Tizenkettedik rész: Ha halni kell...

Sziasztook CYFMH olvasók! ♥

A tizenkettedik rövidebb lett, de sok-sok izgalommal pakoltuk tele. Elmondhatatlan mennyire köszönjük az új feliratkozókat, valamint azt, hogy egyre többen vagyunk a facebookos csoportban, ahol nyomonkövethetitek a legfrissebb eseményeket a sztorival kapcsolatban. Ha még esetleg nem vagy benne, de szeretnél, erre kattintva csatlakozhatsz. ^^ Reméljük elnyeri a tetszéseteket ez a rész, jövőhéten találkozunk! Addig is mindenkinek jó sulikezdést!
                                                                     xx, Connie&Ade

 

                    097. Ahogy az ablakból kiesett macskában aztán az élete végéig a hat emeletnyi zuhanás. (Simon Márton: Polarodiok)

Visszafojtott lélegzettel szorítottam a kezemben a pisztolyt. A számra haraptam, és koncentráltam.
   Egy hete vagyunk itt a laborban. Ma kimerészkedtünk szétnézni. Rosa szerint a banditák elmenekülnek, ha a vezetőjüket holtan találják. Vagy éppen zombiként. A laborból nyílik egy feljáró, ami kivezet a hangárok területéből. Ash szétnézett, és szinte az összes zombi a hangárnál ólálkodik. Látta azt is, ahogy a tengerből jönnek ki. Mindnyájan. Rosalya szerint ezek azok a holtak, akik vízbefulladtak, és fertőzöttek voltak. Ők a tengeralján sétálgattak. Némelyiken még mentőmellény is volt, akik belebegtek a partra.
   És eljött az a nap, amikor Luke megtanít engem precízen lőni. Az erdő tiszta volt a zombiktól, tíz darab volt össz-vissz amiknek a fele a hangárban van, akiket Calum sikeresen bezárt oda.
   Luke az egyik elhasznált konzervet állította fel egy farönkre. Hátrébb mentünk, ő a hátam mögé ment, és a karomat beállította, hogy célozzak.
- Nyújtsd ki a kezed. Kicsit jobbra… és feljebb… - suttogta, miközben irányított. – Okés, tökéletes! – mosolygott, majd bólintva megadta a jelet, hogy lőhetek. A hangtompítóra néztem, majd meghúztam. Már többször csináltam ilyet, de szinte egy sem volt tökéletes. És egy ilyen helyzetben, mindennek precíznek kell lennie.
   A golyó jóval a kozerv mellé került, szinte még meg se mozdította a farönkről.
- Nem rossz… - dőlögette a fejét jobbra majd balra. Újra beállítottuk a kezemet, de ezúttal becsuktam az egyik szemem.

    Lőni csodálatos érzés. Olyan, mintha a kilőtt golyóval minden problémádat eleresztenéd a semmibe. Megkönnyebbülsz. Elvégzed a mocskos munkát. Az még rendben, hogy egy farönkön mozdulatlanul álló tárgyat kell eltalálnom, de mi lesz, hogyha az a „tárgy” mozog is?
   Sokadik lövésre sikerült kitapasztalnom azt az álláspontot, ami a rövid kis karomhoz testhezálló, na meg persze sikeres lövés is. Mikor végre sikeresen célba ért a golyóm (lel), Luke mosolyogva megpuszilta az orromat. Igazából büszke is voltam magamra, meg nem is. A tudat, hogy ezt a műveletet emberi lényen, vagy legalább is élőhalotton kell elvégeznem, teljesen elrémiszt a régi énemtől.  Félig mosolyogtam, félig nem, mikor a fiú magához ölelve kísért vissza a csatorna fedélhez, ahol le tudtunk menni a laborba. Apu fáradt mosolyával köszöntött, majd átölelt. Mellé húztam egy széket, a fejemet a vállára hajtottam. A helyiség kicsi volt, csak ülni tudtunk. Kényelmetlenül éreztem magam. Maga a sziget, ha lehet így hívni, teljes mértékben biztonságos volt, egyedül a tenger veszélyeztette az itteni embereket, a bármikor kisétáló, vagy belebegő halottak miatt.
   Luke nadrágzsebe kék fényt árasztott ki. Mindnyájan lesokkolódtunk. Igaz ez, vagy csak beképzeljük magunknak, hogy kapcsolatot tudunk teremteni az élőkkel? A fiú kihúzta a zsebéből a készülékét, Michael már mellette is termett.
- Haló? – mondta Lukey kissé félénk hangon. A mellette álló fiú kikapta a kezéből a telefont, de hallgatott. Közelebb mentem, hogy halljam, mi van.
- Szó sincs róla! – csattant ki Michael.
- Michael ide figyelj! Most szépen megmondod, pontosan hol vagytok! Biztonságos hely, és amikor vége lesz ennek a viccnek, akkor mindent folytathattok! Nem engedhetitek magatoknak azt, hogy emiatt, a kis gyermeteg játék miatt, abbahagyjátok a munkát! – mondta a férfihang a kagyló másik végéből.
- Gyermeteg játék? Milliók halnak meg a járvány miatt! Az átlagembernek nincsen egy jó menedzsere, aki felvásárolja a legbiztonságosabb körülményeket! Átlagként kell túlélnünk. – formázta érhetően a szavakat Luke.
- Hetek kérdése, és vége lesz! És a ti karrieretek meg már akkora befuccsol! Hiába vagytok Ti

