Tizenötödik: Hiányát érezni annak, ami nincs.

Sziasztok ^.^
Itt is lenne a tizenötödik. Nagyon sajnáljuk a ritkás megjelenéseket, de kicsit elszámoltunk az időbeosztásunkkal, nem gondoltuk volna, hogy ennyire nem lesz időnk :) Jó olvasást!
                                                                                   xx, Ade&Connie

 Egy kis pihenés után ismét elindultunk. A lépteink egyre nehezebbek lettek, a bakancsaink pedig átáztak. Még abból a kisebb városból kaptunk bőrfelszereléseket, ahol legutóbb koncerteztek a fiúk. A bőr ruhákat elméletileg nehezebben harapják át. A vádliig érő hó viszont megdolgoztatták az izmainkat. - Már csak egy hózivatar hiányzik. – szólalt meg elől Mikey. Elmosolyodtam. Még ilyenkor is megmaradt a jókedv. Ginny odajött mellém, és megfogta a kezemet. Kis hideg keze a szívemig ütött. Sietnünk kellett. Nem szabad, hogy bárki lebetegedjen. Hosszú órák óta tartó, szerencsére csendes sétánk alatt nem találtunk semmi életre mutató jelet. Még. - Nézzétek! Füst! – mutatott a távolba Ash. És akkor hirtelen mindenkiben felcsillant az életért való küzdelem. Lépteinket hevesebre váltottuk. Én már nem éreztem a lábujjamat. Egyre melegebbnek éreztem a testem. Normális ez? Vagy szimplán ennyire hozzászoktam a fagyos szél, és hó érzéséhez? Szinte éreztem az emberek illatát, ahogy közeledtünk a füst forrásához. Egy hatalmas betontornyot láttunk meg magunk előtt, négy hangszóróval a tetején. Betonelkerítés, ugyan az a technika, mint a nagyobb városokban. A fal. Lövés. - Álljatok meg, ott ahol vagytok! – hallottuk a robotos hangot. Feltettem reflexből a kezemet. Sebesen dobogott a szívem. - Luke! – suttogtam a mögöttem álló fiúnak remegő hangon. - Minden rendben lesz, kicsim! – válaszolt egyszerűen, de még is benne volt a rettegés. - Mi nem vagyunk közéjük valók! – kiáltott Michael. Újabb lövés. - Kik vagytok? – kérdezte a hang. - A nevem Michael. Ők pedig a barátaim, Calum, Ashton és Luke. A kislány neve Ginny, a mellette lévő lány pedig Hazel. Ő pedig Rosalya, és Lianna. – mutatott be mindnyájunkat a fiú. – Ausztráliából menekültünk. – mondta végül. Nagy csend. A torony vasból készült ablaka megmozdult. Egy fiút láttunk meg. Hátán puska, vastag bőrdzseki, és szőrmesapka. Fiatalnak tűnt. - Üdv. – intett. - Heló? – ráncolta össze a szemöldökét Luke. - Szasz! – intett Ash, mire gyengén beleütött a mellkasába Cal. - Szóval… be tudnátok venni? – tért a lényegre Mikey. - A táborban teltház van. Egyetlen társasházban van egy lakás, ami még szabad, vészhelyzetre van fenntartva. Sajnálom. – mondta lehangoltan a fiú. Látszott rajta, hogy valóban bántja a dolog. - Kérlek! Csak van valami megoldás! – lépett egy kicsit előre Calum, de aztán visszahátrált. A fiú nagyot sóhajtott. - Megkérdezem. Maradjatok egyhelyben. – bólintott, majd eltűnt a toronyban. Mindnyánaj egymásra néztünk, megkönnyebbülten. - Szentséges makréla! El tudjátok ezt hinni? – vigyorgott Ashton. - Én nem vagyok annyira biztos, hogy jó helyen vagyunk… - húztam el a számat. - Ne hülyéskedj már, Hazel! Meleg kaja, lakás, emberek! - Mi