devishez, vágod?! Nem mondtam Norának, hogy rúgja be azt a kurva ajtót! – ordítottam az arcába. – NEM MONDTAM APÁMNAK, HOGY VÉDJEN MEG A BANDITÁKTÓL, AKIK MEGLŐTTÉK, ÉS ÁTVÁLTOZOTT! – zuhantam a földre.
- MEG FOGOD ÖLNI LUKE-OT IS, ÉS MINDEN KÖRNYEZETEDBEN LÉVŐ SZEMÉLYT! – ordított vissza.
Nem tudtam mást tenni. Se kép, se hang, nem hallottam semmit, elfutottam. A fenyők között szlalomozva, könnyeimmel harcolva futottam. Nem tudtam hová, csak el. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy elcsúsztam. Egy hatalmas jégtavon feküdtem. Éreztem, ahogy alattam repedezik a jég. Felálltam, és azzal a mozdulattal be is tört. A víz hideg volt. Próbáltam felkúszni a betört jég szélén, de csak még nagyobb lett a lyuk.
- Segítség! - kiabáltam abban a pillanatban, amint ki tudtam dugni a fejem a vízből. Megpróbáltam belekapaszkodni a betört jég szélébe anélkül, hogy ránehezednék, de az csak tovább tört. A sikításom valószínűleg idevonzott minden élőholtat, ugyanis valami beleakadt a kezembe. Zombi, vigyél el ebből a retek világból, kérlek..
Nem zombikéz volt, hanem egy igen hideg, emberi kéz, ami felfelé húzott. Fred volt az, de Sid is vele volt.
- Jézusom Hazel, jól vagy?
- Igen basszus, beleestem egy jéghideg tóba, de jól vagyok, köszönöm. - válaszoltam.
Megforgatta a szemeit, majd előhúzott egy dzsekit a táskájából.
 - Vedd fel ezt - gyorsan levettem a vizes pulcsimat, és magamra kaptam, majd odabújtam hozzá. A fogaim vacogtak, és alig kaptam levegőt a sírástól.
- Miért.. - kezdtem.
- Ne mondj semmit, csak fuss - intett a háta mögé, ahonnan özönlöttek az élőholtak. - SID! Gyere!
- Menjetek! Feltartom őket, nemsokára utánatok megyek! Várjatok meg a házban. Sietek! - elővette a vadászpuskáját, és csendben várta, hogy a zombik közelebb érjenek.
- Ne butáskodj, nem hagyok még egy embert a makacssága miatt meghalni! - amennyire csak tudtam, megpróbáltam gyorsan odaszaladni hozzá, és elkezdtem ráncigálni.
- Nem, Hazel, menjetek! Mondom, tartom a frontot!
- Baszki gyere már, mindjárt ideérnek! Szerinted egy sereg zombival eltudsz bánni egyedül?
Egy sóhajtás kíséretében megindult, én pedig futásnak eredtem, és csak húztam magam után. Ahogy letette a lábát a jégre, az beszakadt alatta, engem húzott magával, elhasaltam a jégen, és bevertem a fejem.
- FRED! SEGÍTS! - eszeveszett tempóban próbáltam felülni és felhúzni Sidet, mielőtt halálra fagyott volna.
- Mi a f... - Fred segítségével sikerült kihúzni Sidet, aki vacogva próbált levegőhöz jutni, én pedig elvettem tőle a fegyverét, és elkezdtem lőni a közeledő csordát.
- Indulás! - vezényeltem, majd elkezdtünk futni.
Ahogy visszaértünk, feltéptem az ajtót, mire mindenki felkapta a fejét. Lefektettem Sidet a tűz mellé, majd hoztam pár pokrócot és párnát, betakargattam, és hoztam egyet takarót magamnak is, mert a hidegtől már nem tudtam mozogni.
Luke idesietett hozzám, és betakargatott, majd magához húzott, és próbált felmelegíteni.
- Miért kellett elmenned? - suttogta.
- Luke, én nem vágyom arra, hogy mindenki szemében én legyek a szar. Frednek igaza van, mindenkit elpusztítok.
- Hazel, ez nem igaz, nem a te hibád volt!
- Ó igen? Akkor miért volt az, hogy odakint, a jeges tavon megrepedt alattam a jég, beleestem, Fredék kiszedtek, és mikor húztam volna el Sidet, ő alatta is beszakadt a jég? Mondd már meg, hogy mi a faszomat csináljak már? Üljek itt a sarokban, meg se mozduljak, hogy még véletlenül se legyen senkinek semmi baja? - a végét már kiabáltam. Mindenki minket nézett.
- Hazel! Te nem tehetsz semmiről, érted? Ha te nem lennél, valószínűleg már mi sem, mi lenne velem, velünk nélküled? Hazzy, kérlek... - Luke kezei közé fogta az arcomat, és simogatta azt.
- Istenem.. - sóhajtottam, majd letöröltem a könnyeimet.
- Hazel.. - Mikey felállított, és odahúzott a kanapéra. A kezembe nyomott egy bögre teát, majd mélyen a szemembe nézett.
- Ha tudnám, hogy miért vagy ilyen makacs.. - kezdett nevetni.
Elmosolyodtam, majd letettem a bögrét az előttem lévő dohányzóasztalra.
- Mit szeretnél mondani? - magamra húztam a takarót, ugyanis kezdtem megint szétfagyni. Kíváncsian vártam Gordon barátunk válaszát, aki szólásra nyitotta a száját, de egy köhögés megzavarta benne. Odakaptam a fejem a hang irányába, majd felálltam, és elindultam a tűzhely felé. Készítettem egy kis mentateát Lukenak, és leültem mellé.
- Megfáztál? - kérdezte Calum a szoba másik végéből.
- Ezek szerint. Kicsit fáj a torkom - vonta meg a vállát a fiú.
- Baszod Luke, ezt nehogy félvállról vedd! Tudod te milyen veszélyes ilyenkor megfázni? Azonnal ki kell gyógyítanunk! Ash, kérlek főzz még teát!
Ledobtam magamról a takarót, és betakartam vele Lukeot.
- Hazel, nyugodj már le egy kicsit, kutya bajom. - Luke megfogta a karomat, és belehúzott az ölébe.
Lassan közeledve megcsókolt.
- Szeretlek. - suttogtam.
- Szeretlek, Hazzy.

Tizenhatodik: Élet és halál között

Sziasztok, drágák! :)

A mai részhez nincs sok hozzáfűznivalónk, esetleg annyi, hogy gondolom észrevettétek, ritkábban van rész. Ennek egészen egyszerűen az iskola az oka, és valószínűleg ilyen ritkán fognak érkezni a részek ezután is. Reméljük megértitek :)

millió ölelés,

Connie & Ade

Lassan két hete vagyunk Wellingtonban, és semmi változás nem történt. Ugyan úgy telnek a napjaink, Noráék szinte az egész napot nálunk töltik, beszélgetünk, Ginny kedvéért játszunk, ha ő elaludt, komolyabban próbáljuk kitalálni, hogy mitévők legyünk, ugyanis még mindig nincsen üresedés. Fogalmam sincs, merre lehetnek a többiek, csak bízok abban, hogy találtak valami biztonságos helyet, és jól vannak. Hetente váltják a toronyban a megfigyelőket, jelenleg én és Nora vagyunk azok, Ginny addig Rosáékkal van. Minden nap rendes adag ételeket kapunk, mindannyian jól lakunk, és ugyan így van ez a gyógyszerekkel is. Néha behívtak minket egy kisebb térre, ahol felvetettek pár ötletet, amivel talán erősíteni tudnák a várost. Eddig a védőfalon kívül nem volt jobb ötletük, bezzeg azt nem hagyják, hogy a népnek is legyen beleszólása.
- Ki lesz a következő páros? - kérdezte Nora, miközben elindultunk felfelé a lépcsőn.
- Azt hiszem Jane és Bruce, de még vagy három napig mi vagyunk.
- Tudom. - sóhajtva leült a kajákkal és gyógyszerekkel teli dobozok mellé, és elkezdte őket zsákokba rendezgetni, én pedig odaálltam ahhoz a réshez, ahol néznem kell, hogy jön e valaki. Egy hirtelen fuvallat lefagyasztotta a levegőt, szóval én elindultam az egyik közelembe eső szekrény felé, hogy keressek valami kabátot. Ismét a réshez mentem vissza. Vágyakozva néztem a fenyvesekre, a hóra, a sötét hófelhőkre. Sóhajtva néztem Norára, aki dudorászva pakolt.
 - Ki fogok szökni… - motyogtam.
- Mi? – kérdezett vissza.
- Én nem bírom tovább itt. Mekkora ganéság ez?! Milliók lehetnek kint az utcán, a szabadban, félig halottakkal összezárva. Mi pedig itt kényelmeskedünk? – emeltem fel picit a hangom. – Nem mellesleg… őrülten hiányzik. – sütöttem le a szemem. Nora közelebb jött hozzám, majd átölelt.
- Hazel… Lehet, életed legnagyobb őrültségét akarod megtenni, de… én veled tartok a végsőkig. Na meg persze, már igen csak kíváncsi vagyok ki az a Luke, akiről mindig áradozol. – nevette el magát a lány. Kicsit én is elmosolyodtam. Megfogtuk egymás kezét majd rápillantottunk a képernyőkre, amik a város minden pontját mutatják. Egy fekete foltra figyeltem fel. Éreztem, ahogy a barátnőm keze elgyengül. Ráközelítettem a képernyőre. Beesett arc, kiakasztott állkapocs, üres szemek, vértől ragadó kézfej.

 ~~~ 

 - Basszameg... - suttogtam, miután becsuktam az ajtót.
 - Mi az? - kérdezte Rosa, Ginnyvel az ölében.
- Kint vannak. De szerintem tíz percen belül elmennek, nemsokára vacsorázniuk kell. Addig pakoljunk össze, semmit ne hagyjunk itt. - megfogtam a szétszórt ruhákat, és Ginny játékait, majd belegyömöszöltem egy táskába, és letettem a kislány mellé.
- Hova megyünk Hazzy? - kérdezte. A becenevem hallatára kicsit összerezzentem, senki nem szokott úgy hívni, csak Ő.
 - El, drágám. Megkeressük a fiúkat, rendben? - bólintott egyet, majd folytattuk a munkálatokat. Muszáj elmennünk, megtalálnunk őket, meg egyébként sem biztonságos többé ez a hely. Bejutott egy zombi. Nem tudom, hogy, de bejutott.
Bekopogtak.
- Csitt! - mindenki mozdulatlanul figyelte, hogy mit csinálok. Halkan odalopóztam az ajtóhoz, hallgatóztam, majd végül kinyitottam. Noráék voltak, teljesen felpakolt táskákkal.
- Gyerünk. – kaptam fel a kabátom, majd Ginnynek is segítettem. Óvatos léptekkel mentünk a csarnok felé, ahol van egy kivezető ajtó a szabadba. A ködös kisutcákon keresztül kellett mennünk, hisz el kellett kerülnünk minden élőt, vagy éppenséggel halottat. Lépteket hallottam a jobboldalról. Lehúzódtunk a fal mellé. Kissé kinéztem, egy tízéves koraiban lévő kisfiú sietett vacsorázni. A semmiből előbukkant a zombi. Rávetette magát a kicsiny testre, aminek csontjai hangosan elroppantak. Nagyot nyeltem.
 - Menjünk. – mondtam remegő hangon. A csarnok nehéz vaskapuit hangos zajjal tudtuk csak kinyitni. Fel a lelátótérre, majd a közvetítő erkélyen keresztül az öltözőkhöz vezető folyosón, majd le a lépcsőn a konditerembe.
 - Zárva! – mondta ideges hangon Devis mikor megpróbálta kinyitni az ajtót.
