Tizenharmadik rész: Ki nevet a végén?

 Sziasztoook!

Meghoztuk nektek a legújabb részt! :) Reméljük tetszeni fog nektek:)

...Hogy a semmi közepén... maradjon egy apró gép, belőlünk a végén.(Zaporozsec:Menjünk a Marsra)

Technikai okok miatt ebben a részben nem tudtunk csatolni kisképeket a szöveg mellé! Ezúton is elnézést kérünk!

Leültem az ablak melletti ülésre, és bekötöttem a helyére a biztonsági övet, majd kihalásztam a telefonomat a zsebemből. Nem sok kellett ahhoz, hogy lemerüljön. Visszacsúsztattam a helyére, úgy döntöttem, hogy inkább meghagyom fontosabb dolgokra. Fejemet az ablaknak döntöttem, és hitetlenkedve néztem, ahogyan távolodunk a zombiktól. Amióta elkezdődött az apokalipszis, szerencsésebb vagyok. Úgy értem, nemrég még az a szerencsétlen senki voltam, aki mindent elrontott (főleg az életét), most meg akárhányszor megtámadnak, túlélem. Nem mintha panaszkodnék, csak megváltoztam. Meg kellett változnom, hogy túléljem ezt az egész szart. Nem sokkal később Mikey káromkodását hallottam előről. Kicsatoltam az övem, és lassan odaballagtam hozzá. - Hová megyünk? - kérdeztem, miután leültem a mellette lévő ülésre. Nincs kedvem itt lenni. Nem igazán tudom, hogy hova megyünk. Csak el akarok menni. Egy szót sem szólt, mióta leültem mellé. Még a kérdésemre sem felelt. Bár nem hiszem, hogy bánja a hallgatást. Az ablaknak döntöttem a fejem, kibámultam a nagy kékségre, és csak hagytam, hogy vezessen. Azt hiszem elaludtam. Vagyis... tuti. Arra keltem fel, hogy valakik vitatkoztak. Sóhajtva felkászálódtam a kényelmetlen székből, és hátrasétáltam. - Azt hiszed, hogy most, hogy bedobtad, a „jaj, majdnem meghaltam, de voltam olyan ügyes, hogy kimenekültem” sztoridat, most te vagy itt a valaki? – Húzta föl a szemöldökét Lia, csípőre tett kézzel. - Én… nem… - hebegte a földön ücsörgő Rosa. - Ide figyelj, ribanc! – sziszegte Lia, miközben leguggolt, és belemarkolt a lány hajába. Erősen húzni kezdte. - Lia! – szóltam rá. - Mi történik hátul? – kiabált előröl Mikey. - Öhm… semmi sem, te csak figyeld az utat! - Nem érdekel ki vagy, csak kopj le Michaelről, érted, te kis kurva? – suttogta Lia majd jobban bele mászott a lány arcába. Közéjük csúsztattam a kezem, és szétválasztottam őket. - Elég legyen! – kiáltottam Liára. Rosalya arcán könnyek gördültek le, amik a sötétkék, magas nyakú, ujjatlan garbójára cseppentek. - Ha viszont, nem így cselekszel, akkor mindent meg fogok tenni, hogy valamelyik hulla végezzen veled! – mondta ki az utolsó mondatát a felbőszült lány. Megfogtam a karját, elhurcoltam, messze Rosalyatól (amennyire távol lehet ebben a pici helikopterben), majd a vállánál fogva lenyomtam, hogy leüljön. - Még is mit képzelsz? – kérdeztem Liától. - Hányszor mondjam, hogy te ne anyáskodj felettem?! H-A-GY-J-Á-L! – betűzte a melegebb égtájra elküldő szavat. - Ameddig közöttünk vagy, köteles vagy kreálni illetve kerülni a vitákat. Nem engedhetjük magunknak, hogy feszültség legyen köztünk, és elveszítsünk valakit. – lépett mögém Luke, átkarolva a derekamat. Én egyetértően bólintottam. Lia a szemeit forgatva beletúrt a hajába, majd kerülve a szemkontaktust elnézett a semmibe, összeráncolt szemöldökkel. Mi Luke-al Rosa mellé mentünk, aki még mindig szipogott. Fogalmunk sem volt mit mondhatnánk. - De hiszen én nem is másztam Michaelre… - dörzsölte a szemét a lány. Ezek szerint ő kezdeményezett. Felcsillant a szemünk, rögtön elkezdtük pátyolgatni. - Nyugodj meg! Lia csak erősen oda van Mikeyért, és átesett a ló másik oldalára a fangirlinget nézve… - vakarta meg a tarkóját Luke. - Így igaz, nem kell vele foglalkozni! Olyan mint egy anyatigris, védi a tulajdonát, de nem kell az ő szabályai szerint játszanod. – simítottam ki a könnyes szemeiből a haját, majd megöleltem. - Köszi Hazel! Köszi Luke! – mosolyodott el. - Erre valók