Hatodik rész: Kérjük kedves utasainkat...

Hali mindenki!

A blog egy kis átalakításon megy majd át, de ettől független folyamatosan le lesznek adva a részek. Szóval itt is van a hatodik, reméljük tetszik nektek. Ha van esetleg valami tippetek, kommenteljétek, vagy akár chatelhettek is velünk.
                                                                                                                              xx Ade&Connie

 "My heart wants to come home."

  A reptér üres volt. A buszunk lassan haladt, körültekintőeknek kellett lennünk. Egy két halott csoszogott el mellettünk, de igazán nem keltettük fel a figyelmüket. A kifutópályákon egy gép sem állt, a parkolóban hűlt helye a kocsiknak.
- Hát ezt beszoptuk, gyerekek. – csattant ki Ash. Én a könyökömmel gyengéden oldalba löktem.
- Be kellene mennünk… - mondtam a hatalmas csarnokra mutatva.
- Szó sem lehet róla. – vágta rá Luke.
- Jól beszél a csaj! Hátha van valami a büféjükben. Mivel itt már aligha van két doboz müzli, meg pár szendvicsnek való… - simogatta a hasát Mikey, miközben a hűtőt nyitogatta.
- És ki tudja, hogy van e bent valaki? – kötötte újra a harapásnyomot Calum.
- Ki? Talán egy közülük? – rázta a fejét Luke.
- Luke… - fogtam meg a vállát. – Sokan vagyunk. Csak jövünk megyünk. És emlékezz: Calum is meggyógyult. – motyogtam.
- De az még a dolgok elején volt… ki tudja mennyire fajult már el a vírus… - dörzsölte a szemét, majd nagyot sóhajtott.  – De ha valakinek beleharapnak a seggébe, esküszöm, saját magam fogom még felrúgni. – nevette el magát. Mindnyájan elmosolyodtunk.
- De te itt maradsz! – mutatott rám. Anyu bőszen bólogatott, hogy valóban így lesz.
- Na, azt már nem! – fontam össze magam előtt a kezem. – Veletek fogok menni! – szögeztem le. Luke a hajába túrt, és idegesen sóhajtozott.
- Akkor Én, Cal, Hazzy és Drew bemegyünk. Mikey, Ash, maradjatok itt öhm… Hazel anyukájával, és mamájával. Johnny te maradj a kormány mögött, légy arra készen, hogy bármikor elindulhassunk. – fordult körbe a fiú.
- Az én nevem Sheila, anya neve pedig Carla. – mutatott anyu nagyira. Luke mosolyt intve bólintott, majd kihúzott egy késtartóból egy éles kenyérszeletelőt, és egy húsbárdot. Egy fiókból pedig előhúzott egy pisztolyt.
- Ez honnan van? – biccentettem a fegyver felé.
- Vészhelyzet esetén… Nagyon vészhelyzet esetén.
- Ezzel lőtted le Őt is? – haraptam a száj szélébe. Luke nagyot nyelt, majd bólintott, és átadta a pisztolyt apámnak.
- Maga úgy gondolom jobban ért ehhez, mint én. – mosolygott rá.
- Nem lőttem még sosem ilyennel, de a lányom védelméért bármit. – viszonozta a vigyort apa.
- És ez neked miért nem jutott eszedbe tizenhárom évig? – mondtam halkan a szememet forgatva. Apu elkapta a vállam, és higgadt hanggal válaszolt.
- Ha tehettem volna, minden percben így tettem volna. – nézett mélyen a szemembe. Nem válaszoltam, csak a késtartóra pillantottam.
- És én még is mivel védekezzek? – kerekedett ki a szemem.
- Fogamzásgátlóval. – rötyögött Calum. Én összehúztam a szemem, és az öklömet mutogattam neki.  Luke is megkínálta egy kis gyilkos szempárral, szóval elhallgatott.
- Hazel, te most semmivel. Az a feladatod, hogy tartsd nyitva a szemed. – törölgette egy ronggyal a kést. – Menjünk.