 - Félre! – lökött arrébb minket Nora. Nekifutott az ajtónak majd a lábával betörte az ajtót. És mint egy lassított felvétel, úgy történt meg minden szörnyűség. A lány lába beragadt, hasra esett. Hörgés zaja hallatszódott be. Több sápadt kezet, vérengző fogat láttam meg a lába körül. Őrülten sikoltott. Húzták hátrafele a lányt, mindaddig, míg át nem törték az ajtókat. Felkaptam Ginnyt, és hatalmas rohanásba kezdtem a lépcső felé. De Fred ott maradt. Sápadtan állt ott, remegve. Odaadtam Ginnyt Rosának, majd Fred kezét elkaptam az utolsó pillanatban, és felvonszoltam a lépcsőn. Bőgött. Úgy mint még soha senki. A folyosó visszhangja jelezte nekünk, hogy nagyon sokan követnek minket. A Közvetítő erkélyen becsuktuk az ajtót, ami ideiglenesen is akadályt jelentett a zombiknak.
- MOST HOL A PICSÁBA TUDNÁNK KIMENNI? – kérdeztem rémülten. És ekkor meghallottam a vaskapuk kinyitásával járó hatalmas ricsajt. Fegyverekkel lódultak be.
- Ott vannak! – mutattak fel ránk. Közben magam mögött már hallottam a zombik egyre erősödő hangját.
 - Fel a tetőtéri ablakokhoz! – mondta Devis.
- Hová?! – kérdeztem, de nem gondolkodtam. Átvettem Ginnyt, aki már pityergett, de tudta, nem szabad hangoskodnia. Egy, a lelátó mögötti létrán tudtunk felmászni, majd a reflektorok „hídján” keresztül fel tudtunk menni az ablakhoz. Devis magassága miatt, csak felhúzta magát, majd kezét nyújtva várt minket. Először feladtam Ginnyt, majd bakot tartottam Rosának. Fred a híd korlátjain egyensúlyozott. Le akart ugrani, le, a füves pályára. - FRED! – szaladtam oda hozzá, majd lehúztam. Kihúzta az ujjaim közül a csuklóját.
- Nem, Hazel! Én nem vagyok képes tovább élni! – mondta vörös szemekkel. A közvetítő erkély ablakának áttörésére kaptuk fel a fejünket. Több tucat zombi hullott le a füves pályára, ahol az emberek voltak, és (amit én nem vettem észre) minket próbáltak célozni. És ekkor kezdődött a káosz. - Fred… kérlek. – néztem rá szomorúan. Lesütötte a szemét, majd megindult.
– Köszönöm! – mondtam hálásan, majd őt is felsegítettem.
 - HÉ, ÁLLJ MEG RIBANC! – hallottam egy férfihangot magam mögött. Az egyik elvetemült feljött a lelátón. Engem célzott a fegyverével. Gyorsan elkaptam Devis kezét, aki felhúzott. Lecsuktuk az ablakot, majd oldalazó lépésekkel a csarnok üvegtetőjén végigmentünk a létrához. Lihegve másztunk le. Az érzés ismerős volt. Mikor a talpam találkozik a hó hidegével. A szemem megtelt könnyel. Én veled tartok a végsőkig, én veled tartok a végsőkig, én veled tartok a végsőkig. Ez a mondat játszódott le az agyamba milliószor. Megöltem. Szó szerint megöltem a legjobb barátnőmet. Miattam halt meg. Én vagyok a gyilkosa, nem a zombik. Mocskos lelkem van. Mocskos…
 - Indulnunk kell… - mondta Rosalya. Bólintott Devis is. Fred semmitmondó arccal indult meg. Megtöröltem a szemeimet, majd Ginnyt az ölembe vettem. Elindultunk, megkeresni őket. Hol vannak? Azt nem tudjuk. Lehet ez lesz a vesztünk. De legalább azért halok meg, akit szeretek. Wellington falai körül puska zörejek, sikoltások hangja volt. Elkezdődött a mészárlás. A torony alá értünk, ahol hetekkel ezelőtt álltam, és nem akartam mozdulni Luke mellől. Elindultunk az erdő felé, kezünkbe vettük a fegyvereinket. A fenyvesek némák voltak, semmi zaj nem volt. De azért óvatos léptekkel mentünk. Fred zsebre tett kézzel vonult Devis mellett. Én Rosával kicsit lemaradva.
 - Szépen lassan álljatok meg, és tegyétek le a fegyvereiteket. – hallottam egy hangot magam mögül. Egy kicsit tömzsi, sötét hajú, szemüveges fiú állt, hatalmas pufi dzsekiben, kezében egy pisztoly. Nem volt ismerős az arca. Nem Wellington-i. Úgy cselekedtünk, ahogy mondta.
 - Mindenki engem követ, vagy különben szétrúgom a poppolóját. – ráncolta össze a szemöldökét.
 - Semmi gond, Ginny… - suttogtam a kislánynak. A földről felkapta a fegyvereinket, majd elindult. Nem tudtunk mit tenni, követtük, remélve, hogy út közben megtaláljuk a fiúkat. Egy kisebb faházhoz értünk, aminek a kéményéből füst jött ki, azaz fűtenek. Ez már egy jó jel volt.
- Itt megvártok. – mondta a teraszhoz érve a fiú. Egy kis pad volt ott, leült oda Devis és Fred. Az utóbbi még mindig nagyon keserű arcot vágott. Én hallgatózni kezdtem.
- Öten vannak. Két fiú, és három lány, van közöttük egy gyerek is. A fiúk közül az egyik egy nagy colos, a másik velem egy magas lehet. A lányok alacsonyak, egy vörös, és egy barna.
- Hazel! – hallottam egy kiáltást odabentről. Felugrottam a hang hallatán. Az ajtóból kirontott Luke. Azonnal odafutottam. Elmondhatatlanul örültem. Megöleltem, megcsókoltam… Hihetetlen érzés volt. A tenyerembe fogtam a borostás arcát, és csak vigyorogtam.
 - Gyertek be. – mosolygott, majd kézen fogva bevezetett.

Tizenötödik: Hiányát érezni annak, ami nincs.

Sziasztok ^.^
Itt is lenne a tizenötödik. Nagyon sajnáljuk a ritkás megjelenéseket, de kicsit elszámoltunk az időbeosztásunkkal, nem gondoltuk volna, hogy ennyire nem lesz időnk :) Jó olvasást!
                                                                                   xx, Ade&Connie

 Egy kis pihenés után ismét elindultunk. A lépteink egyre nehezebbek lettek, a bakancsaink pedig átáztak. Még abból a kisebb városból kaptunk bőrfelszereléseket, ahol legutóbb koncerteztek a fiúk. A bőr ruhákat elméletileg nehezebben harapják át. A vádliig érő hó viszont megdolgoztatták az izmainkat. - Már csak egy hózivatar hiányzik. – szólalt meg elől Mikey. Elmosolyodtam. Még ilyenkor is megmaradt a jókedv. Ginny odajött mellém, és megfogta a kezemet. Kis hideg keze a szívemig ütött. Sietnünk kellett. Nem szabad, hogy bárki lebetegedjen. Hosszú órák óta tartó, szerencsére csendes sétánk alatt nem találtunk semmi életre mutató jelet. Még. - Nézzétek! Füst! – mutatott a távolba Ash. És akkor hirtelen mindenkiben felcsillant az életért való küzdelem. Lépteinket hevesebre váltottuk. Én már nem éreztem a lábujjamat. Egyre melegebbnek éreztem a testem. Normális ez? Vagy szimplán ennyire hozzászoktam a fagyos szél, és hó érzéséhez? Szinte éreztem az emberek illatát, ahogy közeledtünk a füst forrásához. Egy hatalmas betontornyot láttunk meg magunk előtt, négy hangszóróval a tetején. Betonelkerítés, ugyan az a technika, mint a nagyobb városokban. A fal. Lövés. - Álljatok meg, ott ahol vagytok! – hallottuk a robotos hangot. Feltettem reflexből a kezemet. Sebesen dobogott a szívem. - Luke! – suttogtam a mögöttem álló fiúnak remegő hangon. - Minden rendben lesz, kicsim! – válaszolt egyszerűen, de még is benne volt a rettegés. - Mi nem vagyunk közéjük valók! – kiáltott Michael. Újabb lövés. - Kik vagytok? – kérdezte a hang. - A nevem Michael. Ők pedig a barátaim, Calum, Ashton és Luke. A kislány neve Ginny, a mellette lévő lány pedig Hazel. Ő pedig Rosalya, és Lianna. – mutatott be mindnyájunkat a fiú. – Ausztráliából menekültünk. – mondta végül. Nagy csend. A torony vasból készült ablaka megmozdult. Egy fiút láttunk meg. Hátán puska, vastag bőrdzseki, és szőrmesapka. Fiatalnak tűnt. - Üdv. – intett. - Heló? – ráncolta össze a szemöldökét Luke. - Szasz! – intett Ash, mire gyengén beleütött a mellkasába Cal. - Szóval… be tudnátok venni? – tért a lényegre Mikey. - A táborban teltház van. Egyetlen társasházban van egy lakás, ami még szabad, vészhelyzetre van fenntartva. Sajnálom. – mondta lehangoltan a fiú. Látszott rajta, hogy valóban bántja a dolog. - Kérlek! Csak van valami megoldás! – lépett egy kicsit előre Calum, de aztán visszahátrált. A fiú nagyot sóhajtott. - Megkérdezem. Maradjatok egyhelyben. – bólintott, majd eltűnt a toronyban. Mindnyánaj egymásra néztünk, megkönnyebbülten. - Szentséges makréla! El tudjátok ezt hinni? – vigyorgott Ashton. - Én nem vagyok annyira biztos, hogy jó helyen vagyunk… - húztam el a számat. - Ne hülyéskedj már, Hazel! Meleg kaja, lakás, emberek! - Mi lesz a turnéval? – fonta maga elé a karját Luke. - Egyelőre jó lenne átvészelni a telet. – tette fel a kezét Michael védekezőképpen. Zajt hallottunk a torony felől. A fiú ismét ott volt. - Rendben, bejöhettek. – szóllat meg. Mindnyájan fellélegeztünk. – De van egy rossz hírem. Csak azok, akik még kiskorúnak számítanak. Mindnyájan ledermedtünk. Luke odajött mellém, és a tenyerébe vette az arcom. Összeszorítottam a szemem. - Nem! – lábadt könnybe a szemem. –Eszedbe se jusson Luke Hemmings! - Hazzy… - csuklott el a hangja. – Muszáj bemenned. - Nem érted? N- E-M M-E-GY-E-K B-E! – mondtam neki lassan, tagoltan. - Meg várlak. Ígérem, itt leszek, mikor vége a télnek. – puszilta meg a homlokom. Egyre hangosabban kezdtem sírni. De a háttérből apró pityergést is hallottam. Hátrafordultam, és megláttam Michaelt és Rosát. A lány Mikey mellkasába dőlve árasztotta el a fiú dzsekijét a könnyeivel. - Indulnunk kell. – mondta a fiú a toronyból. – Döntsétek el, éltek e a lehetőséggel. - Még szép! És nagyon köszönjük! – szólt oda Michael. Megpuszilta Rosát, majd kissé meglökve útjára engedte. Szorosan megöleltem Luke-ot. - Nem! – sírtam még mindig. Luke lehámozta a karjaimat a testéről. Megcsókolt, majd ő is kissé meglökött, hogy elindoljak. Remegő ajakkal fordultam vissza. A karomat gyengén, remegve nyújtottam utána, de Ő csak komolyan állt ott, könnyes szemekkel. Belém karolt Rosalya, a kezemet Ginny szorította. Közben ledobtak pár zsákot a fiúknak. - Élelmiszer és gyógyszerek vannak benne, valamint pár dolog, ami szükségetekre lehet. Nagyon sajnálom, hogy így kellett végződnie… Isten legyen veletek! - mondta ki a végszót a srác, majd kinyitotta előttünk a vasajtókat. Előttünk állt életnagyságban. Még mindig sírtam. - Gyertek… - mondta ki nehézkesen. Egy hosszú folyósón voltunk, aminek, a falainak az oldalán kicsi lyukak voltak, mellettük Tűzveszély feliratú tábla. Valószínűleg védelmi pont. - Figyelj… Hazel, ugye? – kérdezett