Tizennegyedik rész: Hospital for souls

Sziasztok!

Először is, mérhetetlen nagy bocsánatkéréssel tartozunk, amiért két hétig nem volt rész, de egyszerűen nem volt ihletünk, és reméljük, hogy a mai rész tetszeni fog! :)

Jó olvasást, 

Connie&Ade

Két hónap telt el azóta. Azóta, a nap óta, mikor elvesztettem azt, aki sosem volt az enyém. Immunis lettem a fájdalomra. Nem lábadt könnybe a szemem, amikor arra gondoltam, hogy a szüleim nem élnek már. Ha anyáék még is, kínok között szenvednek. Beletörődés? Nem, ez valami több. Valami mélyebb. Sosem voltak szüleim. Apám, főképp nem. Anya már fél éves koromba bedugott a bölcsödébe, mert dolgozott. Hajnaltól, késő estéig az irodában volt. Nagyira voltam bízva. Talán ő az, akiért a szívem megfájdul, összeszűkül. Érzelmeim nem voltak többé. Semleges arckifejezésemmel töltöttem a heteket. Miután megtörtént az egész, tovább indultunk, nem maradhattunk itt. Egy kisvárosba mentünk, ahol a fiúk felléptek. Én képtelen voltam bármiféle hangot kiadni a torkomon. Itt kaptunk valamennyi ellátmányt, valamint üzemanyagot a helikopterhez. Lassan három hónapja tart ez az egész. Nyár vége volt, mikor találkoztam Luke-al és Mikey-val. Erre most? November vége van. A nappalok egyre hidegebbek, hetek kérdése, hogy beköszöntsön az igazi tél. És belőlük egyre több van. Belőlünk meg egyre kevesebb. Ginny az ölemben ücsörgött, reszketve. Betakartam egy pokróccal, de esélytelen volt. Mindnyájan fáztunk.