lesz a turnéval? – fonta maga elé a karját Luke. - Egyelőre jó lenne átvészelni a telet. – tette fel a kezét Michael védekezőképpen. Zajt hallottunk a torony felől. A fiú ismét ott volt. - Rendben, bejöhettek. – szóllat meg. Mindnyájan fellélegeztünk. – De van egy rossz hírem. Csak azok, akik még kiskorúnak számítanak. Mindnyájan ledermedtünk. Luke odajött mellém, és a tenyerébe vette az arcom. Összeszorítottam a szemem. - Nem! – lábadt könnybe a szemem. –Eszedbe se jusson Luke Hemmings! - Hazzy… - csuklott el a hangja. – Muszáj bemenned. - Nem érted? N- E-M M-E-GY-E-K B-E! – mondtam neki lassan, tagoltan. - Meg várlak. Ígérem, itt leszek, mikor vége a télnek. – puszilta meg a homlokom. Egyre hangosabban kezdtem sírni. De a háttérből apró pityergést is hallottam. Hátrafordultam, és megláttam Michaelt és Rosát. A lány Mikey mellkasába dőlve árasztotta el a fiú dzsekijét a könnyeivel. - Indulnunk kell. – mondta a fiú a toronyból. – Döntsétek el, éltek e a lehetőséggel. - Még szép! És nagyon köszönjük! – szólt oda Michael. Megpuszilta Rosát, majd kissé meglökve útjára engedte. Szorosan megöleltem Luke-ot. - Nem! – sírtam még mindig. Luke lehámozta a karjaimat a testéről. Megcsókolt, majd ő is kissé meglökött, hogy elindoljak. Remegő ajakkal fordultam vissza. A karomat gyengén, remegve nyújtottam utána, de Ő csak komolyan állt ott, könnyes szemekkel. Belém karolt Rosalya, a kezemet Ginny szorította. Közben ledobtak pár zsákot a fiúknak. - Élelmiszer és gyógyszerek vannak benne, valamint pár dolog, ami szükségetekre lehet. Nagyon sajnálom, hogy így kellett végződnie… Isten legyen veletek! - mondta ki a végszót a srác, majd kinyitotta előttünk a vasajtókat. Előttünk állt életnagyságban. Még mindig sírtam. - Gyertek… - mondta ki nehézkesen. Egy hosszú folyósón voltunk, aminek, a falainak az oldalán kicsi lyukak voltak, mellettük Tűzveszély feliratú tábla. Valószínűleg védelmi pont. - Figyelj… Hazel, ugye? – kérdezett a nevemre a fiú. – Martin vagyok. Sajnálom azt, hogy a barátaidnak kint kellett maradnia. Az egész erdőben kameráink vannak, a kutatóink megfigyelik a halottak életműködéseit. Hogyha tudunk helyet biztosítani, mindenképpen megpróbáljuk őket megkeresni, és bezsúfolni ide… - vakarta meg a nyakát. - Köszönöm, Martin. – hebegtem még mindig zokogva. Rosa már csak szipogott. Ginny pedig rémülten fogta a hátán lévő táska pántját. Ahogy beléptünk a táborba embertömeg várt minket. Vastag katonai színű dzsekikben, sapkákban, bakancsokban mentek dolgukra. Az utak letisztítva, lámpák fénye borította az egész utcát. Szürke épületek sokasága, négy emeletben. Mi, hárman, le voltunk kissé sokkolva, de tartanunk kellett a lépést Martinnal. Az egész tábor végén volt a mi háztömbünk. A falai graffitik-kel volt tele. „Halottak odabent”, „Porból lettünk, holtak leszünk”, „Élőknek már nem maradt hely” feliratokkal tele. - Természetesen itt is emberek laknak, rombolnak. – húzta a száját a fiú. - Emiatt is tartunk itt most, ahol vagyunk. Az emberek kegyetlensége miatt. – vigyorogtam pimaszul. Martin kissé ledöbbenve nyelt