a nevemre a fiú. – Martin vagyok. Sajnálom azt, hogy a barátaidnak kint kellett maradnia. Az egész erdőben kameráink vannak, a kutatóink megfigyelik a halottak életműködéseit. Hogyha tudunk helyet biztosítani, mindenképpen megpróbáljuk őket megkeresni, és bezsúfolni ide… - vakarta meg a nyakát. - Köszönöm, Martin. – hebegtem még mindig zokogva. Rosa már csak szipogott. Ginny pedig rémülten fogta a hátán lévő táska pántját. Ahogy beléptünk a táborba embertömeg várt minket. Vastag katonai színű dzsekikben, sapkákban, bakancsokban mentek dolgukra. Az utak letisztítva, lámpák fénye borította az egész utcát. Szürke épületek sokasága, négy emeletben. Mi, hárman, le voltunk kissé sokkolva, de tartanunk kellett a lépést Martinnal. Az egész tábor végén volt a mi háztömbünk. A falai graffitik-kel volt tele. „Halottak odabent”, „Porból lettünk, holtak leszünk”, „Élőknek már nem maradt hely” feliratokkal tele. - Természetesen itt is emberek laknak, rombolnak. – húzta a száját a fiú. - Emiatt is tartunk itt most, ahol vagyunk. Az emberek kegyetlensége miatt. – vigyorogtam pimaszul. Martin kissé ledöbbenve nyelt egy nagyot. - Itt is volnánk. – állt meg egy ajtónál, majd a kulcsot bedugta a zárba. Kinyitotta, majd egy nagyon apró szobába tértünk be. Meleg volt. A falak fehérek voltak, két vaságy volt odabent. - Remélem jó lesz… - Igen. Köszönjük. – zártam le gyorsan a témát, jelezve, hogy egyedül szeretnénk maradni. - Rendben. Ha szükségetek van valamire, gyertek a toronyhoz. – majd felkapcsolta a villanyt, és távozott. Ott álltunk a szoba közepén szótlanul, csapzottan. A lábujjaim még mindig élettelenek voltak. - És most mi tévők legyünk? – kérdezte Rosa. - Fogalmam sincs. – huppantam le az egyik ágyra. - Itt csak két ágy van. – mondta Ginny. - Majd összehúzzuk… - legyintettem. - Hiányzik Luke… - dünnyögte Ginny leülve mellém. a számba haraptam. Ismét rám tört az a mérhetetlen fájdalom. Ginny miatt meg kellett tennünk. A kislány egészsége most a legfontosabb. - Reménykedjünk, hogy üresedés lesz… - mondta halkan Rosa. - Reménykedjünk… Mindnyájan levettük a ruháinkat, és ráterítettük a fűtőtestre. Reszketve bújtunk be a paplanok alá. Az ágyakat összehúztuk, középen feküdt Ginny, a két szélén pedig mi. Szótlanul, dideregve voltunk ott. A szemeim elnehezültek. Tudtam, hogy nem kéne aludnom, hisz még át vagyok fagyva, de oly csábító volt csak egy percre is de elszundítani… Álmodtam. Fehérneműben, és egy bakancsban álltam a hóban. Körülöttem csak a végelláthatatlan fehér hó. Se fák, se domb, csak síkság. A lábaim elfeketedtek, kezeim kékes színbe váltottak. Egy sötét alakot láttam meg Lassan, vontatottan jött felém. Hunyorogva néztem rá. Ahogy egyre közelebb jött, kirajzolódtak a vonásai. Piros, kockás ing volt rajta, és fekete skinny jeans. Haja szőke volt, feje lehajtva. - Luke! – kiáltottam oda. Elkezdtem felé menni. Egész közel volt, maximum tízlépésnyire. - Luke! – ismételtem meg, egyre boldogabban. Aztán megállt. Felemelte a fejét. Arca beesett volt, ajka repedezett. Szeme csupán üres, holdkór. Elindult felém. Hörögve, vérengzően, nagy léptekkel jött. Én hátráltam, de a hó nagyon nagy volt. Futni lassan tudtam. Elcsúsztam. A fiú felém került. Nyála az arcomra csordult. - LUKE! NE! – ordítottam magamtól eltolva. Sikítozva ébredtem fel. Szívem hevesen dobogott. Kopogtak. Körülnéztem, szerencsére a lányok nem ébredtek fel. Gyorsan magamra húztam a még vizes kabátomat, majd összehúztam. Felvettem a bakancsot, és kissé félve, de kinyitottam az ajtót. Nem akartam hinni a szememnek. Becsuktam. - Hazel, kérlek! – kiáltotta a kint álló. - Ez nem lehet, ez nem lehet, ez nem lehet! – dőltem a falnak. Az ajtó kinyílt. Ott álltak felettem. A lány szeme megtelt könnyel. Lezuhant mellém, és szorosan átölelt. - Hogy a fenébe? Hogy? – mondtam eltorzult hangon, miközben magamhoz szorítottam Norát. A volt barátnőmet. Akire régebben mindig számíthattam. Ölni tudtam volna érte. És ott volt még Freddy is. És… Devis. Mindnyájan szőrmekabátban, bőrfelszerelésben. - Hazel… én… sajnálom… - fakadt ki Nora. A teste rázkódott a sírástól. Megráztam a fejem. Nem tudtam mit mondani. - Azt hittem… azt hittem már rég halottak vagytok… - nyeltem egy nagyot. - Mi is ezt hittük rólad… De mikor megláttuk a táblán a nevedet, hogy beköltöztél… Nem akartuk elhinni. – mondta Fred. - De ti, hogy vagytok itt? Amerikába?! – ráztam meg a fejem. - Mindent az idejében… Álljatok fel. – nevette el kicsit magát Devis, majd felhúzott minket. Rosa és Ginny is felkeltek, akik kicsit meglepődtek a vendégeink láttán, de gyorsan odadobtam nekik egy-egy kabátot. Nora elmesélte, hogy London falai nem voltak erősek, és teljességben zombi uralom lett a helyzet. A tehetősebbek egy x összeget kifizetve ide jöhettek, Wellingtonba, ahol valamilyen szinten jó a felszereltség és a biztonság. Én is elmondtam nekik mindent. Azt, hogyan találkoztam a srácokkal, miken mentünk keresztül, a koncerteket, a hajózást, hogy hányszor kerültem életveszélybe, azt, hogy helikopteren laktam egy hónapon keresztül… - Szentséges Atyaúristen! – kapott a szájához Nora. - Én meg már kezdtem félni, hogy milyen abszurd az, hogy ezek a lények nem hallnak meg egy „sima” szívbe érkezett golyótól. – nevette el magát kínosan Fred. - És, és…. Te tényleg egy ausztrál banda tagjaival utaztál hónapokon keresztül? – képedt el Nora. - Az a nevük, hogy 5 Seconds Of Summer! – vigyorodott el Ginny. Büszkén, ám szomorúan bólintottam a kérdésre. És ha tudnád, drága Nora, hogy nem csak utaztam velük, De Luke Hemmingsel volt más is… - És végül is mi a rend itt? – kérdeztem. - Nem nagy cucc. Alig vagyunk százan. Négy háztömb van, mindegyikbe huszonöten laknak, azoknak meg van a saját kis vezére, aki beavatja őket a teendőkbe, tudnivalókba. Reggel nyolckor a toronyhoz megyünk, ahol megkapjuk a kajánkat. Minden hét vasárnapján orvosi ellenőrzés van. – húzta el a száját Devis. Úgy látszik, képben van. - Minek? – kérdezte meg Rosalya. - Hát hogy még véletlenül se kerüljön be agyevő a falak mögé. – mondta gúnyosan a fiú. Oldalba löktem. – Szóval három nap múlva mindenképpen oda kell mennetek. Órákat beszélgettünk még, leginkább én. Este, valamikor nyolc körül köszöntünk el egymástól. Örültem, hogy Noráékat épen, egészségesen láttam. Viszont mikor leszállt az éj, hirtelen rossz kedvem lett. A háztömbünk mögött van a közös mosdó, zuhanyzó. Egy szál törülközőbe csoszogtam le. Wellington sötét volt. Ritkásan voltak lámpák, de ott, a zuhanyzó környékén egyetlen kis pici villanykörte adott fényt. Igyekeztem gyorsan beérni a fényforrás helyére, mikor magam mellől neszt hallottam. Még mindig lesütött szemmel mentem. Gyorsan behúztam magam mögött az ajtót. Senki nem volt ott. odakintről lépéseket hallottam. A szívem hevesen dobogott. Lassú léptekkel, félve mentem a zuhanyfülkéhez. Mocskos volt. Hideg. Idegen. Meleg víz sem volt. A víz szomorúan, lassan csurgott le a testemről. A vállam rázkódni kezdett. Észre se vettem, de sírtam. A szívem fájt, szinte mart. Meleg könnyeim nem akartak elállni. Hiányztak. A szüleim ölelése, Calum perverz mondatai, kerek popója, Mikey édes, kerek arca, komoly mondatai, Ash állandó mosolygása, kitartó szavai, még Lia duzzogása, és gyönyörű hosszú haja is… És legfőképpen Ő hiányzott. Luke Robert Hemmings.

Tizennegyedik rész: Hospital for souls

Sziasztok!

Először is, mérhetetlen nagy bocsánatkéréssel tartozunk, amiért két hétig nem volt rész, de egyszerűen nem volt ihletünk, és reméljük, hogy a mai rész tetszeni fog! :)

Jó olvasást, 

Connie&Ade

Két hónap telt el azóta. Azóta, a nap óta, mikor elvesztettem azt, aki sosem volt az enyém. Immunis lettem a fájdalomra. Nem lábadt könnybe a szemem, amikor arra gondoltam, hogy a szüleim nem élnek már. Ha anyáék még is, kínok között szenvednek. Beletörődés? Nem, ez valami több. Valami mélyebb. Sosem voltak szüleim. Apám, főképp nem. Anya már fél éves koromba bedugott a bölcsödébe, mert dolgozott. Hajnaltól, késő estéig az irodában volt. Nagyira voltam bízva. Talán ő az, akiért a szívem megfájdul, összeszűkül. Érzelmeim nem voltak többé. Semleges arckifejezésemmel töltöttem a heteket. Miután megtörtént az egész, tovább indultunk, nem maradhattunk itt. Egy kisvárosba mentünk, ahol a fiúk felléptek. Én képtelen voltam bármiféle hangot kiadni a torkomon. Itt kaptunk valamennyi ellátmányt, valamint üzemanyagot a helikopterhez. Lassan három hónapja tart ez az egész. Nyár vége volt, mikor találkoztam Luke-al és Mikey-val. Erre most? November vége van. A nappalok egyre hidegebbek, hetek kérdése, hogy beköszöntsön az igazi tél. És belőlük egyre több van. Belőlünk meg egyre kevesebb. Ginny az ölemben ücsörgött, reszketve. Betakartam egy pokróccal, de esélytelen volt. Mindnyájan fáztunk.

- Michael, mennyi idő van még hátra? – kérdezte fogvacogtatva Calum.
 - Még egy óra… - mondta halkan a fiú. Mellette ültem a másodpilóta ülésén. Ott valamivel melegebb volt a műszerfalak miatt. Valamivel. A fiú kezeire néztem. Le voltak fehéredve, szája lila volt.
- Mikey… - szóltam oda. Nem válaszolt, csak nézett maga elé. Folytattam. – Köszönök mindent, amit eddig értem, értünk tettél. Kimondhatom, a csapat legerősebb tagja vagy… - mondtam.
- Muszáj erősnek lenni. A tél egy kis időt jelenthet számunkra, ámbár balszerencsét is. Kereshetünk magunknak valami támpontot, egy menedéket, ahol végleg lesátorozhatunk. A holtak le fognak fagyni. Kevesebb lesz belőlük. Viszont ezt vehetjük hibernálásnak is. Ennyivel növekszik a napok, hetek, hónapok, évek száma, hogy még közöttünk lesznek. – vázolta fel a jövőnket dióhéjban.
- És a turnéval? Mi lesz? – kérdeztem.
- Hazel, esélytelen. Ha maradtunk volna a picsánkon, apád még élne… - rázta meg a fejét.
