Negyedik rész: Tervek

 

Lehet, hogy csak egy ember vagy ezen a világon... de valakinek te jelented magát a világot.
 Luke akkor már szembe ült velem. Látszott, hogy még kissé gyenge. Hevesen malmozott az ujjaival, összeráncolt szemöldökkel. Michael fel és alá sétált előttünk zsebre tett kézzel. Néha beletúrt a hajába, és idegesen megköszörülte a torkát. Ashton mellettem ücsörgött szótlanul, az egyik kezével könyökölve a szék karfáján, az ujjaival pedig dobolt az arcán. 
    Calum az egyik szobába volt ott a folyosón, kivizsgálják. Úgy történt, hogy koncert előtt egy mobilvécéhez tartott, amikor ott a bokorból kiugrott egy alak, és a kezét rángatni kezdte. Ott harapták meg. Calum visszarúgta a bokorba, a fiúk tudtak is erről a támadásról, de akkor még nem voltak ezzel tisztában, mi is ez. Aztán a fiú kiment a kórházból, azzal a címszóval, hogy valami kell neki a buszból. Aztán nálam kötött ki.
- Hazel! – hallottunk egy kétségbeesett hangot a folyosó végéről. Anyám ziháltan csúszott be, mellette nagyi, és… és… szentséges ég. Felém siettek, anyám rögtön rám zuhant, és úgy ölelt meg.
- Édes Istenem, Hazel, azt hittem bajod esett! – mondta elcsuklott hangon. Aztán mikor elengedett, megláttam. Semmit nem változott. Kockás ingbe volt, fehér trikóba, farmerbe, és a jó öreg Adidas cipőjében. Ugyan úgy, mint az utolsó képemen, amin vele vagyok. Amikor még alig voltam ötven centi.
- Szia Elly. – dobott egy félmosolyt. Én nagyot nyeltem, és bólintottam egyet.
- Szia… - motyogtam. Nagy csönd. Senki nem mond semmit. Én a cipőmet néztem, a számba haraptam, és könnyeztem. ISMÉT. SOKADJÁRA. AZ UTÓBBI NAPOKBAN MÁR EZREDJÉRE. Már csak azt vettem észre, hogy a szipogásaim során megéreztem azt a tipikus illatot. Apám illatát. Szorosan ölelt magához, a hatalmas tenyere a hajamat simogatta. Ő is sírt. A nagyi is. Anya nem. Kapja be. Jó, azért nem, de elvártam volna, hogy az egész város könnybe boruljon, amiért egy 17 éves lány újra találkozik a 13 éve nem látott apukájával. Vagy legalább is az álmomban így volt mindig.
   Apu elengedett, majd lazán a vállamra tette a hosszú, vékony karját. A fiúkra pillantott.
- Szevasztok. – intett feléjük.  A srácok visszaintettek, majd arra kapták fel, szinte egyszerre a fejüket, hogy nyílik a kórterem ajtaja. Felpattantak, és odasiettek az orvoshoz.
- Nyugalmat kérek! – tette védekezően ki a kezét a doki. Én kicsit közebb mentem, hogy halljak mindent. – Fogalmunk sincs mi ez, mi történt, kitisztítottuk a sebet, vért vettünk tőle. Feltételezem azért gyógyult, mert még nem alakult át teljesen. – tette zsebre a kezét. – Viszont azt tudjuk, hogy a járvány gyorsan terjeszkedik, a gyógyszerkészletünk meg nem örök.
- Ez nem járvány! – csapott a homlokára Michael. – Ausztráliában már hetek óta apokalipszis van. Láttam, ahogy átváltoznak… a kínt, amin átmennek. De ezt a betegséget az ember fejlesztette ki. Nem egy „radioaktív majom”! – rázta a fejét. Az orvos elmosolyodott, majd megveregette Mikey vállát.
- Fiam, ez is olyna mint a bárányhimlő. Maximum egy hónap, és minden ugyan az lesz. – vigyorgott.
