Tizenhatodik: Élet és halál között

Sziasztok, drágák! :)

A mai részhez nincs sok hozzáfűznivalónk, esetleg annyi, hogy gondolom észrevettétek, ritkábban van rész. Ennek egészen egyszerűen az iskola az oka, és valószínűleg ilyen ritkán fognak érkezni a részek ezután is. Reméljük megértitek :)

millió ölelés,

Connie & Ade

Lassan két hete vagyunk Wellingtonban, és semmi változás nem történt. Ugyan úgy telnek a napjaink, Noráék szinte az egész napot nálunk töltik, beszélgetünk, Ginny kedvéért játszunk, ha ő elaludt, komolyabban próbáljuk kitalálni, hogy mitévők legyünk, ugyanis még mindig nincsen üresedés. Fogalmam sincs, merre lehetnek a többiek, csak bízok abban, hogy találtak valami biztonságos helyet, és jól vannak. Hetente váltják a toronyban a megfigyelőket, jelenleg én és Nora vagyunk azok, Ginny addig Rosáékkal van. Minden nap rendes adag ételeket kapunk, mindannyian jól lakunk, és ugyan így van ez a gyógyszerekkel is. Néha behívtak minket egy kisebb térre, ahol felvetettek pár ötletet, amivel talán erősíteni tudnák a várost. Eddig a védőfalon kívül nem volt jobb ötletük, bezzeg azt nem hagyják, hogy a népnek is legyen beleszólása.
- Ki lesz a következő páros? - kérdezte Nora, miközben elindultunk felfelé a lépcsőn.
- Azt hiszem Jane és Bruce, de még vagy három napig mi vagyunk.
- Tudom. - sóhajtva leült a kajákkal és gyógyszerekkel teli dobozok mellé, és elkezdte őket zsákokba rendezgetni, én pedig odaálltam ahhoz a réshez, ahol néznem kell, hogy jön e valaki. Egy hirtelen fuvallat lefagyasztotta a levegőt, szóval én elindultam az egyik közelembe eső szekrény felé, hogy keressek valami kabátot. Ismét a réshez mentem vissza. Vágyakozva néztem a fenyvesekre, a hóra, a sötét hófelhőkre. Sóhajtva néztem Norára, aki dudorászva pakolt.
 - Ki fogok szökni… - motyogtam.
- Mi? – kérdezett vissza.
- Én nem bírom tovább itt. Mekkora ganéság ez?! Milliók lehetnek kint az utcán, a szabadban, félig halottakkal összezárva. Mi pedig itt kényelmeskedünk? – emeltem fel picit a hangom. – Nem mellesleg… őrülten hiányzik. – sütöttem le a szemem. Nora közelebb jött hozzám, majd átölelt.
- Hazel… Lehet, életed legnagyobb őrültségét akarod megtenni, de… én veled tartok a végsőkig. Na meg persze, már igen csak kíváncsi vagyok ki az a Luke, akiről mindig áradozol. – nevette el magát a lány. Kicsit én is elmosolyodtam. Megfogtuk egymás kezét majd rápillantottunk a képernyőkre, amik a város minden pontját mutatják. Egy fekete foltra figyeltem fel. Éreztem, ahogy a barátnőm keze elgyengül. Ráközelítettem a képernyőre. Beesett arc, kiakasztott állkapocs, üres szemek, vértől ragadó kézfej.

 ~~~ 

 - Basszameg... - suttogtam, miután becsuktam az ajtót.
 - Mi az? - kérdezte Rosa, Ginnyvel az ölében.
- Kint vannak. De szerintem tíz percen belül elmennek, nemsokára vacsorázniuk kell. Addig pakoljunk össze, semmit ne hagyjunk itt. - megfogtam a szétszórt ruhákat, és Ginny játékait, majd belegyömöszöltem egy táskába, és letettem a kislány mellé.