   A fotocellás ajtó még működött, így úgy véltük, hogy valakinek itt kell lennie. Sötét volt odabent, a földön vértócsák, némelyik elmaszatolva, mintha végighúzták volna a testet a földön. Luke kezét elkaptam, és rákulcsoltam az ujjaim. Lenézett a kezünkre, majd elmosolyodott.
- Ne félj kicsim. – puszilt bele a hajamba. Apa a szájához kapta a kezét, úgy nevetett.  Baloldalt megláttunk egy mozgólépcsőt, amin lefejezett hullák tömege feküdt. Lefehéredtem, éreztem, ahogy kiszáll az élet a lábamból. Luke megszorította a az ujjaimat.  Elindultunk a rakás felé. Luke rátaposott az első testre, és mint a lépcsőn, úgy haladt felfelé. Nyújtotta a kezét, hogy fellépjek, de én inkább csak átszökkentem egy olyan részre, ahol nem éppen egy lábon taposok. Mögöttem jött Calum, és apu. Borzalmasan büdös volt. Ahhoz képest, hogy nem olyan régen tört ki az apokalipszis, borzalmasan sok halott van.
- Valakinek ide kellett hurcolnia ezt a sok testet. – nézett körül Calum.
- Hát,ja. Normális emberek bélyeget, szalvétát, vagy éppenséggel elhasznált óvszereket gyűjtögetnek. Nem tudom ki az az elme bajos, aki hu…
  Hirtelen hasra estem, ezzel meglökve Luke-ot. A fejem a mozgólépcsőbe ütődött, pont oda, ahol a széle volt, persze szabadon, nem volt odahányva egy holt sem. Nehezéket éreztem a vádlimon.  Hátranéztem, és azonnal el kezdtem kapálózni. Egy félig lefejezett zombi markolta a lábszáram, akinek az állkapcsa teljesen ki volt akasztva. Aztán az az ismerős hideg, fekete vér, ami az arcomon landolt. Az élőhalott a lábamra zuhant, én gyorsan ki is húztam magamat alóla.
- Elly, minden rendben? – kérdezte nyugodt hangon apa. Én nagyot nyelve bólintottam, majd Luk keze után kaptam, hogy felsegítsen.
- Szépen ki lettél nyírva, seggfej. – köpött a testre Calum.
- Elég legyen! Haladjunk. – indult meg Luke.
   Gyors léptekkel mentünk fel a mozgólépcső tetejére, Luke leges legelöl, lehagyva minket. Kicsit begyorsítottam, hogy beérjem. Apa és Cal hátul lemaradva maradtak, miközben mélyen a témába merültek. Az ujjaimat becsúsztattam az övéi közé, majd ránéztem. A hajam zilált volt, alig láttam valamit az arcából, de annyit igen, hogy eszeveszettül morcos.
- Luke, mi a baj? – kérdeztem vékony hangon. Elkapta a kezét.
- Mi lenne, őszintén, Hazel? Az imént majdnem megharaptak téged! És én nem tudtam azonnal cselekedni. – túrt a hajába.
- De itt a hangsúly! Csak majdnem! Apu megmentett… - mosolyogtam rá, hátha kedvet öntök belé.
- Hazel, félek, hogy nem tudok rád eléggé vigyázni… - csuklott el a hangom. – Én a földre terültem, lefagytam, amikor megláttam a kétségbeesett szemed, és, hogy mögötted egy szörnyeteg van… És én nem tudtam cselekedni, érted? – rúgott arrébb egy kezet.
- Luke… millió meg egy fejet kell majd betörnöd, csak, hogy túléld ezt az egészet… - forgattam a szememet. – Arnoldot oly könnyedén el tudtad végezni. Tudod mennyire fájt az nekem? Szánt szándékkal megölted! Meg akartad ölni! És most… nem voltál rá képes… - töröltem ki a könnyet a szememből. – Te nem akartad, hogy esélyem legyen Arnoldnál, igaz? – suttogtam, miközben az utolsó lépcsőfokot átléptem. Egy újabb csarnokot láttunk magunk előtt újságárus bódékkal, büfékkel. Jackpot.