- Amíg az emberek ilyenek… Lehetetlennek vélem, hogy valaha ugyan az lesz, mint volt. – mondta szúrós szemmel, majd elkapta Luke, Ash, és az én kezem. – Látja ezt? Vágások. – harapott a szájába. – Tudja miért? Bántották őket, szenvedtek. Nem bírták tovább azt a nyomasztó érzést odabent, így magukat bántották, hogy elnyomják a belső fájdalmat. És ez csak három ember. Gondoljon bele, hány meg hány ilyen eset van. A világ egy mocsok hely. Megkülönböztetések. Rasszizmus. Erőszak. Háború, válság… Uram, ezek az emberiség szüleményei. Az átváltozás már a végstádium. Szörnyek leszünk, mert megérdemeljük. Először mindig a belső rohad. És az emberek már évszázadok óta. A bőr elszürkül, élettelen lesz. És mindenki ugyan olyan mocsok lesz. Ha máshogy nem jövünk rá, majd így, hogy mind ugyan olyanok vagyunk, voltunk, és leszünk. – sziszegte Mikey. Az orvos lefehéredve megköszörülte a torkát, majd sarkon fordulva elsietett. Én ismét a földet bámultam. Teljességben igaza van. Azért van ez az egész, mert az emberiség nem tudja elfogadni a másikat. A fehér ember kitagadja a feketét.  Az mongoloidokat mindenki megveti. Ugyan azok leszünk. Szürkék. Egy fog mindenkit érdekelni, a hörgés, és a hús. Egyenrangúak leszünk. Hisz hiába szép piros az alma, ha belülről már teljesen megrohadt. Aztán eszembe jutott Ash. Az ő csuklóját is felemelte Mikey. Sok karkötő volt rajta, és azért nem látszódott. Aztán Lukera néztem. Ő féloldalasan rám pillantott. Elmosolyodott, én meg gyorsan levettem róla a szemem. Még mindig nem tudatosult bennem, hogy szeret. De Arnold még valahol, a szívem mélyén főszerepet tölt be.
   Bementünk Calumhoz, a színe egyre jobban emberibb.
- Eszméletlen szerencséje van, hogy még nem változott át teljesen. – mondta Ash.
- Ha Hazel nincs, akkor teljesen átalakul. Egyszerű az egész, Hazel is azért tudta kizökkenteni, mert jó dolgokat juttatott eszébe.  A dalainkat. Szeretetet adott… - mondta Mikey kicsit nehézkesen.  Én odamentem az ablakhoz. Már hajnalodott. Láttam a távolba, hogy rengeteg lakos dolgozik a védőfalakon. Elgondolkoztam azon, hogy vajon Arnold, Nora és Fred, már közéjük tartoznak? Vagy biztonságban vannak? A csillagokra néztem, amik még a hajnalodó égen fennmaradtak. Miért vagyunk ilyenek? Miért ilyen vérszomjas az emberiség? Miért nem tudunk egyességeket kötni? Hogy utánuk ne legyenek háborúk, ahol meghalnak? Miért nem fogadjuk el a másikat úgy, ahogy van? Miért nem tudunk szeretni?
   Hirtelen valaki megérintette a vállam.
- Szóval 5SOS-t énekeltél Calnak? – mondta. Luke volt az. Én zavartan a fülem mögé sodortam a hajam.
- Hát… öhm… igen. – hebegtem. Luke elnevette magát. A nevetése… összeszorítja a két szemét, és megvillantja a tökéletesen fehér fogait…
- Miért vagy ennyire zavarban? Ha emiatt… - nézett a csuklóján lévő kötésre. – nem miattad van. Csak tudni akartam, mit érzel. – nézett mélyen a szemembe. Nagyon közel voltunk egymáshoz. A szívem nagyon hevesen kalapált, beleremegtem a tekintetébe. HAZEL! ÉBRESZTŐ! Mondta a kis angyal a jobb vállamon. „Pár napja ismeritek egymást, és már is le akar kapni? Hé, honann tudod, hogy nem csinálja minden lánnyal?” Aztán megjelent a kisördög is a bal oldalt. „Nézd azokat a kék szemeket… azt az elképesztően édes ajkakat…” Kirázott a hideg. 
   Köhögés. Mindketten a betegre tekintettünk. Calum felébredt. CALUM, DRÁGA, KÖSZÖNÖM!
- Cal, haver, jól vagy? – ült oda Mikey, közvetlen az ágy mellé. A fiú résnyire nyitotta a szemét, és felém fordította a fejét.