- Mi az, hogy esélytelen? Akkor ennyi erővel álljunk ki az erdő közepére, had faljanak minket fel, hisz esélytelen a túlélésünk. Ne legyél önző! Voltál kisfiú? Aki élt-halt a kedvenc bandájáért? Akinek az egyetlen vágya az volt, hogy életébe eljusson egy koncertre? - kezdtem az érzelgős dumámba.
- Igen, volt. – mondta kissé felbőszülten.
- Ha ennyire ragaszkodtok ahhoz, hogy nem turnézunk, egyáltalán miért nem Sydney felé megyünk?! – csattantam ki. Logic pls.
- Azért… azért mert… - kezdte tök magabiztosan a mondatát, aztán abbamaradt a dolog. Kifújta a levegőjét. – Mert nem biztos, hogy látni akarom őket úgy. A régi osztálytársak… a szomszéd néni, azok, akik mindvégig támogattak, a helyi rajongóink. És… a szüleink. – nyelt egy nagyot.
- Gyávák vagyunk. – mondtam ki egyszerűen.
- Gyávák. – egyezett bele.
- És most akkor egy kis bunkerbe túl akarjuk élni? – kérdeztem. Nem kaptam választ. Hisz nem volt. Semmire sem volt válasz. Egy óra múlva ereszkedésbe kezdtünk. A helikopter kerekei puhára landoltak. Amikor kinyílt az ajtó, a vékony edzőcipőm rögvest átázott, hideg volt. Lenéztem. Vakító fehér hó.
- Szentséges Isten! – döbbentem le magam körül nézve.
- De hiszen még csak november van… - dünnyögte Lia.
- De ez Észak-Amerika, itt minden hidegebb… - oktatta ki Ashton.
- Jól van, jól van Mr. Amerika. – forgatta a szemeit a lány.
- Amerika? Szent ég, hogy jutottunk idáig? – nevettem el magam. Egy hónap utazás meghozta gyümölcsét. Éreztem egy meleg kezet a derekamon. Felnéztem, és megpillantottam Luke-ot. Régen mosolyogtunk egymásra. Nem igazán beszélt senki a másikkal. Calum levette a pólóját, és szaladgálni kezdett a hóban örömébe. A banda tagjai mind elkezdtek fetrengeni. Mi lányok nevetve figyeltük őket. De nem sokáig tartott a gyereknap, hisz mozdulnunk kellett valahová. A helikopter nagy zajt csapott, főleg az örömkiáltások, nem szabad, hogy idevonzzuk a halottakat.
- Gyertek, siessünk, mielőtt megtalálnak minket!- Felkaptam a kezembe Ginnyt, és elindultam egy sík terület felé. Semmiképpen nem szeretnék erdőbe keveredni most, ki tudja, mi várna ott ránk. Mögöttem futó lábak hangját hallottam, reflexszerűen hátrakaptam a fejem, és eszeveszettül elkezdtem futni.
- Tudtam, hogy nem kellett volna zajongani! - Michael átvette tőlem Ginnyt, de tartotta velem a lépést.
- A helikopter ígyis-úgyis zajt csapott volna, és most már úgyis mindegy, csak tűnjünk el, mielőtt ezek felzabálnak!
Hátrafordultam, hogy egy gyors terepszemlét tartsak, éppen időben. Ashton tőlünk eléggé lemaradva, a zombiktól nem messze lőni készült.
- ASH! - kiáltottam oda neki - AZONNAL GYERE IDE! - gondolkodás nélkül elkezdtem felé futni, és kikaptam a kezéből a pisztolyt. Megfogtam a kezét, és húztam magam után.
Előredobtam Luke kezébe Ash fegyverét, hogy lőjön, ha muszáj.

Fáradtan dőltem neki egy fának, a lábam sajgott, a fejem lüktetett, és sírtam. Mellettem Calum próbálta a cuccainkat egy helyre rakosgatni, Ashton Ginnyt nyugtatta, Michael pedig felmászott egy fára, és onnan figyelte a távolt, Lia nem messze tőle figyelte a fiú mozdulatait.
Luke ideült mellém, átölelt, én pedig a mellkasába temettem a fejem.
- Tovább kell mennünk - suttogta.
- Tudom, de egyszerűen képtelen vagyok mozdulni - szipogtam.
- Biztonságban akarlak tudni, és ha ehhez az kell, hogy karomban kell futnom a harminccentis hóban, hát rendben. Érted megteszem.
Elmosolyodtam.
- Szeretlek.
Luke eltolt magától, a kezei közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Annyira jó érzés volt... ennyi idő után újra vele lenni.
- Én is nagyon szeretlek, Hazzy.

Tizenharmadik rész: Ki nevet a végén?

 Sziasztoook!

Meghoztuk nektek a legújabb részt! :) Reméljük tetszeni fog nektek:)

...Hogy a semmi közepén... maradjon egy apró gép, belőlünk a végén.(Zaporozsec:Menjünk a Marsra)

Technikai okok miatt ebben a részben nem tudtunk csatolni kisképeket a szöveg mellé! Ezúton is elnézést kérünk!

Leültem az ablak melletti ülésre, és bekötöttem a helyére a biztonsági övet, majd kihalásztam a telefonomat a zsebemből. Nem sok kellett ahhoz, hogy lemerüljön. Visszacsúsztattam a helyére, úgy döntöttem, hogy inkább meghagyom fontosabb dolgokra. Fejemet az ablaknak döntöttem, és hitetlenkedve néztem, ahogyan távolodunk a zombiktól. Amióta elkezdődött az apokalipszis, szerencsésebb vagyok. Úgy értem, nemrég még az a szerencsétlen senki voltam, aki mindent elrontott (főleg az életét), most meg akárhányszor megtámadnak, túlélem. Nem mintha panaszkodnék, csak megváltoztam. Meg kellett változnom, hogy túléljem ezt az egész szart. Nem sokkal később Mikey káromkodását hallottam előről. Kicsatoltam az övem, és lassan odaballagtam hozzá. - Hová megyünk? - kérdeztem, miután leültem a mellette lévő ülésre. Nincs kedvem itt lenni. Nem igazán tudom, hogy hova megyünk. Csak el akarok menni. Egy szót sem szólt, mióta leültem mellé. Még a kérdésemre sem felelt. Bár nem hiszem, hogy bánja a hallgatást. Az ablaknak döntöttem a fejem, kibámultam a nagy kékségre, és csak hagytam, hogy vezessen. Azt hiszem elaludtam. Vagyis... tuti. Arra keltem fel, hogy valakik vitatkoztak. Sóhajtva felkászálódtam a kényelmetlen székből, és hátrasétáltam. - Azt hiszed, hogy most, hogy bedobtad, a „jaj, majdnem meghaltam, de voltam olyan ügyes, hogy kimenekültem” sztoridat, most te vagy itt a valaki? – Húzta föl a szemöldökét Lia, csípőre tett kézzel. - Én… nem… - hebegte a földön ücsörgő Rosa. - Ide figyelj, ribanc! – sziszegte Lia, miközben leguggolt, és belemarkolt a lány hajába. Erősen húzni kezdte. - Lia! – szóltam rá. - Mi történik hátul? – kiabált előröl Mikey. - Öhm… semmi sem, te csak figyeld az utat! - Nem érdekel ki vagy, csak kopj le Michaelről, érted, te kis kurva? – suttogta Lia majd jobban bele mászott a lány arcába. Közéjük csúsztattam a kezem, és szétválasztottam őket. - Elég legyen! – kiáltottam Liára. Rosalya arcán könnyek gördültek le, amik a sötétkék, magas nyakú, ujjatlan garbójára cseppentek. - Ha viszont, nem így cselekszel, akkor mindent meg fogok tenni, hogy valamelyik hulla végezzen veled! – mondta ki az utolsó mondatát a felbőszült lány. Megfogtam a karját, elhurcoltam, messze Rosalyatól (amennyire távol lehet ebben a pici helikopterben), majd a vállánál fogva lenyomtam, hogy leüljön. - Még is mit képzelsz? – kérdeztem Liától. - Hányszor mondjam, hogy te ne anyáskodj felettem?! H-A-GY-J-Á-L! – betűzte a melegebb égtájra elküldő szavat. - Ameddig közöttünk vagy, köteles vagy kreálni illetve kerülni a vitákat. Nem engedhetjük magunknak, hogy feszültség legyen köztünk, és elveszítsünk valakit. – lépett mögém Luke, átkarolva a derekamat. Én egyetértően bólintottam. Lia a szemeit forgatva beletúrt a hajába, majd kerülve a szemkontaktust elnézett a semmibe, összeráncolt szemöldökkel. Mi Luke-al Rosa mellé mentünk, aki még mindig szipogott. Fogalmunk sem volt mit mondhatnánk. - De hiszen én nem is másztam Michaelre… - dörzsölte a szemét a lány. Ezek szerint ő kezdeményezett. Felcsillant a szemünk, rögtön elkezdtük pátyolgatni. - Nyugodj meg! Lia csak erősen oda van Mikeyért, és átesett a ló másik oldalára a fangirlinget nézve… - vakarta meg a tarkóját Luke. - Így igaz, nem kell vele foglalkozni! Olyan mint egy anyatigris, védi a tulajdonát, de nem kell az ő szabályai szerint játszanod. – simítottam ki a könnyes szemeiből a haját, majd megöleltem. - Köszi Hazel! Köszi Luke! – mosolyodott el. - Erre valók a barátok. – bólintottam egyet, majd felálltam, és szétnéztem. Calumot megtalálta Ginny, úgyhogy együtt pirospacsiztak, Ash Michael mellett ült a pilóta részlegben, apu pedig a falnak dőlve pihent. Odaültem hozzá, majd a vállára dőltem. Éreztem, ahogy felébred, - Jó, hogy itt vagy… - mondtam. Megsimította a hajam, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. - Szeretlek téged, kislányom. Még akkor is, ha ezt te nem így érzed, mert az évek alatt nem tudtam kimutatni. – mondta fáradt, de bársonyos hangon. Nem tudtam mit mondani. Apu sóhajtott. – Szerinted mivel lenne másabb a jelenlegi helyzetünk, ha egész végig együtt lettünk volna? – kérdezett rá arra, ami számomra a legkényesebb. Nagyot nyeltem. - Semmivel. Itt a régi életünk már nem számít semmit. – suttogtam, miközben a gombóc már ott volt a torkomban. - Igazándiból mondhatnánk azt is, hogy akkor születtünk, mikor kitört ez az egész járvány, nem de? – nevetett egy halkat, de aztán köhögni kezdett. Elmosolyodtam. - De azért szép emlékem lesz azokról a napokról, amikor még nem kellett pisztollyal rohangálnom. – rötyögtem, de hamar lefagyott a mosoly az arcomról. – Vajon élnek még? – kérdeztem meg, nehezen. - Biztonságban vannak. – válaszolt szűkszavúan. Nem feszegettem tovább a húrt. Nem volt értelme. Csak ültünk egymás mellet. Apa és lánya. Lánya és apja. Arra eszméltem fel, hogy horkol. Kibújtam a karjai közül, puszit nyomtam az arcára. - Szeretlek apu! – suttogtam, majd megkerestem Lukeot a szememmel. Calumékkal volt, együtt játszottak Ginnyvel. Odaültem melléjük. - Hazzy! Te is játszol? – kérdezte a kislány, mutatva az apró dobozra, amire az volt ráírva, hogy Ki nevet a végén? - Honnan szereztétek? – nevettem fel. - Gins táskájába volt. – felelte Cal. A mágneses játékmezőt kinyitottuk, és felállítottuk a bábukat ábrázoló kis színes mágnes lapokat. Én voltam a citromsárga. Jól szórakoztunk, mivel Luke nem tudta hogy kell játszani, gy ötször is elvétette az irányt, és nem a tábla közepére vitte a bábuját, hanem vissza a kiindulási helyére. Calum volt a zöld játékos, és neki sikerült a leggyorsabban bejuttatni a négy mágnesét középre. Ginny mindenkinek ajándékozott egy-egy bábut emlékként. A zsebembe csúsztattam, biztonságba. Mögülünk köhögés hallatszódott. Hátranéztem. Apu feje lehajtva, teste rázkódott. - Apu? – fordultam meg. Egyre hevesebben kapkodta a levegőt. Odacsúsztam hozzá, a két kezembe vettem a fejét. Tűz forró