   Luke összeszorította a száját és a szemét, majd kitört a benne fortyogó vulkán. Elkapta a karomat, és egy büfé pultja mögé húzott.  A falnak lökött, és elég közel jött hozzám, hogy pontosan a szemembe nézzen.
-IGEN, ÍGY VAN, MOST ÖRÜLSZ? A BANDÁBÓL NEKEM VAN A LEGNAGYOBB RAJONGÓ TÁBOROM! MINDEN LÁNY MEGHAL EGY PERCRE, MIKOR MEGLÁT! DE TE, HAZEL MURRAY, TE NEM EZ VAGY! TE UTÁLTÁL! SZENVEDTEM EMIATT! TE CSAK AZT A SENKIT AKARTAD!  – ordította a képembe, majd előttem összeomlott. A sarkán ülve kezdett zokogni.
- De én nem vagyok az a „minden lány”. – kezdtem én is sírni.
- Nem akarok mást látni melletted érted? – nézett fel rám.
- A szentségit Luke, még csak alig ismerlek… Alig pár hete szakítottunk Arnolddal… - dörzsölgettem a szememet.
- AZ ÉRZÉSEIMNEK MONDD! AZ ÉRZÉSEIMNEK! HAZEL, ÉN ESZEVESZETTÜL SZERETLEK TÉGED, MIÉRT NEM FOGOD FEL? – zokogta, miközben a fülére tapasztotta a kezét, és lefelé nézett.
   Leguggoltam mellé, a hajába túrtam, majd lehajolva az arcához, hosszasan megcsókoltam. Az arcát a két tenyerembe fogtam, ahogy ő is. Éreztem, ahogy az ujjaimra csordul a könnye, és ahogy az enyém az ő kezére.
- ÉTEL! – kiáltotta valaki mögülünk. Elszakadtunk egymástól, majd oldalra tekintettünk, ahogy Calum  egy dobozt emel az egyik pult alól.
- Ezek meg mikor jöttek fel a lépcsőn? – nevettem feldagadt, piros szemmel.
   Odasiettünk a szerzeményhez, amiben konzervek voltak. Borsó, kukorica, bab, ananász és barack.
- Basszus Cal, te egy isten vagy! – csorgott a nyála Luke-nak.
- Egy ázsiai isten! – nevettem, mire Calum felém kapta a fejét.
- Nem vagyok ázsiai! – ráncolta össze a szemöldökét. Bocsánatkérően megsimítottam a karját. De akkor, ha nem ázsiai, akkor mi?!
   A csarnokon még alaposan szétnéztünk. Éppen az egyik kávézóból léptem ki néhány ép tea filterrel, és kávéval, amikor Calum talált egy mini dinoszaurusz bábut az egyik asztalon.
- Nézd, Haz, egy dínó! – mutatta nekem mosolyogva. Viszonoztam a vigyort.
- Jobban vagy egyébként? – köszörültem meg a torkom.
- Soha jobban! Néha ég a seb, de… neked köszönhetem az életem. –mondta komoly hangon. – szóval, tied lehet ez a T-rex! – nevetett. Oké, ezt megbeszéltük.
- Hé! Álljanak meg, ott ahol vannak! – hallottunk egy hangot magunk mögött. Megdermedtem. Calum pár lépésnyire volt tőlem. Az illető léptei hangosan visszhangzottak a csarnokban.
- Nem vagyunk közéjük valók! – mondta apám.
- De viszont a kajám van a kezedben, ember!
Oldalra pillantottam, és apám mellett egy szakadt ingű, kissé borostás, barna, zselézett hajú férfit láttam.
- Ne bántson minket! – szaladt ki a számon.
- Eszembe se volt! Ha csak visszaadják a tulajdonomat.
- Nincs ételünk… Se gépünk, amivel haza mehetnénk… kérem… - mondta Calum. A férfi nem szólalt meg.
- Van egy lányom. – mondta végül. – Elbújtunk az egyik mosdóban, amikor elkezdődött. Nekünk is kibaszott fontos az ennivaló! – sóhajtott. – Jöjjenek… - intett.