Mike-Ro-Wave, Dr. Fluke, Cal-Pal és Smash, nem vagytok szuperhősök, akik körbeutazzák a világot, hogy a tini lányok álmát teljesítsék! Azok a tini lányok már rég halottak, és az agyatokra pályáznak! Ennyit erről.
- Viszlát, Adam. – nyomta ki a telefont Michael. Kérdőn néztem rájuk. Luke leült, és a fejét a tenyerébe temette.
- Ki volt az? – kérdeztem.
- Adam? Szentséges Isten, hogy beszélhettek így Adammel, a menedzseretekkel?! – háborodott fel Lia.
- Ki az az Adam? – kérdeztem meg ismét.
- Felajánlotta, hogy Amerikában találtak Matt-ék, a nemzetközi menedzsereink egy biztonságos acél termet, teli élelemmel, és ellátással. De könyörgöm! Nem akarok az az ember lenni, aki ismert, és előnyben jár, hogy neki mindent megadnak… - mondta sírás küszöbén álló hanggal Mikey.
- Minket a rajongók éltetnek. Velük kell törődnünk, nem a saját bőrünket menteni. – rázta a fejét Ashton.
- Ugyanolyan emberek, mint bárki más! Joguk van az élethez. – értett egyet Calum. Luke-ra néztem, aki még mindig fejét lehajtva masszírozta a homlokát. Elé húztam egy széket, majd leültem. Lejjebb hajoltam, és az orrát összeérintettem az enyémmel. Elhúzta a fejét.
- Most… nem… - mondta. Megértettem. Most nem. De akkor mikor?
- Luke, igazuk van a srácoknak, a rajongók sokkal fontosabbak… - suttogtam neki.
- Hazzy nem érted? Szarok a hírnevünkre. De végre van egy lehetőség, hogy biztonságba tudhassalak… De az a sok ember, akik szenvednek, hogy ne találjanak rájuk… és közben a zenéinkkel vigasztalják magukat… Faszom! - ütött az asztalba. A két tenyerembe fogtam az arcát, hogy a szemembe nézzen.
- Nem érdekel! Én csak annyit szeretnék, hogy csináljuk végig azt, amit elterveztünk! Kérlek… Szeretnék veled színpadon lenni… énekelni. Boldogságot okozni. És ha halni kell… veled tölteni az utolsó perceket. – telt meg a szemem könnyel. A fiú összeszorította a szemét, majd megrázta a fejét.
-ÁLLJATOK KÉSZEN A LÖVÉSRE! – ordította valaki. oldalra néztem, majd megláttam Calumot, aki a létrán jött le.
- Mi a faszom?! – kérdezte Luke.
- Kibaszott sok zombi van odakint! Százával jönnek a tengerből! A hangár ajtóit már áttörték! – fújta ki magát a fiú. A combomról levettem a fegyverem, és felhúztam.
- De még is mit akartok csinálni, MIKOR ENNYIEN VANNAK KINT? – kérdezte Lia teljesen lesokkolva.
- A labor mögötti alagsori parkírozó! Ott van pár terepjáró, amivel el tudunk hajtani!- mondta Rosa, miközben minden világító műszert lekapcsolt.
- De merre akarsz menni, mikor egy faszomnyi szigeten vagyunk, és a tengerből jönnek ki?! – túrt a hajába Ash. Nagy csönd, csak a hörgések egyre hangosabb zaja ütötte a fülünket. Nem volt megoldás. Miért nincsen repülőnk? Vagy miért nem tudunk repülni mi?
- Hajó nincsen abba a kibaszott parkírozóba? – pakolt hevesen Michael a táskába. Rosa megrázta a fejét.
- Az egyik hangárban van egy helikopter, de ősidők óta nem volt használva… - mondta végül a lány. Hát persze, miért ne lenne itt valami légi jármű, mikor hangárokkal vagyunk teli?
   Miután az összes táskába bepakoltuk az élelmet, indulnunk kellett. A labor ajtaját már dörömbölte pár halott. Calum tartotta nekünk az ajtót, Rosa még pakolászott pár gyógyszert, valamint a macskákat beszorította egy hordozóba. Hóna alá vette a dobozt, majd a gyógyszeres tasakokat. Odadobott Mikeynak egy kullcsomót, majd szétnézett. Már jött volna az ajtóhoz, mikor visszanézett, és meglátott még egy macskát, akit nem helyezett biztonságba.
- Basszus, várjatok egy kicsit! – intett, de már késő volt. Az ajtót áttörték. Hasra esett halottakat láttunk, mögöttük egymást lökdöső csorda. Nagyon sokan voltak. Mikey lelőtt párat, de mindhiába. Jött az utánpótlás.
- ROSALYA! – kiáltottam, de hátulról elragadtak, és becsukódtak a kijárati ajtók. Luke a kezemet fogva hurcolt, nyakában Ginny. Előttünk a többiek menekültek. Michael kezében a macskák, és a gyógyszerek.
- A KURVA ÉLETBE MÁR! – kiáltott egyet a fiú. Rosa miatt lehetett? Vagy mi volt ez a  kitörés?
  A parkírozóban négy autó volt, Mikey mindegyikbe kipróbálta a kulcsot. Egy fekete rozoga terepjáróba tudtunk hirtelen beszállni. Nagyon sokan voltunk, elől Mikey ült és Luke, ölében Ginnyvel. Hátul én, a két srác, apu és Lia. Nagyon szerettem volna visszamenni Rosáért, de látva a szituációt, elveszett bennem minden remény. Beindítottuk a kocsit, majd száguldva kihajtottunk. A hangárok között szlalomozva mindenhová benéztünk, elütöttünk egy csomó zombit. A motor hangja nagyon sokat vonzott körénk. A legkisebben volt egy terepszínű helikopter. Behajtottunk, és eszeveszett sebességgel kiszálltunk. Mikey ismét a vezetői ülésbe ült, felvette a sisakot. Mogorva volt, mindenkiben a hibát kereste.
- Haladjál már, az Isten áldjon meg! – kiabált ki nekem, amikor éppen szétnéztem még a kocsiban, hogy minden táskát hoztunk e.
- Egyáltalán tudsz te helikoptert vezetni? – vágtam vissza, de nem kaptam választ. Ezúttal Cal ült a pilóta mellett. Itt nagyobb hely volt mint a kocsiban. Szótlanul, de aggódó tekintettel néztünk körül, mikor megláttuk azt a hangárt, ahol voltunk. Teli volt zombival. Remegtünk Mindnyájan. Luke a combomon pihentette a kezét, de éreztem, hogy nincs vele minden rendben. Ginny még halkan pityergett is. Miközben kihajtottunk, vagy kigurultunk (?) a hangárból, a szélvédőre tapadt egy halott. Felsikítottunk Liával.
- TAKARODSZ! – ordította Mikey, miközben felhúzta a kerekeket, és lassan emelkedni kezdtünk. Még egyszer lenéztem a zombi tömegre. Aztán megláttam egy szürke autót kiszáguldani a parkolóból. Kinyitottam a helikopter ajtaját.
- ELMENT AZ ESZED? –kiabált előröl Mikey.
- ROSA! – ordítottam a lehető leghangosabban. Fogtam az ajtó mellé lerakott kötelet, majd ledobtam. Éppen súrolta a talajt. A kocsi megállt, majd kiszaladt belőle a fehér köpenyes lány. Zihált haja volt, rövid lábait csak úgy kapkodta. A kötelet erősen szoríttam. Azonnal odaszaladt Ashton és Luke, hárman húztuk felfelé. A lány elrugaszkodott a földről, éppen időben, mivel az egyik halott éppen felé tartott.
- KAPASZKODJ! – kiáltottam le, majd megrántottuk a kötelet. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek, és elvörösödik a fejem. Nem bírtuk el. Egyszerűen nem jött feljebb a kötél. A lány a levegőben lógott. Akárhogy erőlködtünk. Aztán hirtelen megugrott, és meggyorsult minden. Hátrapillantottam egy percre. Apát láttam meg, aki gyengén, de hatalmas akaraterővel húzta fel a lányt. Mikor megláttam a fejét, a kezemet nyújtottam. Felhúztam a lányt. Haja össze vissza volt, köpenye tiszta vér. A kezében pedig egy riadt tekintetű fehér fekete kismacska. Luke behúzta az ajtót, majd lihegve dőltünk a helikopter falának.
- Szent szar, ez most valós volt, vagy csak képzelődöm? – fakadt ki Ashton. – Hogy a picsámba bántál el ennyi zombival kislány? – nézett Rosára. A lány nem válaszolt, csak letörölte a fejéről a verejtéket.
- És megmentette a macskát… Kész! – nevette el magát Luke, majd odahúzta a dobozt, ahol a többi volt. A lány berakta a szőrgombócot, majd egy remegő leheletet fújt ki. Mikeyra néztem, aki szótlanul irányított, d ea szemében ott volt a megnyugvás. Elmosolyodtam.
- Örülök, hogy itt vagy. – néztem Rosára. – Ugye te is, Lia? – fordultam a lány felé, aki meg se rezzent a történtek miatt.
- Mi? Ja. Persze. – forgatta a szemét. Felnevettem.
- De tényleg… hogy? – ráztam a fejem elképedve.