volt. A kézfejemen vér csordult le. Vért hányt. - APU! – sikoltottam fel. Szeme a magasban volt, szinte már alig látszódott az írisze. Szájából folyamatában vér folyt ki. - HAZEL! – húzott el Luke, de ellöktem magamtól, és újra visszamentem apámhoz. Teste rázkódott, mint akit áramütés lelte. Nem kaptam levegőt a sírástól. A teste ledőlt a földre, alatta is minden véres volt. - Ap… - dadogtam. És aztán minden olyan gyorsan történt. Felemelte a földről a fejét, bőre szürke volt. Rám nézett holdkóros szemével… Calum és Ash megfogott a karomnál fogva, és a helikopter végébe hurcoltak, miközben, én végig aput szólítgattam. Egy pisztolylövés, sikolyok. Hallottam, ahogy Michael ordibál, hogy mi van, és, hogy Luke azonnali leszállást szeretne. Ginny sírása, ordítozás, kétségbeesett kérdések, de válaszokat senki sem kapott. Nem emlékszek többre, elájulva feküdtem a sötétben, a nagy felforgás közepette. Reménykedtem, hogy talán álom az egész. Nem lehet valóság. Hiszen még csak most kaptam vissza. Mire felébredtem senki nem volt már a helikopterben. Kómásan keltem fel, még nem láttam teljesen jól. De a félhomályban is tisztán láttam a vércsíkokat, azokat a tipikus jeleket arra, hogy valakit elhurcoltak onnan. Azonnal felugrottam, és a kinyitott gép ajtajához futottam. De út közben a vértócsában elcsúsztam, és a helikopter szélébe bevágtam a tarkómat, amitől ismét összeesett a kép, és minden elsötétült. - Na, ki ér hamarabb a kocsihoz? – mondta apu. - Verseny? – kacagtam. - Cipő nélkül! – tett rá még egy lapáttal. - De akkor fogd meg a pulcsimat! – kötöttem le a derekamról, majd beledobtam apa kosarába. Gyorsan mindketten levettük a cipőnket. Az egész szupermarket minket nézett. Én a gyerekméretű bevásárlókocsimba beledobtam a szatyrok közé, az akkor még nagyon apró edzőcipőmet. Meghúztam a fejem két oldalán lévő copfot, és apára nézve jeleztem, készen állok a versenyre. - Oké Elly. Három… kettő… egy! És elindult a verseny. Apa a saját bevásárlókocsiját tolva cikázott a vásárlók között. Én kicsit lemaradva, de kitartóan cselekedtem ugyan így. A fotocellás ajtó előtti csarnoknál még erősebben kapaszkodtam a kosaramba, hogy bevessem a taktikámat. A lépteim megszaporáztam, egyre közelebb voltam az ajtóhoz. Már csak éppen hogy vezetett apa. Beleugrottam a kosárba, ezzel löketet adva a kerekeinek. Csak úgy száguldottam át az ajtón. Hátranéztem, a lemaradó apára, aki falfehéren kiáltotta a nevem. Balra néztem, a szupermarket parkolójából száguldozó autóra. Hetekig voltam kórházban. Négy éves lehettem. Napokig életveszélyes állapotban voltam. A bevásárlókosár valamelyest védelmet adott nekem, de agyrázkódást szenvedtem, valamint eltört pár csontom. Az autó szerencsére lassított, mikor engem elgázolt, és nem eredeti sebességgel ment belém, de a piciny testemnek még is maradandó károkat okozott. Akkor már elindult az eljárás. Mihelyst megtudta anyu, hogy ez történt velem, beadta a válópert apával szemben. Mindezek előtt már elég sokat veszekedtek, minden este, miután elaludtam. De fél füllel mindig hallgattam miket mondanak egymásnak. Utoljára a kórházban láttam apukámat. Belógott hozzám, és elhozta a pulcsimat, kimosva, valamint a bőrkarkötőjét is odaadta. A legnagyobb álruhám volt az a karkötő mindig is. A kis halvány csíkokat, vágásokat csadorként (muzulmán hívő nők ruhája, ami eltakarja a testüket, arcukat.) védte, takarta. Azt hitte alszom. Én meg csak tettetem. Bocsánatot kért, hogy mennyire szörnyű apa volt. Elmondta azt is, hogy elmegy egy teljesen másik városba, de sosem lesz nő, akit jobban szeretne anyánál, és nálam. Megpuszilta a homlokomon lévő kötést, majd elköszönt. - Örökké szeretni foglak, Hazel. Örökké szeretni foglak. Örökké szeretni. Örökké. Hazel. Örökké szeretni. Hazel! Foglak. Hazeeel! Szeretni. HAZEL!! Örökké. - HAZEL! – pofozgatta valaki az arcom. Mikor kinyitottam a szemem, megláttam Calumot. A fülembe még mindig visszhangzott a mondat. A fiú megkönnyebbülten sóhajtott. – Két napja csak alszol. Már azt hittük… - mondta félénken. - Hol az apám? – ültem fel hirtelen. Szétnéztem. Rosalya, Ashton és Calum aggódó szempárjával találkoztam. – Engedjetek! – löktem őket félre. A helikopter ajtaja előtti vértócsa már nem volt ott. Leugrottam a gépről, nem volt messze a föld. Körül sem néztem, hol is szálltunk le, egyszerűen csak megpillantottam Michael rikító zöld haját, és odafutottam. - Michael! – futottam hozzá gyengén. A fiú riadtan nézett rám. - Hazel?! - Hol-van-az-apám? – tagoltam le neki fenyegetően. Nem válaszolt. Ellöktem, de ő elkapta a csuklómat. - Nem mehetsz! – válaszolt egyszerűen. - Még is mi akadályoz meg ebben?! – rántottam ki a kezei közül a csuklómat. - Nem hibáztathatod őt! – kiáltott utánam. Én csak futottam, könnyel megtelt szemekkel, kikerülve a fákat. Nem tudtam hol vagyunk. De éreztem az illatát. Luke a közelben volt. Homályosan láttam a könnyeimtől. - Hazel szomorú lesz? – hallottam meg a kislány hangját. Jobbról hallottam, irányt váltottam. Egy tisztásra értem. Megláttam a borzalmasan magas, szőke fiút, kézen fogva, a pöttöm kislánnyal. Előttük földkupac. Odafutottam. - Hazel… - nézett rám fájdalmasan Luke. - Utoljára kérdezem… - mondtam eltorzult hangon, vörös szemekkel. – Hol az apukám? – fakadtam ki. Az arcom és a hangom eltorzult, levetettem magamat a földkupac mellé, ami elé mezei virágok voltak rakva. Ginny odajött mellém, majd megölelt. Arra eszméltem fel, hogy szipog. Miért sír? Hiszen nem is igazán ismerte az apukámat. Vagy talán ő is meghatódott? - Tudom, mit érzel most, Hazel. – mondta végül, megtörölve a nóziját. Elhalkultam, és kikerekedett szemekkel a kislányra néztem. Hiszen ő nem tudja… Ginny szeméből könnyek folytak, de csak maga elé nézett, és mosolygott. - Hős apukáink vannak, igaz? – nevette el magát kínosan. Elképedve figyeltem. - Ginny én…- próbálkoztam elmagyarázni, miért nem mondtam el neki az igazságot. - Nem a te hibád, Hazel. Én már rég tudtam. Már akkor mikor nem jött velünk a hajóra… - konyult le egy pillanatra a szája. – Csak azért reménykedtem, hátha még is igazad lesz… és visszajön… - Nagyon erős kislány vagy, Ginger… - nyeltem egy nagyot. A kislányból minden érzelem kitört, újra megölelt, és csak sírtunk, órákig. - Hazel, egyedül vagyok. – hallottam a vékony hangját. - Nem, Ginny… nem… - simogattam a fejét. Minden önzőségem elrepült. Ez a kislány, alig lehet öt éves, és belecsöppent egy apokalipszisbe az apukájával, akit elveszített… Az egyetlen lényt, akire számíthatott. Én meg csak túl önző voltam. Komolyan elhittem, hogy a családom épen, egészségben túlél mindent? Felnéztem Lukera, aki ugyan úgy sírt. - S… sajnálom… - torzult el az arca. Megráztam a fejem. - Tetted amit tenned kellett… Köszönöm… megmentetted… tényleg, köszönöm… - mondtam halkan. Nem ordíthattam le, hiszen nem azért lőtte le apámat, mert holtan akarta látni. Hanem mert szebb helyet akart neki. Egy helyet, ahol nem kell tovább magán viselnie ezt a mocskot, amit a világ ráakasztott. - Na, menjünk Ginny. – töröltem le az utolsó könnyeimet, majd felálltam. A földtömegre néztem. - Örökké szeretni foglak, Drew. –mosolyogtam el szomorúan, majd megpusziltam a tenyeremet, és végigsimítottam a kupacon. Belekaroltam Lukeba, aki a nyakába vette Ginnyt. Lassú léptekkel mentünk, én dúdoltam. - Mi jár az eszedben? – kérdezte Luke. - Hogy a semmi közepén, maradjon egy apró gén… Ha a Földön nincs remény… - énekeltem. - Ez mi? – ráncolta össze a szemöldökét a fiú. - Egy dal… Arról szól, hogy a Föld pusztul. Nincs menekvés. A Mars a menekülőút, hisz ott már nőnek a fák… És akkor ott építsünk kolóniát. – idéztem fel a dal néhány részét. Luke elmosolyodott. - Szeretlek, mikor ilyen felnőttként gondolkodsz… - húzott közelebb magához. - Máskor nem is? – nevettem el magam. - Inkább legyen az a kérdés, hogy mikor nem? – vigyorgott önelégülten. – Verseny? - Cipő nélkül! – bólintottam a kihívásra. A kézfejünkre húzva a bakancsunkat a helikopterig futottunk. Luke mindig tudta mi kell nekem. a többiek megkönnyebbülten látták boldog arcunkat. De legbelül üresnek éreztem magam. Egyedül. Tudtam, hogy kevés az esélye, hogy anyáék is épek. De ez az érzés kezdett meg szokottá válni. Semmilyenné. A táborunk immáron felnőtt nélküli volt. Esetlennek éreztem magunkat. Életképtelennek. Csak ültünk a helikopter szélén. Calum és Ash találtak egy hegyet, egy apró házzal a tetején. Elhatároztuk, hogy mihelyst kipihentük magunkat, elmegyünk, és felderítjük. Egy tábortűz mellett ücsörögve énekeltünk. A fiúk elővették a hátizsákjukból a gitárt, Ash pedig egy karton dobozon dobolt. Énekeltünk, felbontottunk pár sört. Egyedül Luke nem ivott, éber akart maradni. Gondtalanul telt ez a néhány óra. Michael és Rosa szerelmes pillantásai, Lia villámot szóró tekintete, Calum perverz megnyilvánulásai, Ash vicces nevetése, Ginny mókás grimaszai, valamint Luke szexi mosolya, valamint biztonságérzetet adó átkarolása… Felejteni akartam. Felejteni mindent. Elengedni magamat, és normális életet élni…

Tizenkettedik rész: Ha halni kell...

Sziasztook CYFMH olvasók! ♥

A tizenkettedik rövidebb lett, de sok-sok izgalommal pakoltuk tele. Elmondhatatlan mennyire köszönjük az új feliratkozókat, valamint azt, hogy egyre többen vagyunk a facebookos csoportban, ahol nyomonkövethetitek a legfrissebb eseményeket a sztorival kapcsolatban. Ha még esetleg nem vagy benne, de szeretnél, erre kattintva csatlakozhatsz. ^^ Reméljük elnyeri a tetszéseteket ez a rész, jövőhéten találkozunk! Addig is mindenkinek jó sulikezdést!
                                                                     xx, Connie&Ade

 

                    097. Ahogy az ablakból kiesett macskában aztán az élete végéig a hat emeletnyi zuhanás. (Simon Márton: Polarodiok)

Visszafojtott lélegzettel szorítottam a kezemben a pisztolyt. A számra haraptam, és koncentráltam.