   Levitt minket a női mosdóba, amiben pár növény, egy fotel, és dobozok voltak. A fotelen egy kislány ült, egy tetrist nyomogatott.

- Ő a lányom, Ginny… - mutatott felé a férfi. – Az én nevem Hans.
- Én Drew vagyok, nekem is van egy lányom, Hazelnek hívják.- mutatott felém.  – Ők pedig az egyik ausztráliai bandának a fele: Calum, és Luke. – „konferálta fel a srácokat”.  A férfi biccentett. – Szóval… nem akartunk kellemetlenséget okozni, úgy volt, hogy itt gépre szállunk, és Ausztráliába megyünk. De itt nem volt más, mint üresség. Egy gépet sem találtunk. – dörzsölte a homlokát.
- Nem mellesleg sietnünk kell, mert odakint vár minket a csoportunk, és van néhány lény odakint… - célozgatott Calum arra, hogy adják a zsákmányt, és haladjunk.
- Csoport? – kérdezett vissza Hans.
- A banda másik fele, a turnébusz vezető, és Hazel nagymamája, és édesanyja. – mondta Luke. A férfi sóhajtott. Ismét.
- Van egy gép. A hangárban maradt egy utolsó. Ugyan rakományszállító, de van pár pad, ahová le lehet ülni. – köszörülte meg a torkát. - Itt dolgoztam pilótaként, a kislányomnak akartam megmutatni a repülőket. De kitört a káosz. Legalább száz ember lelte halálát. Egy másik túlélő is volt, egy katona, aki néhányat kivégzett. De nem bírta sokáig. Az embert mentálisan megöli a járvány. – nézett a semmibe Hans.
- Akkor maguk rakták oda a mozgólépcsőre azt a sok halottat? – kérdezte apám.
- Elnyomja a bűz a mi szagunkat, és ez által nem jön ide más hulla. Napokon át voltunk a vérükkel bemázolva, csak, hogy ne támadjanak ránk, és meg tudjuk őket ölni.
- Okos. – bólogatott apa elismerően.
- Szóval, van egy gép a hangárban. – tért a témára Luke. – El is vinne minket Ausztráliáig?
- Nem zárhatom be ide magunkat egy örök életig… Már régen el akartam menni, de fogalmam sem volt mi várhat rám egy idegen környéken. Szeretném ha… boldog gyerekkora lenne… - csuklott el a  hangja.
- Több szem többet lát, ahogy mondja a mondás. Üdv a csapatban Hans, és kicsi Ginny! – nyújtotta a kezét Calum egy pacsira. Mindketten belecsaptak, Ginny még át is karolta a fiú lábát, aki rögtön felkapta az ölébe.
- Cal, átmentél bébiszitterbe? – nevetett Luke.
   Halkan mentünk a reptér folyosóin. Vittük  a kajákat kartondobozokban. Hans hátán egy fekete hátizsák volt, kezében egy vadászpuska. Én az ölembe vettem Ginnyt, oldalán egy kis pónis táska, amiben egy rózsaszín kulacs, mentolos cukorkák, és egy plüss nyúl volt. Öt éves lehetett, nem volt túlságosan nehéz.
    Amikor a fotocellás ajtóhoz értünk, Hans megállt.
- Az a maguk busza, igaz?- mutatott a fekete járműre. Egyszerre bólintottunk. – Én most elmegyek a hangárokhoz.  A jel egy petárda lesz. Legyetek figyelmesek, az a négy halott most elég messze van… de azért siessetek. – nézett a távolban bicegő sápadtak felé. Nagyot nyeltem, úgy bólintottam. Luke átvette Ginnyt, mert jobbnak látta, ha inkább ő fogja. A szabadon maradt kezével rákulcsolta az ujjait az enyémre, és úgy indultunk el lassan, de azért tempóval a busz felé.