- Miután elmenetetek a sósavas üveggel lelocsoltam a hozzám legközelebbieket. Akik meg beleléptek a tócsába, a lábuknak annyi volt. Néhányat meg a baltával le kellett fejeznem. – mutatott a véres köpenyére.
- Elképesztően jó vagy, csajszi! – mondta Ash. Mikey felköhögött. Vettük az adást. Tiéd a lány. Viszont Luke

Hemmings... Te az enyém vagy.

Tizenegyedik rész: Tudod te érezni a szívemet?

Sziasztoook! ^^

Elnézést kérünk ezért a pofátlan késésért, nagy nehezen, de megszültük a következő részt :) Reméljük tetszik majd nektek. Mielőtt elkezdenétek az olvasást, szeretnénk jelezni, hogy jövőhéten "beindul" az élet, így a részek megjelenése késhet, de ezt mindig jelezni fogjuk. Mindkettőnknek a délutánjaink nagy része edzéssel telik, de igyekszünk naponta legalább egy fél órát a történettel foglalkozni. :) A Járványnapló Max Brooks - Zombi túlélő kézikönyv  c. műve alapján készült.
                         

                                                                                           xx, Ade&Connie

 507. Hajnalban kel és ül az ágyon, és retteg, hogy jól vagy. (Simon Márton: Polarodiok)

- NEM HALLOM?! – ordított a fülembe a férfihang. – Még egyszer megkérdezem… - sziszegte. – Mit akarsz te ellopni? – tagolta szép lassan a szavakat.
- Vedd le a mocskos kezedet a LÁNYOMRÓL!! – jött közelebb apa, de lövést hallottam. Felsikoltottam, amiért újra a cső került a fülem fölé. Apu teste lerogyott mellém.
- APU! NE! – ordibáltam, amiért ajándékba egy pofont kaptam.
- Kussolsz! – kiáltott.
- Mindenki maradjon a seggén! Ez a zaj idevonzza a zombikat!– mondta higgadt, de kissé remegős hangon Luke.
- Kisfiú, te is szeretnél egy golyót? – irányította Luke felé a csövet.  Calum elnevette magát, de csak egy másodpercre, mivel a cső most az ő szemei közé mutatott. 
   Nagyon fájt, amit Luke mondott. A zombik miatt szeretne csendet. Fel sem tűnt neki, hogy a földön vagyok, és pisztoly van a fejemre szegezve.
- Csak engedjen el minket! – mondta Mikey. A férfi elnevette magát.