egy nagyot. - Itt is volnánk. – állt meg egy ajtónál, majd a kulcsot bedugta a zárba. Kinyitotta, majd egy nagyon apró szobába tértünk be. Meleg volt. A falak fehérek voltak, két vaságy volt odabent. - Remélem jó lesz… - Igen. Köszönjük. – zártam le gyorsan a témát, jelezve, hogy egyedül szeretnénk maradni. - Rendben. Ha szükségetek van valamire, gyertek a toronyhoz. – majd felkapcsolta a villanyt, és távozott. Ott álltunk a szoba közepén szótlanul, csapzottan. A lábujjaim még mindig élettelenek voltak. - És most mi tévők legyünk? – kérdezte Rosa. - Fogalmam sincs. – huppantam le az egyik ágyra. - Itt csak két ágy van. – mondta Ginny. - Majd összehúzzuk… - legyintettem. - Hiányzik Luke… - dünnyögte Ginny leülve mellém. a számba haraptam. Ismét rám tört az a mérhetetlen fájdalom. Ginny miatt meg kellett tennünk. A kislány egészsége most a legfontosabb. - Reménykedjünk, hogy üresedés lesz… - mondta halkan Rosa. - Reménykedjünk… Mindnyájan levettük a ruháinkat, és ráterítettük a fűtőtestre. Reszketve bújtunk be a paplanok alá. Az ágyakat összehúztuk, középen feküdt Ginny, a két szélén pedig mi. Szótlanul, dideregve voltunk ott. A szemeim elnehezültek. Tudtam, hogy nem kéne aludnom, hisz még át vagyok fagyva, de oly csábító volt csak egy percre is de elszundítani… Álmodtam. Fehérneműben, és egy bakancsban álltam a hóban. Körülöttem csak a végelláthatatlan fehér hó. Se fák, se domb, csak síkság. A lábaim elfeketedtek, kezeim kékes színbe váltottak. Egy sötét alakot láttam meg Lassan, vontatottan jött felém. Hunyorogva néztem rá. Ahogy egyre közelebb jött, kirajzolódtak a vonásai. Piros, kockás ing volt rajta, és fekete skinny jeans. Haja szőke volt, feje lehajtva. - Luke! – kiáltottam oda. Elkezdtem felé menni. Egész közel volt, maximum tízlépésnyire. - Luke! – ismételtem meg, egyre boldogabban. Aztán megállt. Felemelte a fejét. Arca beesett volt, ajka repedezett. Szeme csupán üres, holdkór. Elindult felém. Hörögve, vérengzően, nagy léptekkel jött. Én hátráltam, de a hó nagyon nagy volt. Futni lassan tudtam. Elcsúsztam. A fiú felém került. Nyála az arcomra csordult. - LUKE! NE! – ordítottam magamtól eltolva. Sikítozva ébredtem fel. Szívem hevesen dobogott. Kopogtak. Körülnéztem, szerencsére a lányok nem ébredtek fel. Gyorsan magamra húztam a még vizes kabátomat, majd összehúztam. Felvettem a bakancsot, és kissé félve, de kinyitottam az ajtót. Nem akartam hinni a szememnek. Becsuktam. - Hazel, kérlek! – kiáltotta a kint álló. - Ez nem lehet, ez nem lehet, ez nem lehet! – dőltem a falnak. Az ajtó kinyílt. Ott álltak felettem. A lány szeme megtelt könnyel. Lezuhant mellém, és szorosan átölelt. - Hogy a fenébe? Hogy? – mondtam eltorzult hangon, miközben magamhoz szorítottam Norát. A volt barátnőmet. Akire régebben mindig számíthattam. Ölni tudtam volna érte. És ott volt még Freddy is. És… Devis. Mindnyájan szőrmekabátban, bőrfelszerelésben. - Hazel… én… sajnálom… - fakadt ki Nora. A teste rázkódott a sírástól. Megráztam a fejem. Nem tudtam mit mondani. - Azt hittem… azt hittem már rég halottak vagytok… - nyeltem