   Egész gyerekjátéknak tűnt… Míg azt nem véltem feltételezni, hogy ezek a lények nem olyanok, mint amilyennek a könyvekben, vagy a filmekben; buták, lassúak. Egyáltalán nem.  Sebes léptekkel, igazából futva közelítettek felénk. Mi is szaporázni kezdtük a lépéseinket. Igazából sosem voltam jó futó, de most igazán éreztem, ahogy a fuvallat az arcomba csapódik, és szinte szálltam a levegőben, olyan gyorsan kapkodtam a lábam. A buszhoz érve Johnny gyorsan kinyitotta az ajtót, először Cal és apa, majd én, Luke, és Ginny szaladtunk fel. Anya aggódva esett nekem, és szorosan átölelt. Már csak akkor engedett el, mikor hangos bömbölést hallottunk.
- A nyuszim! – sírt Ginny. Kinéztünk az ablakon, és a plüss ott feküdt a fotocellás ajtótól pár méterre. Luke habozás nélkül szaladt le a busz lépcsőjén, hogy visszahozza a plüssállatot. Utána kiáltottam, de már nem hallotta.  Az ablakra tapadtam, és remegő kézzel dörömböltem, hogy forduljon vissza. Nem volt közel az ajtó. Körülbelül fél kilométernyire. A halottak pedig egyre közelebb.
   A jel viszont időnap előtt érkezett meg.
- Indulnunk kell! – kiáltott fel Calum.
- Hibbant vagy?! Luke kint van! – csattantam fel. Mikey megszorította a kezem.
- Bízz benne. Tudja a dolgát. – ejtett valami félmosoly félét, és éppen nyitottam volna a számat, mikor a busz elindult, ezzel mindenkit feldöntve. Én bevertem a fejem az asztal sarkába. Elhomályosult minden. Sikolyokat hallottam, fékezést. Nem emlékszek semmire. Csak eszméletlen zsibogásra a tarkómnál.
- Hazzy! – simogatta valaki a homlokomat. Nem akartam először kinyitni a szemem, de aztán leesett, hogy egyetlen ember hív így. Felpattant a szemem, és a kezembe vettem az arcát. A fején egy kötés, kissé átütődött vérnyom.
- Luke! – mondtam halkan, de belém nyilaló fájdalom újra arra kényszerített, hogy vízszintesbe helyezzem magam. A tarkómra tettem a kezem. Kötés. Elmosolyodtam.
- Átmentünk Ashton stílusba? – nevettem. Luke is elmosolyodott, és továbbra is a homlokomat simogatta. – Annyira aggódtam érted… de… szent ég. – pattantam fel. Körülnéztem, és egy szürke dobozba voltunk bezárva. Négy pad volt, ebből kettőre rá voltak erősítve a dobozok a kajákkal. Az egyiken pedig nagyi, és a szüleim ültek. Ginny szokásához híven tetrisezett, Mikey a gitárját hangolta, Calum és Ash pedig a busz tetején ültek, mivelhogy a busz is ott volt. A busz… bent… a repülőben. Repültünk.
   Luke ölébe kúsztam. Ő a kezét összekulcsolta a hasamnál, és a fejem búbjára tette az állát.
- Mi történt, amíg én… aludtam?
- Betörtem négy fejet, néhányszor a falhoz löktek, egyszer sikerült is a fejemet beverni…- sztorizgatott. – De a nyúl meg van. – mosolygott rám. Nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. De nem. Már a múltkorinak se kellett volna megtörténnie…

- Azt hittem… azt hittem, elveszítelek. – nyeltem nagyot. Luke a szemeit forgatta.

- Na milyen érzés, amikor tehetetlen vagy, de semmiképpen nem akarod elveszíteni azt, akit szeretsz? – húzta össze a szemét.
- Honnan veszed, hogy bírlak? – nevettem.
- Azt tudom, hogy bírsz, de hé, én azt mondtam, hogy „semmiképpen nem akarod elveszíteni azt, akit szeretsz”, nem azt, hogy akit bírsz! – lökött meg egy kicsit.
- Luke! – szaladt hozzánk Ginny. Amikor odaért, leguggolt mellénk, és huncutul mosolygott. Luke megsimította az arcát, majd odahúzta magához, és a buksiját simogatta. Én belefúrtam az arcomat a kulcscsontjánál lévő kis részbe, majd mosolyogva visszaaludtam. Szóval szeretsz…