- Elengedni?! Hogy aztán eláruljátok hollétünket, és többen visszajöjjetek elvinni a tartalékokat? Hülyének nézel, unikornis? – húzta föl a szemöldökét. Láttam, ahogy Michael egyre vörösebb lett.
- Mi a faszom bajod van az unkornisokkal? – sziszegte, tüzet szóró szemekkel. Nem kellett két másodperc, mire Michael kirúgta a férfit a lába alól, a pisztoly pedig leesett mellém. Gyorsan feltápászkodtam, majd ráléptem a halálfegyverre, és felkaptam. Ijedtembe nem tudtam mást tenni, minthogy odaadtam Mikeynak, aki a férfire irányította. Én apa mellé guggoltam, a szeméből kisöpörtem a haját. A karját beterítette a vér. 
- Apu! Apu, hallasz? Itt vagyok, most már vége! – suttogtam remegő hangon. De választ nem kaptam. Eközben neszeket hallottam a távolból. Ash kiszaladt az ösvényre, hogy megnézze ki az. Én közben apu kezét átdobtam a vállamon. Luke jött, és a másik kezével tette ugyan ezt.
- Ginny, maradj mellettem! – szóltam oda a kislánynak. Mikey még mindig a férfire irányította a pisztolyt. Ash zihálva tért vissza.
- Befelé! – kiáltotta messziről, miközben a hangárokra mutatott. – Jönnek! Halottak! Befelé! – sprintelt. Mi Lukeal lassabban haladtunk, mivel apu eszméletét vesztette. Hallottam egy lövést, hátranéztem, de csak egy pillanatra, és azt láttam, hogy a férfi lábából ömlik a vér. Mikey lemaradva futott mögöttünk, felkapta mellőlem Ginnyt. Calum és Ash a hangár ajtaját nyitották ki.
- Luke! – szóltam a fiúnak. Felém nézett, én meg csak megráztam a fejem.   – Lényegtelen… - suttogtam, majd lehajolva bevonszoltam aput a hangárba. Calum becsukta magunk mögött az ajtót, majd rárakta a lakatot. Odabent sötét volt, de hallottam, ahogy mindenki liheg, és teljesen kikészült. Elkezdtem tapogatózni a falon, hogy megtaláljam a villanykapcsolót. Odakint közben egyre hangosabbak lettek a hörgések, majd meghallottuk a segítségért kiáltó hangokat, azaz a banditát felfalták.
   Igyekeztem semmit sem felborítani, hogy ne keltsek nagy zajt. Hirtelen megtapintottam egy pamut anyagot. Gyorsan elkaptam a kezem ijedtemben, de a pamut életre kelt, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy a viselője. Ledöntött a földre, és a fogát csattogtatva rám nehezedett. Próbáltam a combomról levenni a pisztolyt, de akárhányszor próbáltam lenyúlni érte, a halott közelebb ért hozzám.
- Hazel! HOL VAGY? – kiáltotta egy hang. Erre egyre több hörgést hallottam meg. És nem olyanokat, mint akik kint tartózkodnának.
    Ezeket a pillanatokat nem lehet szavakba önteni. Mindnyájan körül voltunk véve, abszolút az a forgatókönyv, amiben a zombik csoportjához pár tag csatlakozik. A vak sötétben nem láttam senkit csak ordibálást, egymás nevének kiáltását, hörgést, pisztolydurrogtatást. Nem forgott semmi az agyamban, egyedül az, hogy itt a vége mindennek. Végül is mit vártam? Hogy én leszek az a lány, aki ott lesz a túlélők között? Én? Hazel Murray? Aki a saját lábában megbotlik? Gyenge, nádszálvékony vagyok, rövid lábaim vannak, nem tudok gyorsan futni.
   A karjaimban kezdett megfogyni az erő, a zombipajtim pedig nem szándékozott fáradozni, olyan erővel csattogtatta felém a fogait, hogy szinte már éreztem a húsomban a nyálát. És ekkor hirtelen világosságos lett. Ashtont láttam meg, aki a falnak dőlve próbálta ellökni maga mellől a holtat, miközben a villanykapcsolót megtalálta.
Ekkor egyre több fegyver hangját hallottam meg. Összeszorítottam a szemem,  a karom bele is remegett, de lelöktem magamról a zombit. Mellém esett, én gyorsan felpattantam, majd a combfixből kihúztam a pisztolyomat. Az üres, holdkóros szemei közé vetettem a ravaszt, ahogy a filmekben szokás. Mint mondtam, béna vagyok az ilyesmiben, de most kivételesen egész jól eltaláltam a dolgot. A homloka tetejébe sikerült, körülbelül négy centiméterrel a tervezettnél. Nos, ez nem mindig helyes lépés, amikor egy csorda támad meg. Ezért kell kitapasztalnom. Szétnéztem, és nem az a látvány fogadott, mint vártam. Három darab zombi volt még bent, Mikey éppen az egyiknek a fejére taposott a bakancsával, ami azonnal szét is loccsant. Calum a hangárban lévő dobozhalmokra mászott fel, onnan célzott a holtra. Ash pedig egyszerűen a hatalmas tenyerével átfogta a zombi koponyáját, majd a falba verte. Luke fegyverrel a kezében apát őrizte. Lia a sarokba kuporodva, fülére tapasztott kézzel depressziózott.  De Ginny… őt nem láttam sehol. Kétségbeesetten néztem körül.
- Hol van Ginny? – kérdeztem Luketól, aki apa sebét nézte. Nem érdekelt igazából már az sem, hogy a hangár bejáratát eszméletlenül dörömbölik a zombik. – GINNY! – kiáltottam. Csend, egyedül a hörgések zaja ütötte a fülemet. A szemem megtelt könnyel, de a dobozok felől neszt hallottam. Az egyik teteje felnyitódott. Ijedt, sírástól vörös szemű kislány kukucskált ki. Odaszaladtam, kihúztam a hatalmas kartonkockából, majd a babahajszálait kisepertem a szeméből, amik oly izzadtak voltak. Remegő szájjal pusziltam a füle fölötti selymes részre.
- Hazel, annyira féltem! – dőlt a kulcscsontomba. Szétnéztem, de csak vérfürdőt láttam. Mindenki lihegve ücsörgött egy-egy dobozon. Apu mellé húztam én is egyet, az ölembe ültettem a kislányt. A fáradt férfi szeme már csillogott.
- Le kell fertőtleníteni. – szólt Luke, miközben a kockás ingjéből letépett egy darabot, majd elkötötte apu kezén a sebet.
- Kösz, hogy vigyáztál rá… - suttogtam, majd a kék rengetegbe néztem. Még mindig elgyengülök, ha csak a szemébe kell, néznek. Haja most az izzadságtól a szempilláiba hullott, amit állandóan a kezével próbált kifésülni onnan.  A fiú vállat vont, majd kissé elmosolyodott.  – Én… azt hittem, itt van vége a dolgoknak. – mondtam végül.
- Sosem lesz vége, amíg engem látsz, érted, Hazzy? – csúszott közelebb, majd felvont a szemöldökét.