   Egy hete vagyunk itt a laborban. Ma kimerészkedtünk szétnézni. Rosa szerint a banditák elmenekülnek, ha a vezetőjüket holtan találják. Vagy éppen zombiként. A laborból nyílik egy feljáró, ami kivezet a hangárok területéből. Ash szétnézett, és szinte az összes zombi a hangárnál ólálkodik. Látta azt is, ahogy a tengerből jönnek ki. Mindnyájan. Rosalya szerint ezek azok a holtak, akik vízbefulladtak, és fertőzöttek voltak. Ők a tengeralján sétálgattak. Némelyiken még mentőmellény is volt, akik belebegtek a partra.
   És eljött az a nap, amikor Luke megtanít engem precízen lőni. Az erdő tiszta volt a zombiktól, tíz darab volt össz-vissz amiknek a fele a hangárban van, akiket Calum sikeresen bezárt oda.
   Luke az egyik elhasznált konzervet állította fel egy farönkre. Hátrébb mentünk, ő a hátam mögé ment, és a karomat beállította, hogy célozzak.
- Nyújtsd ki a kezed. Kicsit jobbra… és feljebb… - suttogta, miközben irányított. – Okés, tökéletes! – mosolygott, majd bólintva megadta a jelet, hogy lőhetek. A hangtompítóra néztem, majd meghúztam. Már többször csináltam ilyet, de szinte egy sem volt tökéletes. És egy ilyen helyzetben, mindennek precíznek kell lennie.
   A golyó jóval a kozerv mellé került, szinte még meg se mozdította a farönkről.
- Nem rossz… - dőlögette a fejét jobbra majd balra. Újra beállítottuk a kezemet, de ezúttal becsuktam az egyik szemem.

    Lőni csodálatos érzés. Olyan, mintha a kilőtt golyóval minden problémádat eleresztenéd a semmibe. Megkönnyebbülsz. Elvégzed a mocskos munkát. Az még rendben, hogy egy farönkön mozdulatlanul álló tárgyat kell eltalálnom, de mi lesz, hogyha az a „tárgy” mozog is?
   Sokadik lövésre sikerült kitapasztalnom azt az álláspontot, ami a rövid kis karomhoz testhezálló, na meg persze sikeres lövés is. Mikor végre sikeresen célba ért a golyóm (lel), Luke mosolyogva megpuszilta az orromat. Igazából büszke is voltam magamra, meg nem is. A tudat, hogy ezt a műveletet emberi lényen, vagy legalább is élőhalotton kell elvégeznem, teljesen elrémiszt a régi énemtől.  Félig mosolyogtam, félig nem, mikor a fiú magához ölelve kísért vissza a csatorna fedélhez, ahol le tudtunk menni a laborba. Apu fáradt mosolyával köszöntött, majd átölelt. Mellé húztam egy széket, a fejemet a vállára hajtottam. A helyiség kicsi volt, csak ülni tudtunk. Kényelmetlenül éreztem magam. Maga a sziget, ha lehet így hívni, teljes mértékben biztonságos volt, egyedül a tenger veszélyeztette az itteni embereket, a bármikor kisétáló, vagy belebegő halottak miatt.
   Luke nadrágzsebe kék fényt árasztott ki. Mindnyájan lesokkolódtunk. Igaz ez, vagy csak beképzeljük magunknak, hogy kapcsolatot tudunk teremteni az élőkkel? A fiú kihúzta a zsebéből a készülékét, Michael már mellette is termett.
- Haló? – mondta Lukey kissé félénk hangon. A mellette álló fiú kikapta a kezéből a telefont, de hallgatott. Közelebb mentem, hogy halljam, mi van.
- Szó sincs róla! – csattant ki Michael.
- Michael ide figyelj! Most szépen megmondod, pontosan hol vagytok! Biztonságos hely, és amikor vége lesz ennek a viccnek, akkor mindent folytathattok! Nem engedhetitek magatoknak azt, hogy emiatt, a kis gyermeteg játék miatt, abbahagyjátok a munkát! – mondta a férfihang a kagyló másik végéből.
- Gyermeteg játék? Milliók halnak meg a járvány miatt! Az átlagembernek nincsen egy jó menedzsere, aki felvásárolja a legbiztonságosabb körülményeket! Átlagként kell túlélnünk. – formázta érhetően a szavakat Luke.
- Hetek kérdése, és vége lesz! És a ti karrieretek meg már akkora befuccsol! Hiába vagytok Ti

Mike-Ro-Wave, Dr. Fluke, Cal-Pal és Smash, nem vagytok szuperhősök, akik körbeutazzák a világot, hogy a tini lányok álmát teljesítsék! Azok a tini lányok már rég halottak, és az agyatokra pályáznak! Ennyit erről.
- Viszlát, Adam. – nyomta ki a telefont Michael. Kérdőn néztem rájuk. Luke leült, és a fejét a tenyerébe temette.
- Ki volt az? – kérdeztem.
- Adam? Szentséges Isten, hogy beszélhettek így Adammel, a menedzseretekkel?! – háborodott fel Lia.
- Ki az az Adam? – kérdeztem meg ismét.
- Felajánlotta, hogy Amerikában találtak Matt-ék, a nemzetközi menedzsereink egy biztonságos acél termet, teli élelemmel, és ellátással. De könyörgöm! Nem akarok az az ember lenni, aki ismert, és előnyben jár, hogy neki mindent megadnak… - mondta sírás küszöbén álló hanggal Mikey.
- Minket a rajongók éltetnek. Velük kell törődnünk, nem a saját bőrünket menteni. – rázta a fejét Ashton.
- Ugyanolyan emberek, mint bárki más! Joguk van az élethez. – értett egyet Calum. Luke-ra néztem, aki még mindig fejét lehajtva masszírozta a homlokát. Elé húztam egy széket, majd leültem. Lejjebb hajoltam, és az orrát összeérintettem az enyémmel. Elhúzta a fejét.
- Most… nem… - mondta. Megértettem. Most nem. De akkor mikor?
- Luke, igazuk van a srácoknak, a rajongók sokkal fontosabbak… - suttogtam neki.
- Hazzy nem érted? Szarok a hírnevünkre. De végre van egy lehetőség, hogy biztonságba tudhassalak… De az a sok ember, akik szenvednek, hogy ne találjanak rájuk… és közben a zenéinkkel vigasztalják magukat… Faszom! - ütött az asztalba. A két tenyerembe fogtam az arcát, hogy a szemembe nézzen.
- Nem érdekel! Én csak annyit szeretnék, hogy csináljuk végig azt, amit elterveztünk! Kérlek… Szeretnék veled színpadon lenni… énekelni. Boldogságot okozni. És ha halni kell… veled tölteni az utolsó perceket. – telt meg a szemem könnyel. A fiú összeszorította a szemét, majd megrázta a fejét.
-ÁLLJATOK KÉSZEN A LÖVÉSRE! – ordította valaki. oldalra néztem, majd megláttam Calumot, aki a létrán jött le.
- Mi a faszom?! – kérdezte Luke.
- Kibaszott sok zombi van odakint! Százával jönnek a tengerből! A hangár ajtóit már áttörték! – fújta ki magát a fiú. A combomról levettem a fegyverem, és felhúztam.
- De még is mit akartok csinálni, MIKOR ENNYIEN VANNAK KINT? – kérdezte Lia teljesen lesokkolva.
- A labor mögötti alagsori parkírozó! Ott van pár terepjáró, amivel el tudunk hajtani!- mondta Rosa, miközben minden világító műszert lekapcsolt.
- De merre akarsz menni, mikor egy faszomnyi szigeten vagyunk, és a tengerből jönnek ki?! – túrt a hajába Ash. Nagy csönd, csak a hörgések egyre hangosabb zaja ütötte a fülünket. Nem volt megoldás. Miért nincsen repülőnk? Vagy miért nem tudunk repülni mi?
- Hajó nincsen abba a kibaszott parkírozóba? – pakolt hevesen Michael a táskába. Rosa megrázta a fejét.
- Az egyik hangárban van egy helikopter, de ősidők óta nem volt használva… - mondta végül a lány. Hát persze, miért ne lenne itt valami légi jármű, mikor hangárokkal vagyunk teli?
   Miután az összes táskába bepakoltuk az élelmet, indulnunk kellett. A labor ajtaját már dörömbölte pár halott. Calum tartotta nekünk az ajtót, Rosa még pakolászott pár gyógyszert, valamint a macskákat beszorította egy hordozóba. Hóna alá vette a dobozt, majd a gyógyszeres tasakokat. Odadobott Mikeynak egy kullcsomót, majd szétnézett. Már jött volna az ajtóhoz, mikor visszanézett, és meglátott még egy macskát, akit nem helyezett biztonságba.
- Basszus, várjatok egy kicsit! – intett, de már késő volt. Az ajtót áttörték. Hasra esett halottakat láttunk, mögöttük egymást lökdöső csorda. Nagyon sokan voltak. Mikey lelőtt párat, de mindhiába. Jött az utánpótlás.
- ROSALYA! – kiáltottam, de hátulról elragadtak, és becsukódtak a kijárati ajtók. Luke a kezemet fogva hurcolt, nyakában Ginny. Előttünk a többiek menekültek. Michael kezében a macskák, és a gyógyszerek.
- A KURVA ÉLETBE MÁR! – kiáltott egyet a fiú. Rosa miatt lehetett? Vagy mi volt ez a  kitörés?
  A parkírozóban négy autó volt, Mikey mindegyikbe kipróbálta a kulcsot. Egy fekete rozoga terepjáróba tudtunk hirtelen beszállni. Nagyon sokan voltunk, elől Mikey ült és Luke, ölében Ginnyvel. Hátul én, a két srác, apu és Lia. Nagyon szerettem volna visszamenni Rosáért, de látva a szituációt, elveszett bennem minden remény. Beindítottuk a kocsit, majd száguldva kihajtottunk. A hangárok között szlalomozva mindenhová benéztünk, elütöttünk egy csomó zombit. A motor hangja nagyon sokat vonzott körénk. A legkisebben volt egy terepszínű helikopter. Behajtottunk, és eszeveszett sebességgel kiszálltunk. Mikey ismét a vezetői ülésbe ült, felvette a sisakot. Mogorva volt, mindenkiben a hibát kereste.
- Haladjál már, az Isten áldjon meg! – kiabált ki nekem, amikor éppen szétnéztem még a kocsiban, hogy minden táskát hoztunk e.
- Egyáltalán tudsz te helikoptert vezetni? – vágtam vissza, de nem kaptam választ. Ezúttal Cal ült a pilóta mellett. Itt nagyobb hely volt mint a kocsiban. Szótlanul, de aggódó tekintettel néztünk körül, mikor megláttuk azt a hangárt, ahol voltunk. Teli volt zombival. Remegtünk Mindnyájan. Luke a combomon pihentette a kezét, de éreztem, hogy nincs vele minden rendben. Ginny még halkan pityergett is. Miközben kihajtottunk, vagy kigurultunk (?) a hangárból, a szélvédőre tapadt egy halott. Felsikítottunk Liával.
- TAKARODSZ! – ordította Mikey, miközben felhúzta a kerekeket, és lassan emelkedni kezdtünk. Még egyszer lenéztem a zombi tömegre. Aztán megláttam egy szürke autót kiszáguldani a parkolóból. Kinyitottam a helikopter ajtaját.
- ELMENT AZ ESZED? –kiabált előröl Mikey.
- ROSA! – ordítottam a lehető leghangosabban. Fogtam az ajtó mellé lerakott kötelet, majd ledobtam. Éppen súrolta a talajt. A kocsi megállt, majd kiszaladt belőle a fehér köpenyes lány. Zihált haja volt, rövid lábait csak úgy kapkodta. A kötelet erősen szoríttam. Azonnal odaszaladt Ashton és Luke, hárman húztuk felfelé. A lány elrugaszkodott a földről, éppen időben, mivel az egyik halott éppen felé tartott.