a barátok. – bólintottam egyet, majd felálltam, és szétnéztem. Calumot megtalálta Ginny, úgyhogy együtt pirospacsiztak, Ash Michael mellett ült a pilóta részlegben, apu pedig a falnak dőlve pihent. Odaültem hozzá, majd a vállára dőltem. Éreztem, ahogy felébred, - Jó, hogy itt vagy… - mondtam. Megsimította a hajam, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. - Szeretlek téged, kislányom. Még akkor is, ha ezt te nem így érzed, mert az évek alatt nem tudtam kimutatni. – mondta fáradt, de bársonyos hangon. Nem tudtam mit mondani. Apu sóhajtott. – Szerinted mivel lenne másabb a jelenlegi helyzetünk, ha egész végig együtt lettünk volna? – kérdezett rá arra, ami számomra a legkényesebb. Nagyot nyeltem. - Semmivel. Itt a régi életünk már nem számít semmit. – suttogtam, miközben a gombóc már ott volt a torkomban. - Igazándiból mondhatnánk azt is, hogy akkor születtünk, mikor kitört ez az egész járvány, nem de? – nevetett egy halkat, de aztán köhögni kezdett. Elmosolyodtam. - De azért szép emlékem lesz azokról a napokról, amikor még nem kellett pisztollyal rohangálnom. – rötyögtem, de hamar lefagyott a mosoly az arcomról. – Vajon élnek még? – kérdeztem meg, nehezen. - Biztonságban vannak. – válaszolt szűkszavúan. Nem feszegettem tovább a húrt. Nem volt értelme. Csak ültünk egymás mellet. Apa és lánya. Lánya és apja. Arra eszméltem fel, hogy horkol. Kibújtam a karjai közül, puszit nyomtam az arcára. - Szeretlek apu! – suttogtam, majd megkerestem Lukeot a szememmel. Calumékkal volt, együtt játszottak Ginnyvel. Odaültem melléjük. - Hazzy! Te is játszol? – kérdezte a kislány, mutatva az apró dobozra, amire az volt ráírva, hogy Ki nevet a végén? - Honnan szereztétek? – nevettem fel. - Gins táskájába volt. – felelte Cal. A mágneses játékmezőt kinyitottuk, és felállítottuk a bábukat ábrázoló kis színes mágnes lapokat. Én voltam a citromsárga. Jól szórakoztunk, mivel Luke nem tudta hogy kell játszani, gy ötször is elvétette az irányt, és nem a tábla közepére vitte a bábuját, hanem vissza a kiindulási helyére. Calum volt a zöld játékos, és neki sikerült a leggyorsabban bejuttatni a négy mágnesét középre. Ginny mindenkinek ajándékozott egy-egy bábut emlékként. A zsebembe csúsztattam, biztonságba. Mögülünk köhögés hallatszódott. Hátranéztem. Apu feje lehajtva, teste rázkódott. - Apu? – fordultam meg. Egyre hevesebben kapkodta a levegőt. Odacsúsztam hozzá, a két kezembe vettem a fejét. Tűz forró volt. A kézfejemen vér csordult le. Vért hányt. - APU! – sikoltottam fel. Szeme a magasban volt, szinte már alig látszódott az írisze. Szájából folyamatában vér folyt ki. - HAZEL! – húzott el Luke, de ellöktem magamtól, és újra visszamentem apámhoz. Teste rázkódott, mint akit áramütés lelte. Nem kaptam levegőt a sírástól. A teste ledőlt a földre, alatta is minden véres volt. - Ap… - dadogtam. És aztán minden olyan gyorsan történt. Felemelte a földről a fejét, bőre szürke volt. Rám nézett holdkóros szemével… Calum és Ash megfogott a karomnál fogva, és a helikopter végébe hurcoltak, miközben, én végig aput szólítgattam. Egy pisztolylövés, sikolyok. Hallottam, ahogy Michael ordibál, hogy mi van, és, hogy Luke azonnali leszállást szeretne. Ginny sírása, ordítozás, kétségbeesett kérdések, de válaszokat senki sem kapott. Nem emlékszek többre, elájulva feküdtem a sötétben, a nagy felforgás közepette. Reménykedtem, hogy talán álom az egész. Nem lehet valóság. Hiszen még csak most kaptam vissza. Mire felébredtem senki nem volt már a helikopterben. Kómásan keltem fel, még nem láttam teljesen jól. De a félhomályban is tisztán láttam a vércsíkokat, azokat a tipikus jeleket arra, hogy valakit elhurcoltak onnan. Azonnal felugrottam, és a kinyitott gép ajtajához futottam. De út közben a vértócsában elcsúsztam, és a helikopter szélébe bevágtam a