- De nem láttalak, vak sötét volt. – nevettem el magam. Luke is elmosolyodott, majd még közelebb jött, és gyengéden adott egy puszit. Aztán elvette tőlem Ginnyt, és megölelgette.
- Egyébként… mit szerettél volna még odakint mondani? – tette fel a kérdését a fiú. Aha, szóval emlékszik még.
- Jelentéktelen…- legyintettem. A fiú oldalra döntötte a fejét. Sóhajtva megadtam magam. – Luke, igazából te leszartad, hogy majdnem megöltek, inkább az érdekelt, hogy nehogy idejöjjenek a zombik… De az, hogy a fickó egy csövet tartott a fülem fölé, az nem érdekelt. – hadartam le gyorsan. A szőkeség megrázta a fejét, miközben a fürtjei jobbra-balra szédelegtek.
- Hazel, ez az ember teli volt komplexusokkal. Nem mert volna megölni. Egyszerű bandita, aki már beleőrült abba, hogy zombikkal van körülvéve. Egy gyenge, jelentéktelen személy volt. – mosolyodott el. Nem hagyott nyugodni a dolog, de inkább hagytam. Lia pityeregve, és a szemét dörzsölve sétált oda Michaelhöz.
- Majdnem meghaltunk! – dünnyögte vékony hangon.
- Ja. Majdnem. – válaszolt szűkszavúan a srác.
- Most mit fogunk itt csinálni? – kérdezte végül Calum.
- Ez egy kibaszott jó kérdés. – bólintottam. A hangár ajtaján már megjelentek a tenyérlenyomatok.
- Sietnünk kell! – sziszegte Mikey.
- De még is hová? Merre? – tettem fel a kérdésem. Magunk mögül ajtókilincs hangját hallottuk. Egyszerre kaptuk oda a fejünket. A hangár végében volt egy fehér ajtó. Onnan egy orra végéig letolt szemüveges, sötétbarna hajú, kontyolt lány kukucskált ki. Fehér köpeny volt rajta. Ijedt tekintetével mért végig minket. Ash felpattant, majd a fegyverét rászegezte.
- Ki vagy? – kiabált neki oda. A lány feltartotta a kezeit.
- É-én…  Ro-Ros… Rosalya vagyok, i-itt vagyok kutató… k-kérlek ne lőj! – hebegett ijedten a lány.  Feletettem magambana  kérdést: Miért dadog mindneki, mikor megkérdzeika  nevét? Lia is így mutatkozott be, tagmondatokba? WHY?! Nincs öt fejem, sem neonlibafos színű szemem, semmi okuk nincs erre…Michael nyugodtan felállt, majd letolta Ash kezét, hogy ne lőjön.
- Bandita vagy? – kérdezte a fiú.
- N… nem! Fogoly.
- Fogoly? – mondtuk egyszerre.
- A… cs-csapatom ku-kutatója voltam, mielőtt még megjelentek volna… aztán a banditák rátaláltak az állomásra, és kinyírtak mindenkit, kivéve e-engem… Az-az-azóta be vagyok ide zárva, és az általuk hozott halottak húsát kell tanulmányoznom… - sodorta a füle mögé a haját.
- Az én nevem Michael Clifford, és a másik három srác a bandám tagjai: Luke, Ashton és Calum. A vörösróka Hazel, a kicsilány pedig Ginny. Ja, és ő pedig Mia. – mutatott Liára. A lány megköszörülte a torkát.
- Lia vagyok. – mosolygott. Mikey feltette a kezét bocsánatkérően.
- Szia! – köszöntöttem Rosalyát. A lány alacsony volt, és borzasztó félénk.
- Nagyon örülünk neked, Rosalya, de azt hiszem, hamarosan ezek az acélajtók be lesznek törve, szóval… tudsz valami menekülési útvonalat? – vakarta a tarkóját Luke. A lánynak felcsillant a szeme, majd intett nekünk, hogy kövessük. Ash odaszaladt Lukehoz, hogy segítsenek apunak menni. A vérveszteség teljesen elgyengítette. Én felkaptam Ginnyt, és követtem a többieket. Az ajtón belépve egy komputerekkel teli szobába léptünk be, ahol egy lejárat volt. Rosalya becsukta magunk mögött az ajtót, majd lementünk egy laborba, ahol pipetták, és mindenféle szerszámok voltak, és millió fertőtlenítőszer tubus. Ja, és vagy tíz macska.
- Itt töltöm a napjaim nagy részét, teljesen zombi biztos. – fordult körbe izgatottan.
- És itt nem kapunk semmi fertőzést? – nézett a szerszámokra undorodva Calum.
- Igazából egyszer végeztem itt kutatást, és a szerszámokat elégettem, és legalább három liter fertőtlenítő kellett ahhoz, hogy végre megnyugodjak, hogy a laborom tiszta. – kezdte a szemüvegét tisztogatni a köpenye sarkával. Én leültettem a kislányt, aki figyelmesen nézelődött, az egyik sámlira, majd apuhoz siettem, aki ugyan csak le volt ültetve. Arca fal fehér volt.
- Rosa… ha hívhatlak így. – szóltam a lánynak, aki azonnal odasietett hozzám. – Tudom, nem orvosnak készültél, de talán segíthetsz nekünk az ügyben… - mutattattam meg apunak a sebét. A lány sarkon fordult, majd kivett egy táskából egy csipeszt, és felkapott egy üveg fertőtlenítőt, és egy gézcsomagot. Feljebb tolta a szemüvegét, és se perc alatt lekezelte a golyó által sebzett bőrt. Nem tudtam mit mondani, inkább megöleltem a lányt, aki félénken megveregette a hátam.  Mikey közben egészen feltűnően nézett bennünket. Mellette Lia illegette magát, de a fiú csak Rosát figyelte. Elmosolyodtam, majd apának a vállára hajtottam a fejem.
- Szeretlek, apu. – suttogtam. Nem volt ereje válaszolni, csak a kezemet megsimogatta. Luke szemben volt velünk, egy pultnak dőlve figyelt minket. Mosolygott, büszkén.
   Rosa teljesen életre kelt, sürgött forgott a laborban. Hozott egy doboz ellátmányt, amiben volt pár konzerv. Nem akartuk elfogadni, hisz nekünk is volt jócskán, de a lány ragaszkodott a dologhoz, úgyhogy felbontottuk őket. Én Ginnyvel osztozkodtam, kiskanállal etettem a lányt, aki szemben ült velem törökülésben. Így ültünk, mögöttem Luke, átkulcsolta a kezeit a derekamon, az állát pedig a fejem tetejére tette. Michael egy széken ücsörgött, mellette Lia aki végig fecsegett, de a fiú még mindig a kis professzorunkat figyelte. Calum a laborban lévő akváriumot nézegette, és a benne lévő halakat terrorizálta például úgy, hogy kopogtatott az üvegen, amitől riadtan elúsztak a kis pajtijai. Ashton hisztizett egy kicsit, mert Rosának nem volt gumicukra, de végül kissé duzzogva de belátta a helyzetet.
    Már esteledett, mikor egy újabb dobozt tolt be a szemüveges lány a laborba. Tele volt könyvekkel, amik porosak voltak. Egyesével pakolászta ki őket, majd az aljáról egy szürke, vastag füzet került elő.
- Az mi? – kérdeztem.