- KAPASZKODJ! – kiáltottam le, majd megrántottuk a kötelet. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek, és elvörösödik a fejem. Nem bírtuk el. Egyszerűen nem jött feljebb a kötél. A lány a levegőben lógott. Akárhogy erőlködtünk. Aztán hirtelen megugrott, és meggyorsult minden. Hátrapillantottam egy percre. Apát láttam meg, aki gyengén, de hatalmas akaraterővel húzta fel a lányt. Mikor megláttam a fejét, a kezemet nyújtottam. Felhúztam a lányt. Haja össze vissza volt, köpenye tiszta vér. A kezében pedig egy riadt tekintetű fehér fekete kismacska. Luke behúzta az ajtót, majd lihegve dőltünk a helikopter falának.
- Szent szar, ez most valós volt, vagy csak képzelődöm? – fakadt ki Ashton. – Hogy a picsámba bántál el ennyi zombival kislány? – nézett Rosára. A lány nem válaszolt, csak letörölte a fejéről a verejtéket.
- És megmentette a macskát… Kész! – nevette el magát Luke, majd odahúzta a dobozt, ahol a többi volt. A lány berakta a szőrgombócot, majd egy remegő leheletet fújt ki. Mikeyra néztem, aki szótlanul irányított, d ea szemében ott volt a megnyugvás. Elmosolyodtam.
- Örülök, hogy itt vagy. – néztem Rosára. – Ugye te is, Lia? – fordultam a lány felé, aki meg se rezzent a történtek miatt.
- Mi? Ja. Persze. – forgatta a szemét. Felnevettem.
- De tényleg… hogy? – ráztam a fejem elképedve.

- Miután elmenetetek a sósavas üveggel lelocsoltam a hozzám legközelebbieket. Akik meg beleléptek a tócsába, a lábuknak annyi volt. Néhányat meg a baltával le kellett fejeznem. – mutatott a véres köpenyére.
- Elképesztően jó vagy, csajszi! – mondta Ash. Mikey felköhögött. Vettük az adást. Tiéd a lány. Viszont Luke

Hemmings... Te az enyém vagy.

Tizenegyedik rész: Tudod te érezni a szívemet?

Sziasztoook! ^^

Elnézést kérünk ezért a pofátlan késésért, nagy nehezen, de megszültük a következő részt :) Reméljük tetszik majd nektek. Mielőtt elkezdenétek az olvasást, szeretnénk jelezni, hogy jövőhéten "beindul" az élet, így a részek megjelenése késhet, de ezt mindig jelezni fogjuk. Mindkettőnknek a délutánjaink nagy része edzéssel telik, de igyekszünk naponta legalább egy fél órát a történettel foglalkozni. :) A Járványnapló Max Brooks - Zombi túlélő kézikönyv  c. műve alapján készült.
                         

                                                                                           xx, Ade&Connie

 507. Hajnalban kel és ül az ágyon, és retteg, hogy jól vagy. (Simon Márton: Polarodiok)

- NEM HALLOM?! – ordított a fülembe a férfihang. – Még egyszer megkérdezem… - sziszegte. – Mit akarsz te ellopni? – tagolta szép lassan a szavakat.
- Vedd le a mocskos kezedet a LÁNYOMRÓL!! – jött közelebb apa, de lövést hallottam. Felsikoltottam, amiért újra a cső került a fülem fölé. Apu teste lerogyott mellém.
- APU! NE! – ordibáltam, amiért ajándékba egy pofont kaptam.
- Kussolsz! – kiáltott.
- Mindenki maradjon a seggén! Ez a zaj idevonzza a zombikat!– mondta higgadt, de kissé remegős hangon Luke.
- Kisfiú, te is szeretnél egy golyót? – irányította Luke felé a csövet.  Calum elnevette magát, de csak egy másodpercre, mivel a cső most az ő szemei közé mutatott. 
   Nagyon fájt, amit Luke mondott. A zombik miatt szeretne csendet. Fel sem tűnt neki, hogy a földön vagyok, és pisztoly van a fejemre szegezve.
- Csak engedjen el minket! – mondta Mikey. A férfi elnevette magát.

- Elengedni?! Hogy aztán eláruljátok hollétünket, és többen visszajöjjetek elvinni a tartalékokat? Hülyének nézel, unikornis? – húzta föl a szemöldökét. Láttam, ahogy Michael egyre vörösebb lett.
- Mi a faszom bajod van az unkornisokkal? – sziszegte, tüzet szóró szemekkel. Nem kellett két másodperc, mire Michael kirúgta a férfit a lába alól, a pisztoly pedig leesett mellém. Gyorsan feltápászkodtam, majd ráléptem a halálfegyverre, és felkaptam. Ijedtembe nem tudtam mást tenni, minthogy odaadtam Mikeynak, aki a férfire irányította. Én apa mellé guggoltam, a szeméből kisöpörtem a haját. A karját beterítette a vér. 
- Apu! Apu, hallasz? Itt vagyok, most már vége! – suttogtam remegő hangon. De választ nem kaptam. Eközben neszeket hallottam a távolból. Ash kiszaladt az ösvényre, hogy megnézze ki az. Én közben apu kezét átdobtam a vállamon. Luke jött, és a másik kezével tette ugyan ezt.
- Ginny, maradj mellettem! – szóltam oda a kislánynak. Mikey még mindig a férfire irányította a pisztolyt. Ash zihálva tért vissza.
- Befelé! – kiáltotta messziről, miközben a hangárokra mutatott. – Jönnek! Halottak! Befelé! – sprintelt. Mi Lukeal lassabban haladtunk, mivel apu eszméletét vesztette. Hallottam egy lövést, hátranéztem, de csak egy pillanatra, és azt láttam, hogy a férfi lábából ömlik a vér. Mikey lemaradva futott mögöttünk, felkapta mellőlem Ginnyt. Calum és Ash a hangár ajtaját nyitották ki.
- Luke! – szóltam a fiúnak. Felém nézett, én meg csak megráztam a fejem.   – Lényegtelen… - suttogtam, majd lehajolva bevonszoltam aput a hangárba. Calum becsukta magunk mögött az ajtót, majd rárakta a lakatot. Odabent sötét volt, de hallottam, ahogy mindenki liheg, és teljesen kikészült. Elkezdtem tapogatózni a falon, hogy megtaláljam a villanykapcsolót. Odakint közben egyre hangosabbak lettek a hörgések, majd meghallottuk a segítségért kiáltó hangokat, azaz a banditát felfalták.
   Igyekeztem semmit sem felborítani, hogy ne keltsek nagy zajt. Hirtelen megtapintottam egy pamut anyagot. Gyorsan elkaptam a kezem ijedtemben, de a pamut életre kelt, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy a viselője. Ledöntött a földre, és a fogát csattogtatva rám nehezedett. Próbáltam a combomról levenni a pisztolyt, de akárhányszor próbáltam lenyúlni érte, a halott közelebb ért hozzám.
- Hazel! HOL VAGY? – kiáltotta egy hang. Erre egyre több hörgést hallottam meg. És nem olyanokat, mint akik kint tartózkodnának.
    Ezeket a pillanatokat nem lehet szavakba önteni. Mindnyájan körül voltunk véve, abszolút az a forgatókönyv, amiben a zombik csoportjához pár tag csatlakozik. A vak sötétben nem láttam senkit csak ordibálást, egymás nevének kiáltását, hörgést, pisztolydurrogtatást. Nem forgott semmi az agyamban, egyedül az, hogy itt a vége mindennek. Végül is mit vártam? Hogy én leszek az a lány, aki ott lesz a túlélők között? Én? Hazel Murray? Aki a saját lábában megbotlik? Gyenge, nádszálvékony vagyok, rövid lábaim vannak, nem tudok gyorsan futni.
   A karjaimban kezdett megfogyni az erő, a zombipajtim pedig nem szándékozott fáradozni, olyan erővel csattogtatta felém a fogait, hogy szinte már éreztem a húsomban a nyálát. És ekkor hirtelen világosságos lett. Ashtont láttam meg, aki a falnak dőlve próbálta ellökni maga mellől a holtat, miközben a villanykapcsolót megtalálta.
Ekkor egyre több fegyver hangját hallottam meg. Összeszorítottam a szemem,  a karom bele is remegett, de lelöktem magamról a zombit. Mellém esett, én gyorsan felpattantam, majd a combfixből kihúztam a pisztolyomat. Az üres, holdkóros szemei közé vetettem a ravaszt, ahogy a filmekben szokás. Mint mondtam, béna vagyok az ilyesmiben, de most kivételesen egész jól eltaláltam a dolgot. A homloka tetejébe sikerült, körülbelül négy centiméterrel a tervezettnél. Nos, ez nem mindig helyes lépés, amikor egy csorda támad meg. Ezért kell kitapasztalnom. Szétnéztem, és nem az a látvány fogadott, mint vártam. Három darab zombi volt még bent, Mikey éppen az egyiknek a fejére taposott a bakancsával, ami azonnal szét is loccsant. Calum a hangárban lévő dobozhalmokra mászott fel, onnan célzott a holtra. Ash pedig egyszerűen a hatalmas tenyerével átfogta a zombi koponyáját, majd a falba verte. Luke fegyverrel a kezében apát őrizte. Lia a sarokba kuporodva, fülére tapasztott kézzel depressziózott.  De Ginny… őt nem láttam sehol. Kétségbeesetten néztem körül.
- Hol van Ginny? – kérdeztem Luketól, aki apa sebét nézte. Nem érdekelt igazából már az sem, hogy a hangár bejáratát eszméletlenül dörömbölik a zombik. – GINNY! – kiáltottam. Csend, egyedül a hörgések zaja ütötte a fülemet. A szemem megtelt könnyel, de a dobozok felől neszt hallottam. Az egyik teteje felnyitódott. Ijedt, sírástól vörös szemű kislány kukucskált ki. Odaszaladtam, kihúztam a hatalmas kartonkockából, majd a babahajszálait kisepertem a szeméből, amik oly izzadtak voltak. Remegő szájjal pusziltam a füle fölötti selymes részre.
- Hazel, annyira féltem! – dőlt a kulcscsontomba. Szétnéztem, de csak vérfürdőt láttam. Mindenki lihegve ücsörgött egy-egy dobozon. Apu mellé húztam én is egyet, az ölembe ültettem a kislányt. A fáradt férfi szeme már csillogott.
- Le kell fertőtleníteni. – szólt Luke, miközben a kockás ingjéből letépett egy darabot, majd elkötötte apu kezén a sebet.
- Kösz, hogy vigyáztál rá… - suttogtam, majd a kék rengetegbe néztem. Még mindig elgyengülök, ha csak a szemébe kell, néznek. Haja most az izzadságtól a szempilláiba hullott, amit állandóan a kezével próbált kifésülni onnan.  A fiú vállat vont, majd kissé elmosolyodott.  – Én… azt hittem, itt van vége a dolgoknak. – mondtam végül.
- Sosem lesz vége, amíg engem látsz, érted, Hazzy? – csúszott közelebb, majd felvont a szemöldökét.
- De nem láttalak, vak sötét volt. – nevettem el magam. Luke is elmosolyodott, majd még közelebb jött, és gyengéden adott egy puszit. Aztán elvette tőlem Ginnyt, és megölelgette.
- Egyébként… mit szerettél volna még odakint mondani? – tette fel a kérdését a fiú. Aha, szóval emlékszik még.
- Jelentéktelen…- legyintettem. A fiú oldalra döntötte a fejét. Sóhajtva megadtam magam. – Luke, igazából te leszartad, hogy majdnem megöltek, inkább az érdekelt, hogy nehogy idejöjjenek a zombik… De az, hogy a fickó egy csövet tartott a fülem fölé, az nem érdekelt. – hadartam le gyorsan. A szőkeség megrázta a fejét, miközben a fürtjei jobbra-balra szédelegtek.
- Hazel, ez az ember teli volt komplexusokkal. Nem mert volna megölni. Egyszerű bandita, aki már beleőrült abba, hogy zombikkal van körülvéve. Egy gyenge, jelentéktelen személy volt. – mosolyodott el. Nem hagyott nyugodni a dolog, de inkább hagytam. Lia pityeregve, és a szemét dörzsölve sétált oda Michaelhöz.
- Majdnem meghaltunk! – dünnyögte vékony hangon.