- Hova megyünk Hazzy? - kérdezte. A becenevem hallatára kicsit összerezzentem, senki nem szokott úgy hívni, csak Ő.
 - El, drágám. Megkeressük a fiúkat, rendben? - bólintott egyet, majd folytattuk a munkálatokat. Muszáj elmennünk, megtalálnunk őket, meg egyébként sem biztonságos többé ez a hely. Bejutott egy zombi. Nem tudom, hogy, de bejutott.
Bekopogtak.
- Csitt! - mindenki mozdulatlanul figyelte, hogy mit csinálok. Halkan odalopóztam az ajtóhoz, hallgatóztam, majd végül kinyitottam. Noráék voltak, teljesen felpakolt táskákkal.
- Gyerünk. – kaptam fel a kabátom, majd Ginnynek is segítettem. Óvatos léptekkel mentünk a csarnok felé, ahol van egy kivezető ajtó a szabadba. A ködös kisutcákon keresztül kellett mennünk, hisz el kellett kerülnünk minden élőt, vagy éppenséggel halottat. Lépteket hallottam a jobboldalról. Lehúzódtunk a fal mellé. Kissé kinéztem, egy tízéves koraiban lévő kisfiú sietett vacsorázni. A semmiből előbukkant a zombi. Rávetette magát a kicsiny testre, aminek csontjai hangosan elroppantak. Nagyot nyeltem.
 - Menjünk. – mondtam remegő hangon. A csarnok nehéz vaskapuit hangos zajjal tudtuk csak kinyitni. Fel a lelátótérre, majd a közvetítő erkélyen keresztül az öltözőkhöz vezető folyosón, majd le a lépcsőn a konditerembe.
 - Zárva! – mondta ideges hangon Devis mikor megpróbálta kinyitni az ajtót.
 - Félre! – lökött arrébb minket Nora. Nekifutott az ajtónak majd a lábával betörte az ajtót. És mint egy lassított felvétel, úgy történt meg minden szörnyűség. A lány lába beragadt, hasra esett. Hörgés zaja hallatszódott be. Több sápadt kezet, vérengző fogat láttam meg a lába körül. Őrülten sikoltott. Húzták hátrafele a lányt, mindaddig, míg át nem törték az ajtókat. Felkaptam Ginnyt, és hatalmas rohanásba kezdtem a lépcső felé. De Fred ott maradt. Sápadtan állt ott, remegve. Odaadtam Ginnyt Rosának, majd Fred kezét elkaptam az utolsó pillanatban, és felvonszoltam a lépcsőn. Bőgött. Úgy mint még soha senki. A folyosó visszhangja jelezte nekünk, hogy nagyon sokan követnek minket. A Közvetítő erkélyen becsuktuk az ajtót, ami ideiglenesen is akadályt jelentett a zombiknak.
- MOST HOL A PICSÁBA TUDNÁNK KIMENNI? – kérdeztem rémülten. És ekkor meghallottam a vaskapuk kinyitásával járó hatalmas ricsajt. Fegyverekkel lódultak be.
- Ott vannak! – mutattak fel ránk. Közben magam mögött már hallottam a zombik egyre erősödő hangját.
 - Fel a tetőtéri ablakokhoz! – mondta Devis.
- Hová?! – kérdeztem, de nem gondolkodtam. Átvettem Ginnyt, aki már pityergett, de tudta, nem szabad hangoskodnia. Egy, a lelátó mögötti létrán tudtunk felmászni, majd a reflektorok „hídján” keresztül fel tudtunk menni az ablakhoz. Devis magassága miatt, csak felhúzta magát, majd kezét nyújtva várt minket. Először feladtam Ginnyt, majd bakot tartottam Rosának. Fred a híd korlátjain egyensúlyozott. Le akart ugrani, le, a füves pályára. - FRED! – szaladtam oda hozzá, majd lehúztam. Kihúzta az ujjaim közül a csuklóját.