- Járványnapló. – válaszolt szűkszavúan. Kérdően néztünk rá mindnyájan. – Amióta kitört ez az egész, ezt vezetem. Minden este írok bele, de nem ilyen „Kedves Naplóm!” szerűen. A kutatásokban sok szerepe volt, míg elegendő áramot szolgáltatott a generátor. De a banditák az üzemanyagot hajókra fordították, és az emberhajtású fikarcnyit sem ér. – legyintett, majd átlapozva a füzetet elkezdett írni. Kíváncsian közelítettem felé.
- Megnézhetném? - mutattam a rá. Rosa gyorsan leírt még pár szót, majd összecsukva a lapokat, átadta nekem.   Az első oldalon nyitottam ki.

Dátum: 2014. május 7.
Idő: 12:54
Hely: Ausztrália, Sydney
Távolság a lakhelyemtől: 500 km
Részletek: A rádióvevőből hallotta Henry a történteket. A fővárosban ezen a héten a harmadik alkalommal történt meg az eset, miszerint a család valamely tagja rátámadt a többiekre. A legutóbbi esetben a szomszédok fülsüketítő segélykiáltásokat hallottak, napokig nem mertek kimenni a házból. Egy nap távcső segítségével átnéztek az elhúzott függönyön, és meglátták a kisfiút, a vérében feküdve, hiányzott a bal keze. Azonnal kihívták a rendőröket, akik felfedeztek a házban egy kislányt, akinek a belső szervei hiányoztak, valamint az édesanyát, akin erős zúzódások voltak, de rajta csak egy golyó által szerzett sebhelyt találtak a jobb halántékon. A családfőt nem találták a házban. A többi eset is ehhez hasonló volt. A testeket elvitték boncolni, és a patológiát elvégző mester másnapra erős lázzal kelt fel, hányással, hasmenéssel. Harmadnapra „meghalt”.
Végrehajtott óvintézkedések: Henry és Thomas elindult kiegészíteni az ellátmányt. Noah és Heidi elkezdték élesíteni a bozótvágókat, valamin újratölteni a fegyvereinket. Én átnéztem a gyógyszerellátmányt, valamint feljegyeztem miből kell begyűjtenünk, mielőtt elszabadul a pokol. A főváros 500 km-re van tőlünk, és eddig 3 zombi, plusz a fertőzött személyek bolyonganak a városban.
Ha a járvány eléri az 1-es kategóriát, azaz a zombik száma egy és húsz között van. Mihelyst tizenöt főre szaporodnak, elindulunk a bázisra. Addig is folyamatosan hallgatom a rádiót.