tarkómat, amitől ismét összeesett a kép, és minden elsötétült. - Na, ki ér hamarabb a kocsihoz? – mondta apu. - Verseny? – kacagtam. - Cipő nélkül! – tett rá még egy lapáttal. - De akkor fogd meg a pulcsimat! – kötöttem le a derekamról, majd beledobtam apa kosarába. Gyorsan mindketten levettük a cipőnket. Az egész szupermarket minket nézett. Én a gyerekméretű bevásárlókocsimba beledobtam a szatyrok közé, az akkor még nagyon apró edzőcipőmet. Meghúztam a fejem két oldalán lévő copfot, és apára nézve jeleztem, készen állok a versenyre. - Oké Elly. Három… kettő… egy! És elindult a verseny. Apa a saját bevásárlókocsiját tolva cikázott a vásárlók között. Én kicsit lemaradva, de kitartóan cselekedtem ugyan így. A fotocellás ajtó előtti csarnoknál még erősebben kapaszkodtam a kosaramba, hogy bevessem a taktikámat. A lépteim megszaporáztam, egyre közelebb voltam az ajtóhoz. Már csak éppen hogy vezetett apa. Beleugrottam a kosárba, ezzel löketet adva a kerekeinek. Csak úgy száguldottam át az ajtón. Hátranéztem, a lemaradó apára, aki falfehéren kiáltotta a nevem. Balra néztem, a szupermarket parkolójából száguldozó autóra. Hetekig voltam kórházban. Négy éves lehettem. Napokig életveszélyes állapotban voltam. A bevásárlókosár valamelyest védelmet adott nekem, de agyrázkódást szenvedtem, valamint eltört pár csontom. Az autó szerencsére lassított, mikor engem elgázolt, és nem eredeti sebességgel ment belém, de a piciny testemnek még is maradandó károkat okozott. Akkor már elindult az eljárás. Mihelyst megtudta anyu, hogy ez történt velem, beadta a válópert apával szemben. Mindezek előtt már elég sokat veszekedtek, minden este, miután elaludtam. De fél füllel mindig hallgattam miket mondanak egymásnak. Utoljára a kórházban láttam apukámat. Belógott hozzám, és elhozta a pulcsimat, kimosva, valamint a bőrkarkötőjét is odaadta. A legnagyobb álruhám volt az a karkötő mindig is. A kis halvány csíkokat, vágásokat csadorként (muzulmán hívő nők ruhája, ami eltakarja a testüket, arcukat.) védte, takarta. Azt hitte alszom. Én meg csak tettetem. Bocsánatot kért, hogy mennyire szörnyű apa volt. Elmondta azt is, hogy elmegy egy teljesen másik városba, de sosem lesz nő, akit jobban szeretne anyánál, és nálam. Megpuszilta a homlokomon lévő kötést, majd elköszönt. - Örökké szeretni foglak, Hazel. Örökké szeretni foglak. Örökké szeretni. Örökké. Hazel. Örökké szeretni. Hazel! Foglak. Hazeeel! Szeretni. HAZEL!! Örökké. - HAZEL! – pofozgatta valaki az arcom. Mikor kinyitottam a szemem, megláttam Calumot. A fülembe még mindig visszhangzott a mondat. A fiú megkönnyebbülten sóhajtott. – Két napja csak alszol. Már azt hittük… - mondta félénken. - Hol az apám? – ültem fel hirtelen. Szétnéztem. Rosalya, Ashton és Calum aggódó szempárjával találkoztam. – Engedjetek! – löktem őket félre. A helikopter ajtaja előtti vértócsa már nem volt ott. Leugrottam a gépről, nem volt messze a föld. Körül sem néztem, hol is szálltunk le, egyszerűen csak megpillantottam Michael rikító zöld haját, és odafutottam. - Michael! – futottam hozzá gyengén. A fiú riadtan nézett rám. - Hazel?! - Hol-van-az-apám? – tagoltam le neki fenyegetően. Nem válaszolt. Ellöktem, de ő elkapta a csuklómat. - Nem mehetsz! – válaszolt egyszerűen. - Még is mi akadályoz meg ebben?! – rántottam ki a kezei közül a csuklómat. - Nem hibáztathatod őt! – kiáltott utánam. Én csak futottam, könnyel megtelt szemekkel, kikerülve a fákat. Nem tudtam hol vagyunk. De éreztem az illatát. Luke a közelben volt. Homályosan láttam a könnyeimtől. - Hazel szomorú lesz? – hallottam meg a kislány hangját. Jobbról hallottam, irányt váltottam. Egy tisztásra értem. Megláttam a borzalmasan magas, szőke fiút, kézen fogva, a pöttöm kislánnyal. Előttük földkupac. Odafutottam. - Hazel… - nézett rám fájdalmasan Luke. - Utoljára