- Michael, mennyi idő van még hátra? – kérdezte fogvacogtatva Calum.
 - Még egy óra… - mondta halkan a fiú. Mellette ültem a másodpilóta ülésén. Ott valamivel melegebb volt a műszerfalak miatt. Valamivel. A fiú kezeire néztem. Le voltak fehéredve, szája lila volt.
- Mikey… - szóltam oda. Nem válaszolt, csak nézett maga elé. Folytattam. – Köszönök mindent, amit eddig értem, értünk tettél. Kimondhatom, a csapat legerősebb tagja vagy… - mondtam.
- Muszáj erősnek lenni. A tél egy kis időt jelenthet számunkra, ámbár balszerencsét is. Kereshetünk magunknak valami támpontot, egy menedéket, ahol végleg lesátorozhatunk. A holtak le fognak fagyni. Kevesebb lesz belőlük. Viszont ezt vehetjük hibernálásnak is. Ennyivel növekszik a napok, hetek, hónapok, évek száma, hogy még közöttünk lesznek. – vázolta fel a jövőnket dióhéjban.
- És a turnéval? Mi lesz? – kérdeztem.
- Hazel, esélytelen. Ha maradtunk volna a picsánkon, apád még élne… - rázta meg a fejét.
- Mi az, hogy esélytelen? Akkor ennyi erővel álljunk ki az erdő közepére, had faljanak minket fel, hisz esélytelen a túlélésünk. Ne legyél önző! Voltál kisfiú? Aki élt-halt a kedvenc bandájáért? Akinek az egyetlen vágya az volt, hogy életébe eljusson egy koncertre? - kezdtem az érzelgős dumámba.
- Igen, volt. – mondta kissé felbőszülten.
- Ha ennyire ragaszkodtok ahhoz, hogy nem turnézunk, egyáltalán miért nem Sydney felé megyünk?! – csattantam ki. Logic pls.
- Azért… azért mert… - kezdte tök magabiztosan a mondatát, aztán abbamaradt a dolog. Kifújta a levegőjét. – Mert nem biztos, hogy látni akarom őket úgy. A régi osztálytársak… a szomszéd néni, azok, akik mindvégig támogattak, a helyi rajongóink. És… a szüleink. – nyelt egy nagyot.
- Gyávák vagyunk. – mondtam ki egyszerűen.
- Gyávák. – egyezett bele.
- És most akkor egy kis bunkerbe túl akarjuk élni? – kérdeztem. Nem kaptam választ. Hisz nem volt. Semmire sem volt válasz. Egy óra múlva ereszkedésbe kezdtünk. A helikopter kerekei puhára landoltak. Amikor kinyílt az ajtó, a vékony edzőcipőm rögvest átázott, hideg volt. Lenéztem. Vakító fehér hó.
- Szentséges Isten! – döbbentem le magam körül nézve.
- De hiszen még csak november van… - dünnyögte Lia.
- De ez Észak-Amerika, itt minden hidegebb… - oktatta ki Ashton.
- Jól van, jól van Mr. Amerika. – forgatta a szemeit a lány.
- Amerika? Szent ég, hogy jutottunk idáig? – nevettem el magam. Egy hónap utazás meghozta gyümölcsét. Éreztem egy meleg kezet a derekamon. Felnéztem, és megpillantottam Luke-ot. Régen mosolyogtunk egymásra. Nem igazán beszélt senki a másikkal. Calum levette a pólóját, és szaladgálni kezdett a hóban örömébe. A banda tagjai mind elkezdtek fetrengeni. Mi lányok nevetve figyeltük őket. De nem sokáig tartott a gyereknap, hisz mozdulnunk kellett valahová. A helikopter nagy zajt csapott, főleg az örömkiáltások, nem szabad, hogy idevonzzuk a halottakat.
- Gyertek, siessünk, mielőtt megtalálnak minket!- Felkaptam a kezembe Ginnyt, és elindultam egy sík terület felé. Semmiképpen nem szeretnék erdőbe keveredni most, ki tudja, mi várna ott ránk. Mögöttem futó lábak hangját hallottam, reflexszerűen hátrakaptam a fejem, és eszeveszettül elkezdtem futni.
- Tudtam, hogy nem kellett volna zajongani! - Michael átvette tőlem Ginnyt, de tartotta velem a lépést.
- A helikopter ígyis-úgyis zajt csapott volna, és most már úgyis mindegy, csak tűnjünk el, mielőtt ezek felzabálnak!
Hátrafordultam, hogy egy gyors terepszemlét tartsak, éppen időben. Ashton tőlünk eléggé lemaradva, a zombiktól nem messze lőni készült.
- ASH! - kiáltottam oda neki - AZONNAL GYERE IDE! - gondolkodás nélkül elkezdtem felé futni, és kikaptam a kezéből a pisztolyt. Megfogtam a kezét, és húztam magam után.
Előredobtam Luke kezébe Ash fegyverét, hogy lőjön, ha muszáj.

Fáradtan dőltem neki egy fának, a lábam sajgott, a fejem lüktetett, és sírtam. Mellettem Calum próbálta a cuccainkat egy helyre rakosgatni, Ashton Ginnyt nyugtatta, Michael pedig felmászott egy fára, és onnan figyelte a távolt, Lia nem messze tőle figyelte a fiú mozdulatait.
Luke ideült mellém, átölelt, én pedig a mellkasába temettem a fejem.
- Tovább kell mennünk - suttogta.
- Tudom, de egyszerűen képtelen vagyok mozdulni - szipogtam.
- Biztonságban akarlak tudni, és ha ehhez az kell, hogy karomban kell futnom a harminccentis hóban, hát rendben. Érted megteszem.
Elmosolyodtam.
- Szeretlek.
Luke eltolt magától, a kezei közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Annyira jó érzés volt... ennyi idő után újra vele lenni.
- Én is nagyon szeretlek, Hazzy.