egy nagyot. - Mi is ezt hittük rólad… De mikor megláttuk a táblán a nevedet, hogy beköltöztél… Nem akartuk elhinni. – mondta Fred. - De ti, hogy vagytok itt? Amerikába?! – ráztam meg a fejem. - Mindent az idejében… Álljatok fel. – nevette el kicsit magát Devis, majd felhúzott minket. Rosa és Ginny is felkeltek, akik kicsit meglepődtek a vendégeink láttán, de gyorsan odadobtam nekik egy-egy kabátot. Nora elmesélte, hogy London falai nem voltak erősek, és teljességben zombi uralom lett a helyzet. A tehetősebbek egy x összeget kifizetve ide jöhettek, Wellingtonba, ahol valamilyen szinten jó a felszereltség és a biztonság. Én is elmondtam nekik mindent. Azt, hogyan találkoztam a srácokkal, miken mentünk keresztül, a koncerteket, a hajózást, hogy hányszor kerültem életveszélybe, azt, hogy helikopteren laktam egy hónapon keresztül… - Szentséges Atyaúristen! – kapott a szájához Nora. - Én meg már kezdtem félni, hogy milyen abszurd az, hogy ezek a lények nem hallnak meg egy „sima” szívbe érkezett golyótól. – nevette el magát kínosan Fred. - És, és…. Te tényleg egy ausztrál banda tagjaival utaztál hónapokon keresztül? – képedt el Nora. - Az a nevük, hogy 5 Seconds Of Summer! – vigyorodott el Ginny. Büszkén, ám szomorúan bólintottam a kérdésre. És ha tudnád, drága Nora, hogy nem csak utaztam velük, De Luke Hemmingsel volt más is… - És végül is mi a rend itt? – kérdeztem. - Nem nagy cucc. Alig vagyunk százan. Négy háztömb van, mindegyikbe huszonöten laknak, azoknak meg van a saját kis vezére, aki beavatja őket a teendőkbe, tudnivalókba. Reggel nyolckor a toronyhoz megyünk, ahol megkapjuk a kajánkat. Minden hét vasárnapján orvosi ellenőrzés van. – húzta el a száját Devis. Úgy látszik, képben van. - Minek? – kérdezte meg Rosalya. - Hát hogy még véletlenül se kerüljön be agyevő a falak mögé. – mondta gúnyosan a fiú. Oldalba löktem. – Szóval három nap múlva mindenképpen oda kell mennetek. Órákat beszélgettünk még, leginkább én. Este, valamikor nyolc körül köszöntünk el egymástól. Örültem, hogy Noráékat épen, egészségesen láttam. Viszont mikor leszállt az éj, hirtelen rossz kedvem lett. A háztömbünk mögött van a közös mosdó, zuhanyzó. Egy szál törülközőbe csoszogtam le. Wellington sötét volt. Ritkásan voltak lámpák, de ott, a zuhanyzó környékén egyetlen kis pici villanykörte adott fényt. Igyekeztem gyorsan beérni a fényforrás helyére, mikor magam mellől neszt hallottam. Még mindig lesütött szemmel mentem. Gyorsan behúztam magam mögött az ajtót. Senki nem volt ott. odakintről lépéseket hallottam. A szívem hevesen dobogott. Lassú léptekkel, félve mentem a zuhanyfülkéhez. Mocskos volt. Hideg. Idegen. Meleg víz sem volt. A víz szomorúan, lassan csurgott le a testemről. A vállam rázkódni kezdett. Észre se vettem, de sírtam. A szívem fájt, szinte mart. Meleg könnyeim nem akartak elállni. Hiányztak. A szüleim ölelése, Calum perverz mondatai, kerek popója, Mikey édes, kerek arca, komoly mondatai, Ash állandó mosolygása, kitartó szavai, még Lia duzzogása, és gyönyörű hosszú haja is… És legfőképpen Ő hiányzott. Luke Robert Hemmings.