- Nem, Hazel! Én nem vagyok képes tovább élni! – mondta vörös szemekkel. A közvetítő erkély ablakának áttörésére kaptuk fel a fejünket. Több tucat zombi hullott le a füves pályára, ahol az emberek voltak, és (amit én nem vettem észre) minket próbáltak célozni. És ekkor kezdődött a káosz. - Fred… kérlek. – néztem rá szomorúan. Lesütötte a szemét, majd megindult.
– Köszönöm! – mondtam hálásan, majd őt is felsegítettem.
 - HÉ, ÁLLJ MEG RIBANC! – hallottam egy férfihangot magam mögött. Az egyik elvetemült feljött a lelátón. Engem célzott a fegyverével. Gyorsan elkaptam Devis kezét, aki felhúzott. Lecsuktuk az ablakot, majd oldalazó lépésekkel a csarnok üvegtetőjén végigmentünk a létrához. Lihegve másztunk le. Az érzés ismerős volt. Mikor a talpam találkozik a hó hidegével. A szemem megtelt könnyel. Én veled tartok a végsőkig, én veled tartok a végsőkig, én veled tartok a végsőkig. Ez a mondat játszódott le az agyamba milliószor. Megöltem. Szó szerint megöltem a legjobb barátnőmet. Miattam halt meg. Én vagyok a gyilkosa, nem a zombik. Mocskos lelkem van. Mocskos…
 - Indulnunk kell… - mondta Rosalya. Bólintott Devis is. Fred semmitmondó arccal indult meg. Megtöröltem a szemeimet, majd Ginnyt az ölembe vettem. Elindultunk, megkeresni őket. Hol vannak? Azt nem tudjuk. Lehet ez lesz a vesztünk. De legalább azért halok meg, akit szeretek. Wellington falai körül puska zörejek, sikoltások hangja volt. Elkezdődött a mészárlás. A torony alá értünk, ahol hetekkel ezelőtt álltam, és nem akartam mozdulni Luke mellől. Elindultunk az erdő felé, kezünkbe vettük a fegyvereinket. A fenyvesek némák voltak, semmi zaj nem volt. De azért óvatos léptekkel mentünk. Fred zsebre tett kézzel vonult Devis mellett. Én Rosával kicsit lemaradva.
 - Szépen lassan álljatok meg, és tegyétek le a fegyvereiteket. – hallottam egy hangot magam mögül. Egy kicsit tömzsi, sötét hajú, szemüveges fiú állt, hatalmas pufi dzsekiben, kezében egy pisztoly. Nem volt ismerős az arca. Nem Wellington-i. Úgy cselekedtünk, ahogy mondta.
 - Mindenki engem követ, vagy különben szétrúgom a poppolóját. – ráncolta össze a szemöldökét.
 - Semmi gond, Ginny… - suttogtam a kislánynak. A földről felkapta a fegyvereinket, majd elindult. Nem tudtunk mit tenni, követtük, remélve, hogy út közben megtaláljuk a fiúkat. Egy kisebb faházhoz értünk, aminek a kéményéből füst jött ki, azaz fűtenek. Ez már egy jó jel volt.
- Itt megvártok. – mondta a teraszhoz érve a fiú. Egy kis pad volt ott, leült oda Devis és Fred. Az utóbbi még mindig nagyon keserű arcot vágott. Én hallgatózni kezdtem.
- Öten vannak. Két fiú, és három lány, van közöttük egy gyerek is. A fiúk közül az egyik egy nagy colos, a másik velem egy magas lehet. A lányok alacsonyak, egy vörös, és egy barna.
- Hazel! – hallottam egy kiáltást odabentről. Felugrottam a hang hallatán. Az ajtóból kirontott Luke. Azonnal odafutottam. Elmondhatatlanul örültem. Megöleltem, megcsókoltam… Hihetetlen érzés volt. A tenyerembe fogtam a borostás arcát, és csak vigyorogtam.
 - Gyertek be. – mosolygott, majd kézen fogva bevezetett.