- Ja. Majdnem. – válaszolt szűkszavúan a srác.
- Most mit fogunk itt csinálni? – kérdezte végül Calum.
- Ez egy kibaszott jó kérdés. – bólintottam. A hangár ajtaján már megjelentek a tenyérlenyomatok.
- Sietnünk kell! – sziszegte Mikey.
- De még is hová? Merre? – tettem fel a kérdésem. Magunk mögül ajtókilincs hangját hallottuk. Egyszerre kaptuk oda a fejünket. A hangár végében volt egy fehér ajtó. Onnan egy orra végéig letolt szemüveges, sötétbarna hajú, kontyolt lány kukucskált ki. Fehér köpeny volt rajta. Ijedt tekintetével mért végig minket. Ash felpattant, majd a fegyverét rászegezte.
- Ki vagy? – kiabált neki oda. A lány feltartotta a kezeit.
- É-én…  Ro-Ros… Rosalya vagyok, i-itt vagyok kutató… k-kérlek ne lőj! – hebegett ijedten a lány.  Feletettem magambana  kérdést: Miért dadog mindneki, mikor megkérdzeika  nevét? Lia is így mutatkozott be, tagmondatokba? WHY?! Nincs öt fejem, sem neonlibafos színű szemem, semmi okuk nincs erre…Michael nyugodtan felállt, majd letolta Ash kezét, hogy ne lőjön.
- Bandita vagy? – kérdezte a fiú.
- N… nem! Fogoly.
- Fogoly? – mondtuk egyszerre.
- A… cs-csapatom ku-kutatója voltam, mielőtt még megjelentek volna… aztán a banditák rátaláltak az állomásra, és kinyírtak mindenkit, kivéve e-engem… Az-az-azóta be vagyok ide zárva, és az általuk hozott halottak húsát kell tanulmányoznom… - sodorta a füle mögé a haját.
- Az én nevem Michael Clifford, és a másik három srác a bandám tagjai: Luke, Ashton és Calum. A vörösróka Hazel, a kicsilány pedig Ginny. Ja, és ő pedig Mia. – mutatott Liára. A lány megköszörülte a torkát.
- Lia vagyok. – mosolygott. Mikey feltette a kezét bocsánatkérően.
- Szia! – köszöntöttem Rosalyát. A lány alacsony volt, és borzasztó félénk.
- Nagyon örülünk neked, Rosalya, de azt hiszem, hamarosan ezek az acélajtók be lesznek törve, szóval… tudsz valami menekülési útvonalat? – vakarta a tarkóját Luke. A lánynak felcsillant a szeme, majd intett nekünk, hogy kövessük. Ash odaszaladt Lukehoz, hogy segítsenek apunak menni. A vérveszteség teljesen elgyengítette. Én felkaptam Ginnyt, és követtem a többieket. Az ajtón belépve egy komputerekkel teli szobába léptünk be, ahol egy lejárat volt. Rosalya becsukta magunk mögött az ajtót, majd lementünk egy laborba, ahol pipetták, és mindenféle szerszámok voltak, és millió fertőtlenítőszer tubus. Ja, és vagy tíz macska.
- Itt töltöm a napjaim nagy részét, teljesen zombi biztos. – fordult körbe izgatottan.
- És itt nem kapunk semmi fertőzést? – nézett a szerszámokra undorodva Calum.
- Igazából egyszer végeztem itt kutatást, és a szerszámokat elégettem, és legalább három liter fertőtlenítő kellett ahhoz, hogy végre megnyugodjak, hogy a laborom tiszta. – kezdte a szemüvegét tisztogatni a köpenye sarkával. Én leültettem a kislányt, aki figyelmesen nézelődött, az egyik sámlira, majd apuhoz siettem, aki ugyan csak le volt ültetve. Arca fal fehér volt.
- Rosa… ha hívhatlak így. – szóltam a lánynak, aki azonnal odasietett hozzám. – Tudom, nem orvosnak készültél, de talán segíthetsz nekünk az ügyben… - mutattattam meg apunak a sebét. A lány sarkon fordult, majd kivett egy táskából egy csipeszt, és felkapott egy üveg fertőtlenítőt, és egy gézcsomagot. Feljebb tolta a szemüvegét, és se perc alatt lekezelte a golyó által sebzett bőrt. Nem tudtam mit mondani, inkább megöleltem a lányt, aki félénken megveregette a hátam.  Mikey közben egészen feltűnően nézett bennünket. Mellette Lia illegette magát, de a fiú csak Rosát figyelte. Elmosolyodtam, majd apának a vállára hajtottam a fejem.
- Szeretlek, apu. – suttogtam. Nem volt ereje válaszolni, csak a kezemet megsimogatta. Luke szemben volt velünk, egy pultnak dőlve figyelt minket. Mosolygott, büszkén.
   Rosa teljesen életre kelt, sürgött forgott a laborban. Hozott egy doboz ellátmányt, amiben volt pár konzerv. Nem akartuk elfogadni, hisz nekünk is volt jócskán, de a lány ragaszkodott a dologhoz, úgyhogy felbontottuk őket. Én Ginnyvel osztozkodtam, kiskanállal etettem a lányt, aki szemben ült velem törökülésben. Így ültünk, mögöttem Luke, átkulcsolta a kezeit a derekamon, az állát pedig a fejem tetejére tette. Michael egy széken ücsörgött, mellette Lia aki végig fecsegett, de a fiú még mindig a kis professzorunkat figyelte. Calum a laborban lévő akváriumot nézegette, és a benne lévő halakat terrorizálta például úgy, hogy kopogtatott az üvegen, amitől riadtan elúsztak a kis pajtijai. Ashton hisztizett egy kicsit, mert Rosának nem volt gumicukra, de végül kissé duzzogva de belátta a helyzetet.
    Már esteledett, mikor egy újabb dobozt tolt be a szemüveges lány a laborba. Tele volt könyvekkel, amik porosak voltak. Egyesével pakolászta ki őket, majd az aljáról egy szürke, vastag füzet került elő.
- Az mi? – kérdeztem.

- Járványnapló. – válaszolt szűkszavúan. Kérdően néztünk rá mindnyájan. – Amióta kitört ez az egész, ezt vezetem. Minden este írok bele, de nem ilyen „Kedves Naplóm!” szerűen. A kutatásokban sok szerepe volt, míg elegendő áramot szolgáltatott a generátor. De a banditák az üzemanyagot hajókra fordították, és az emberhajtású fikarcnyit sem ér. – legyintett, majd átlapozva a füzetet elkezdett írni. Kíváncsian közelítettem felé.
- Megnézhetném? - mutattam a rá. Rosa gyorsan leírt még pár szót, majd összecsukva a lapokat, átadta nekem.   Az első oldalon nyitottam ki.

Dátum: 2014. május 7.
Idő: 12:54
Hely: Ausztrália, Sydney
Távolság a lakhelyemtől: 500 km
Részletek: A rádióvevőből hallotta Henry a történteket. A fővárosban ezen a héten a harmadik alkalommal történt meg az eset, miszerint a család valamely tagja rátámadt a többiekre. A legutóbbi esetben a szomszédok fülsüketítő segélykiáltásokat hallottak, napokig nem mertek kimenni a házból. Egy nap távcső segítségével átnéztek az elhúzott függönyön, és meglátták a kisfiút, a vérében feküdve, hiányzott a bal keze. Azonnal kihívták a rendőröket, akik felfedeztek a házban egy kislányt, akinek a belső szervei hiányoztak, valamint az édesanyát, akin erős zúzódások voltak, de rajta csak egy golyó által szerzett sebhelyt találtak a jobb halántékon. A családfőt nem találták a házban. A többi eset is ehhez hasonló volt. A testeket elvitték boncolni, és a patológiát elvégző mester másnapra erős lázzal kelt fel, hányással, hasmenéssel. Harmadnapra „meghalt”.
Végrehajtott óvintézkedések: Henry és Thomas elindult kiegészíteni az ellátmányt. Noah és Heidi elkezdték élesíteni a bozótvágókat, valamin újratölteni a fegyvereinket. Én átnéztem a gyógyszerellátmányt, valamint feljegyeztem miből kell begyűjtenünk, mielőtt elszabadul a pokol. A főváros 500 km-re van tőlünk, és eddig 3 zombi, plusz a fertőzött személyek bolyonganak a városban.
Ha a járvány eléri az 1-es kategóriát, azaz a zombik száma egy és húsz között van. Mihelyst tizenöt főre szaporodnak, elindulunk a bázisra. Addig is folyamatosan hallgatom a rádiót.

Lezsibbadva olvastam a sorokat, tovább nem is mertem olvasni.
- És egy nap nem tért vissza se Thomas, se Henry… helyettük banditák jöttek, fegyverekkel, végtelen ellátmánnyal… - nyelt egy nagyot a lány. – Mi Heidivel behúzódtunk ide, hogy ne találjanak meg minket, Noah pedig a hangárban őrködött. De aztán halálra kínozták… - mesélte tovább a történetét semmitmondó tekintettel.
- És a másik lány? Mi történt vele? – kérdezte Ashton.
- Nem bírta tovább.  Egész nap csak sírt, fülét befogva, a sarokban. Egy reggel arra ébredtem, hogy odafent a hangárban sikítozik valaki. A banditák odacsalogattak valamennyi halottat, hogy felfaljanak minden élőt, aki arra téved. – köszörülte a torkát a lány, majd a szemüvegét ismét törölgetni kezdte.
     Elszörnyedve hallgattuk a történteket. Sokáig néma csend volt a laborban, mindaddig, míg Michael oda nem sétált Rosához, majd beszélgetni nem kezdtek. Lia szúrós szemmel nézte őket. Én közben a Járványnaplót olvasgattam. Rosalyát nem sokkal később megtalálták, miután Heidit felfalták a zombik. Igazából vele nem tettek semmit, mert túl félénk volt ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen.  Estére járhatott már, mivel a szemeim kezdtek elnehezedni. Hátrafordultam Lukeyhoz.
- És most? Mi tévők legyünk? – suttogtam, miközben nyújtózkodtam. A fiú a ujjáról rágcsálta a bőrt, idegesen.
- Fogalmam sincs. – bökte ki az orra alatt. – Azzal, hogy körbe akarom utazni a világot, téged veszélyeztetlek, kicsim. – túrt a hajába. A kicsim megszólításon kirázott a hideg.
   Összeszorítottam a szemem, majd megráztam a fejem.

- Ilyen meg se forduljon a fejedben, érted? Emiatt vagyok itt… hogy végig csináljuk ezt az egészet. Együtt. – bólintottam rá. A fiú nagyot sóhajtva magához szorított, majd belepuszilt a hajamba. Már majdnem elaludtam.
- Tudod te érezni a szívemet?– kérdezte végül. Kipattant a szemem, a pupilláim kitágultak. Nem értettem a kérdést.
- Tessék? – ráncoltam össze a szemöldököm.
- Semmi. Aludj jól. – nevette el magát szánalmasan, majd a fejemet simogatni kezdte.A hasamnál összekulcsolta a kezeit. A kötése már kezdett leválni a csuklójáról.
- Hogy van? - szólaltam meg. Egyből levette, miről van szó, mikor meglátta a tekintetem, mit is nézek.
- Nem érdekel. Szeretlek, Hazel. - puszilta meg újra a fejem búbját.
- Engem meg a hazugságaid nem érdekelnek... Annyira zavaros ez az egész... - dünnyögtem.
- Egy dolog idegesít még is. Amikor még otthon voltunk, akkor mikor megpillantottam a borotvámat, a pengék helyére a te fejedet képzeltem el. Szerintem orvoshoz kéne fordulnom... - vakargatta a halántékát. Hátrafordultam, és kikerekedett szemekkel néztem rá. - De higgy nekem, a világ legszebb borotvája volt, a "Hazotva" - nevette el magát.
- Hazotva? - kérdeztem.
- Ja. Hazel, és a borotva átmenete. - mondta egyszerűen.
- Akkor mi vagyunk Luzel? Vagy Hake? - röhögtem fel.
- Pontosan... - dőltette hátra  a fejem, majd megcsókolt.