kérdezem… - mondtam eltorzult hangon, vörös szemekkel. – Hol az apukám? – fakadtam ki. Az arcom és a hangom eltorzult, levetettem magamat a földkupac mellé, ami elé mezei virágok voltak rakva. Ginny odajött mellém, majd megölelt. Arra eszméltem fel, hogy szipog. Miért sír? Hiszen nem is igazán ismerte az apukámat. Vagy talán ő is meghatódott? - Tudom, mit érzel most, Hazel. – mondta végül, megtörölve a nóziját. Elhalkultam, és kikerekedett szemekkel a kislányra néztem. Hiszen ő nem tudja… Ginny szeméből könnyek folytak, de csak maga elé nézett, és mosolygott. - Hős apukáink vannak, igaz? – nevette el magát kínosan. Elképedve figyeltem. - Ginny én…- próbálkoztam elmagyarázni, miért nem mondtam el neki az igazságot. - Nem a te hibád, Hazel. Én már rég tudtam. Már akkor mikor nem jött velünk a hajóra… - konyult le egy pillanatra a szája. – Csak azért reménykedtem, hátha még is igazad lesz… és visszajön… - Nagyon erős kislány vagy, Ginger… - nyeltem egy nagyot. A kislányból minden érzelem kitört, újra megölelt, és csak sírtunk, órákig. - Hazel, egyedül vagyok. – hallottam a vékony hangját. - Nem, Ginny… nem… - simogattam a fejét. Minden önzőségem elrepült. Ez a kislány, alig lehet öt éves, és belecsöppent egy apokalipszisbe az apukájával, akit elveszített… Az egyetlen lényt, akire számíthatott. Én meg csak túl önző voltam. Komolyan elhittem, hogy a családom épen, egészségben túlél mindent? Felnéztem Lukera, aki ugyan úgy sírt. - S… sajnálom… - torzult el az arca. Megráztam a fejem. - Tetted amit tenned kellett… Köszönöm… megmentetted… tényleg, köszönöm… - mondtam halkan. Nem ordíthattam le, hiszen nem azért lőtte le apámat, mert holtan akarta látni. Hanem mert szebb helyet akart neki. Egy helyet, ahol nem kell tovább magán viselnie ezt a mocskot, amit a világ ráakasztott. - Na, menjünk Ginny. – töröltem le az utolsó könnyeimet, majd felálltam. A földtömegre néztem. - Örökké szeretni foglak, Drew. –mosolyogtam el szomorúan, majd megpusziltam a tenyeremet, és végigsimítottam a kupacon. Belekaroltam Lukeba, aki a nyakába vette Ginnyt. Lassú léptekkel mentünk, én dúdoltam. - Mi jár az eszedben? – kérdezte Luke. - Hogy a semmi közepén, maradjon egy apró gén… Ha a Földön nincs remény… - énekeltem. - Ez mi? – ráncolta össze a szemöldökét a fiú. - Egy dal… Arról szól, hogy a Föld pusztul. Nincs menekvés. A Mars a menekülőút, hisz ott már nőnek a fák… És akkor ott építsünk kolóniát. – idéztem fel a dal néhány részét. Luke elmosolyodott. - Szeretlek, mikor ilyen felnőttként gondolkodsz… - húzott közelebb magához. - Máskor nem is? – nevettem el magam. - Inkább legyen az a kérdés, hogy mikor nem? – vigyorgott önelégülten. – Verseny? - Cipő nélkül! – bólintottam a kihívásra. A kézfejünkre húzva a bakancsunkat a helikopterig futottunk. Luke mindig tudta mi kell nekem. a többiek megkönnyebbülten látták boldog arcunkat. De legbelül üresnek éreztem magam. Egyedül. Tudtam, hogy kevés az esélye, hogy anyáék is épek. De ez az érzés kezdett meg szokottá válni. Semmilyenné. A táborunk immáron felnőtt nélküli volt. Esetlennek éreztem magunkat. Életképtelennek. Csak ültünk a helikopter szélén. Calum és Ash találtak egy hegyet, egy apró házzal a tetején. Elhatároztuk, hogy mihelyst kipihentük magunkat, elmegyünk, és felderítjük. Egy tábortűz mellett ücsörögve énekeltünk. A fiúk elővették a hátizsákjukból a gitárt, Ash pedig egy karton dobozon dobolt. Énekeltünk, felbontottunk pár sört. Egyedül Luke nem ivott, éber akart maradni. Gondtalanul telt ez a néhány óra. Michael és Rosa szerelmes pillantásai, Lia villámot szóró tekintete, Calum perverz megnyilvánulásai, Ash vicces nevetése, Ginny mókás grimaszai, valamint Luke szexi mosolya, valamint biztonságérzetet adó átkarolása… Felejteni akartam. Felejteni mindent. Elengedni magamat, és normális életet élni…