- H…Haz…el… Sajn…á..lom… - nyögte ki.
- Ne hülyéskedj. A fő, hogy jobban vagy. – mosolyogtam.
- Srácok… - szólalt meg Ashton. – Most mi tévők legyünk? – mondta aggódó tekintettel.
- Haza kell mennünk. – jelentette ki Michael. A fiúk bólogattak. – És te is jössz velünk. – mutatott rám. Én? Hazel? Hazel Murray? Sydneybe? HOLY SHIT!
- Miért? – kérdeztem.
- Ezek után… egy csapat vagyunk. – mondta Ash. Egy csapat?
- De… mi lesz a családommal?
- Egy ideig biztonságba vannak a falak mögött. London egy nívós hely, biztos vagyok benne, hogy eléggé evakuálják, és védik, hogy ne történjen jelentős baj. – harapott a szája szélébe Mikey.
- Ide kéne hozni anyuékat… - motyogta Ash. -Ez egy biztos hely. Lehet, hogy több országban követik ezt a technikát, sőt, lehet, hogy felszereltebbek is vannak. De mi van, ha nem? Erről legalább tudjuk, hogy egy ideig élőképes.
- Hogy mi legyünk az új One Direction? Elegem van már, állandóan hozzájuk hasonlítanak! Jó fejek, de mi nem ők vagyunk. – rázta a fejét Mikey.
- Michael… itt már nem csak a bandával kell foglalkozni. Semmi pénzért nem cserélném le Sydneyt.  De gondolj bele… Mi van, ha tényleg vége lesz egyszer ennek? Inkább éljünk állandó félelemben, minthogy valahogy, de túléljük?
- És mi lesz a rajongókkal? Hagyjuk őket meghalni? – rázta a fejét Luke. Elcsendesedtek.
- Baszd meg Luke… utálom, hogy ilyen okos vagy. – dörmögte Mike. – A rajongókat nem hagyhatjuk így. Van aki egész életében azt várja, hogy velünk találkozzon… De úgy hal meg, hogy ez az álma nem teljesül…
- Akkor ez eldőlt. – bólogattak.
- Turné. – mondta Luke.
- Turné. – erősítette meg Mike.
- Világkörüli turné. – vágta rá Ash.
- 5 Sec…onds of S..Summer vil..világkörüli tur..turné… Haz…zel… Mur..ray-el… - mosolygott Calum. Önkéntelenül elnevettem magam. – Te… is… ének..elsz.  – tovább mosolyogtam, aztán lefagyott rólam a jókedv.
- Hogy én? Ugyan kérlek. – nevettem el magam.
- Gyö…nyörű… hang…od..van.
- Ezt eddig elitkoltad előttünk, Hazzy. –  villantotta a rosszfiút mosolyát Luke.
- Énekelj valamiiiiiit! – tapsikolt Ash.  – Adom az ütemet. – ment oda az egyik szobában lévő asztalhoz.
- Szó sem lehet róla. – tiltakoztam.
-  You look so perfect standing there… - vigyorgott Luke.
- In my American Apparel underwear... – nevetett Mike.
- And I know now, that I’m so down. – dobolta  Ashton.
- Your… lip..stick st-ain.. is a… work of…art. – mondta lassan, de mosolyogva Cal.
- I got your name tattoed in an arrow heart – énekelték egyszerre, majd rám néztek.
- And I know now… that i’m so down. – forgattam a szemeimet, miközben eszméletlenül nevettem.  Luke magához húzott, és nyomott egy puszit a fejemre.
  Nem beszültünk. Lefeküdtem Calum melletti betegágyra, és percek alatt elaludtam. Mike a másik oldalira, Ash és Luke pedig egy-egy széken. Nem aludtam semmit a múlt este. Nem tudom mennyit aludhattunk, de mire felébredtem már délután négy volt. Hajnal öt körül aludhattunk el, eléggé kipihentem magam. Mikor kimentem a folyosóra, anyáék is a várakozó székeken ültek egymásra dőlve, úgy aludtak. Felkeltettem őket, hogy ideje indulni. Calum végre visszakapta az eredeti színét, és már beszélni is elég jól tudott. Így indultunk el kilencen. A srácok, nagyi, anyuék, Johnny a sofőr, és én.