Lezsibbadva olvastam a sorokat, tovább nem is mertem olvasni.
- És egy nap nem tért vissza se Thomas, se Henry… helyettük banditák jöttek, fegyverekkel, végtelen ellátmánnyal… - nyelt egy nagyot a lány. – Mi Heidivel behúzódtunk ide, hogy ne találjanak meg minket, Noah pedig a hangárban őrködött. De aztán halálra kínozták… - mesélte tovább a történetét semmitmondó tekintettel.
- És a másik lány? Mi történt vele? – kérdezte Ashton.
- Nem bírta tovább.  Egész nap csak sírt, fülét befogva, a sarokban. Egy reggel arra ébredtem, hogy odafent a hangárban sikítozik valaki. A banditák odacsalogattak valamennyi halottat, hogy felfaljanak minden élőt, aki arra téved. – köszörülte a torkát a lány, majd a szemüvegét ismét törölgetni kezdte.
     Elszörnyedve hallgattuk a történteket. Sokáig néma csend volt a laborban, mindaddig, míg Michael oda nem sétált Rosához, majd beszélgetni nem kezdtek. Lia szúrós szemmel nézte őket. Én közben a Járványnaplót olvasgattam. Rosalyát nem sokkal később megtalálták, miután Heidit felfalták a zombik. Igazából vele nem tettek semmit, mert túl félénk volt ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen.  Estére járhatott már, mivel a szemeim kezdtek elnehezedni. Hátrafordultam Lukeyhoz.
- És most? Mi tévők legyünk? – suttogtam, miközben nyújtózkodtam. A fiú a ujjáról rágcsálta a bőrt, idegesen.
- Fogalmam sincs. – bökte ki az orra alatt. – Azzal, hogy körbe akarom utazni a világot, téged veszélyeztetlek, kicsim. – túrt a hajába. A kicsim megszólításon kirázott a hideg.
   Összeszorítottam a szemem, majd megráztam a fejem.

- Ilyen meg se forduljon a fejedben, érted? Emiatt vagyok itt… hogy végig csináljuk ezt az egészet. Együtt. – bólintottam rá. A fiú nagyot sóhajtva magához szorított, majd belepuszilt a hajamba. Már majdnem elaludtam.
- Tudod te érezni a szívemet?– kérdezte végül. Kipattant a szemem, a pupilláim kitágultak. Nem értettem a kérdést.
- Tessék? – ráncoltam össze a szemöldököm.
- Semmi. Aludj jól. – nevette el magát szánalmasan, majd a fejemet simogatni kezdte.A hasamnál összekulcsolta a kezeit. A kötése már kezdett leválni a csuklójáról.
- Hogy van? - szólaltam meg. Egyből levette, miről van szó, mikor meglátta a tekintetem, mit is nézek.
- Nem érdekel. Szeretlek, Hazel. - puszilta meg újra a fejem búbját.
- Engem meg a hazugságaid nem érdekelnek... Annyira zavaros ez az egész... - dünnyögtem.
- Egy dolog idegesít még is. Amikor még otthon voltunk, akkor mikor megpillantottam a borotvámat, a pengék helyére a te fejedet képzeltem el. Szerintem orvoshoz kéne fordulnom... - vakargatta a halántékát. Hátrafordultam, és kikerekedett szemekkel néztem rá. - De higgy nekem, a világ legszebb borotvája volt, a "Hazotva" - nevette el magát.
- Hazotva? - kérdeztem.
- Ja. Hazel, és a borotva átmenete. - mondta egyszerűen.
- Akkor mi vagyunk Luzel? Vagy Hake? - röhögtem fel.
- Pontosan... - dőltette hátra  a fejem, majd megcsókolt.

Tizedik rész: Fel a kezekkel, bandita

Sziasztok, drága olvasóink!
Ma reggel felnéztünk ide, és megláttuk, hogy már 20 ember követi a blogot. Hihetetlenek vagytok, nagyon szépen köszönjük ♥
Ennek örömére megalapítottuk a blog facebookos csoportját, amit IDE kattintva el is értek :)
Mindenkit szívesen várunk!
A részhez visszatérve, kicsit rövidebb lett, mint szokott lenni, de Connie elment nyaralni, addig pedig egyedül kell tartanom a frontot:)

Jó olvasást, we hope you like it,

xx, Connie & Ade

A gifen lévő vörös hajú lány Hazelt ábrázolja.

Napokig sodródtunk a tengerben. Nem tudtuk mi tévők legyünk, csak mentünk, amíg szárazföldre nem értünk. Egy kisebb sziget lehetett, de azt, hogy még Ausztráliában vagyunk, nem tudtuk. Mindnyájan fáradtak voltunk, mert az éjszakák döcögősek és hidegek voltak a függőágyakban. Nappal nem is csináltunk semmit, egyszer volt olyan, hogy Calum a tenyeréből mert tengervizet, mert már nem bírta a szomjúságot, és mivel sósvízről volt szó, órákig rekedt volt a hangja. De némán és borzalmasan szomjasan töltöttük ezt a pár napot a hajón. A partraszálláskor mindent összepakoltunk a hátizsákokba, apu pedig kikötötte a hajót. A sziget először nagyon kicsinek tűnt, egy erdő volt rajta. A kötél elvágásakor elgörbült a körömreszelőm, így fegyver nélkül maradtam. Egyedül a vészhelyzet esetére tartogatott pisztoly maradt, amivel nem tudok lőni, és a combomra van erősítve. Luke azt ígérte, mihelyst találunk egy biztos helyet, megtanít, hogyan is tudom magam megvédeni. Ginny a nyusziját szorongatva mellettem jött. A biztonság kedvéért a kis kezét szorítottam, nehogy eltűnjön. Mellettem Lia, aki minden kis szösszenettől megijedt, de mihelyst meglátta Mikeyt, idegesítő nevetésbe kezdett. Előttem mentek a srácok és apu. Kicsit ideges voltam, hogy anyáék jól vannak e, de nem volt térerő, így nem tudtam felhívni őket. Ginny hál’ Istennek már nem hozott kellemetlen helyzetbe az apukájával kapcsolatban. Igyekezetem vele elhitetni, hogy bizonyára meg fog minket keresni Hans, de a kislány ennél okosabb volt. A sziget lakatlannak tűnt. Hűlt nyoma sem volt emberi nyomnak. 

Már éppen fordultunk volna vissza, mikor az út mellett egy propeller maradványt láttam meg. 

- Nézzétek! – mutattam a földre. Ash felvette onnan, és a nyelvével megízlelte. Undorodva néztem rá. 

- Egy hónapos lehet körülbelül. – tette vissza. Lefordultunk az ösvényről, és elindultunk nyugat felé. Egyre több nejlont, ejtőernyős táskát, bakancsot láttunk a földön. Végül egy laktanyához jutottunk. Hangárok, és egy rádióállomás. 

- Mindenki legyen figyelmes, és óvatos! – suttogta apu.

Luke megfogta a kezemet, és hátrahúzott maga mögé, Ashtont pedig előre tolta. Megfogtam Ash kezét, és visszahúztam magam mögé. Én is mehetek elől, nem kell állandóan rám vigyázni..
Luke lenézett a kezeinkre, és széthúzott minket, majd dühösen megfogta a kezemet. Shit.

Előttünk mozgolódást, és zajt hallottunk, úgyhogy egy emberként buktunk le a bokrok mögé. Óvatosan kikukucskálva szétnéztem. Egy fickó sátrakat állított fel, egy másik pedig pár doboz kipakolása után elment. 

Pár percig még vacakolt, aztán visszajött a másik fiú. 

- Hé Jim, Brent talált valamit, jönnöd kéne. - A férfi, akinek - mint kiderült - Jim a neve, sóhajtva elindult a társa után, én pedig megfelelőnek éreztem az alkalmat az induláshoz. 

- Gyertek - húztam magam után Ginnyt.

- Ne, várj. Ő ne menjen elöl. - Luke elvette tőlem a kislányt, Mikey pedig előrevonult. Amint kiértünk a bokrokból, Calum elindult a rádióállomás felé. 

- Hova a picsába mész? - kérdezte Michael. 

- Hát izéé.. oda. - mutatott az említett hely felé. 

- És mi a francért? - Lia felnevetett. Haha. Nagyon vicces jelenetnek voltunk szem és fültanúi, igazad van. - Te meg maradj már csöndben, mert meghallanak! 

- Én csak.. - Lia jókedve rögtön elillant, és csöndben hátrált a sor végére. 

- Indulnunk kell... - apa a vállamra tette a kezét. Bólintottam egy aprót, majd követtem őket.

Lassan haladtunk, viszonylag hosszú utat kellett megtennünk a rádióállomásig. Az út alatt mindenki el volt foglalva valamivel, és állandóan meg kellett állnunk, mert hangzavar volt, senki nem akarta befogni, és csak vitáztunk. Lia általában Michael körül lógott, Michael próbált menekülni előle, volt, hogy Ash mögé bújt, vagy egyszerűen csak elsétált tőlünk. 

Apa előttem ment, Luke fogta a kezemet, és ugyan így tett Ginny kezével, egy perce sem hagyta egyedül.

Ash és Calum egymás mellett mentek, és röhögtek, és akárhányszor rájuk szóltam, nem hagyták abba.
- A kurva életbe már, befognátok végre? - hátrafordultam Calum-ékhez. - Nem értitek meg, hogy simán észrevehetnek, és megölhetnek minket? Fogjátok már fel, hogy kibaszottul nincs most időnk ezekre a hülyeségekre! - gyorsan visszafordultam, és vártam, hogy elhallgassanak.
                                     ~
- Víz! - kiáltott egyet Calum. Mindenki áhítattal nézett rá, és a kezében lévő vizes palackra.
- Maradj már! Meghallanak! - rimánkodtam ismét.
- Hazel ne szidd már állandóan a fiúkat! - Lia elém sétált, a kezeit a mellei előtt egybefonta, én meg csak kidüllett szemekkel néztem rá. Wat.
- Bocs már, hogy van itt valaki, aki törődik is azzal, hogy ne végezd holtan! - amíg Calum körbeadogatta a palackot, mi vitáztunk.
- Cal, ne vegyetek el sok palackot, lehet, hogy még szövetséget köthetünk velük, és nem kéne megtudniuk, hogy loptunk..  - kértem meg a fiút.
- Calum, nyugodtan vegyél el palackokat, nekik van egy csomó, nekünk meg semmink nincs. - Lia bazdmeg, mi a faszomat csinálsz?
- Lia, te mit képzelsz magadról, úgy őszintén? -  kezdtem ismét.
- Nyugi, Hazzy.. - Luke átkarolta a derekamat, és végigsimított párszor a hátamon, nyugtatásképp.
- Nem. Nincs nyugi. Ez a csaj azt hiszi, hogy ő a főnök, és szar döntéseket hoz! Olyanokat, amik veszélybe sodorhatnak mindnyájunkat, Luke!
- Fejezzétek be! - szólt apa.

- Én legalább ügyelek arra, hogy igyatok. - mosolygott önelégülten.
- Azt hiszed rajtad múlik, hogy igyunk? - szánakozóan felnevettem - figyelj, kislány, szerintem te rohadtul nem kellesz ahhoz, hogy elvegyek egy rohadt palackot, és igyak!  

Valaki hátulról előrelökött, és összerogytam a földön. Szerencsétlenségemre, pont egy apróbb gallyba estem bele, ami megszúrta a kezemet. Halkan felszisszentem, és a hátamra fordultam. Próbáltam felállni, vagy egyszerűen csak megtámaszkodni, de hideg fémet nyomtak a halántékomhoz.
- Mit akarsz te ellopni tőlünk, kislány?