Harmadik rész: Elég a titkolózásból

Szegény sátán jön a lelkedért, és nem talál semmit.

- Úristen… - hörpögtem. Luke összeráncolta a szemöldökét.

- Figyelj. Nem tudom mi ütött beléd, de fejezd be. Nem ismerlek, lehet, hogy titokban egy sorozatgyilkos vagy…- óvatosan felemeltem a fejem. Luke arca mosolygósról átváltott dühösre.
– De én csak segíteni akartam! Te meg állandóan elutasítod a segítségemet, és inkább magadat bántod, mintsem hogy félretennéd az egódat, és elfogadnád valaki segítségét! Eddig még az volt a bajod, hogy elvesztettél mindenkit, és amikor hirtelen itt termett neked valaki, azonnal ellököd magadtól! Nem is értem miért próbáltam meg neked segíteni, mert rohadtul nem kellett volna! – fakadt ki.
    Nem is emlékszem, hogy történt, olyan gyorsan történt az egész, csak arra emlékszem, hogy valami a földhöz csapódik, Luke pedig kiviharzik a házból. Visszaültem az asztalhoz, és sírtam. Hagytam, hogy a könnyek végigszántsák az arcomat, mintha azzal a fájdalmam is legördülne a szememből. Hirtelen egy kezet éreztem meg a csuklómon. Azt hittem Luke az, de mikor megfordultam, Michael-lel találtam magam szemben. Borzasztóan szorított.
 - Mi a francot csináltál? – kérdezte ziháltan. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat. – Idefigyelj! még négy napot maradunk itt ebben a retek városban. Ha meg mered bántani Luke-ot, nagyon megbánod. Remélem ez volt az utolsó nap, hogy láttunk téged, Hazel. - szavai késként fúródtak belém. Nem vártam ezt. Kurvára nem. Igazából nagyon rosszul esett, mardosott a fájdalom.
 - Menjetek szépen el a picsába, és rohadjatok meg! – ordítottam.
 - Ne aggódj, meglesz.  -  bólintott.
- Bocsi, hogy zavarok, de Michael, a barátod éppenséggel elég rosszul néz ki.. Nem tudom, mi történt vele. - Anya mögött Calum feje tűnt fel, aggodalommal tele. Fejével intett Michaelnek, hogy jöjjön azonnal.
 Én reszketve felrohantam a szobámba, közben beleütköztem Ashba.
- Oh, bocsi kicsi lány. – mosolygott.
- Menjetek a… - kezdtem bele, de inkább magamba tartottam a szavaimat. A szobámba érve magamra zártam az ajtót, és az ágyamra huppantam. 
  „Hívjatok mentőt!” – hallottam az ordibálást odakintről. Az ablakomhoz szaladtam. Luke a járda szélén volt, feküdt. A kezén párhuzamos vonalak, belőlük gyöngyözött a vér.
   Lerohantam, felbukva egy csomó mindenbe, de Michael elkapott, és visszalökött a házba.
- Takarodj vissza! Nézd meg mit tettél vele! – ordította rám. Én bömbölve, próbáltam áttörni rajta. A hóna alatt át bújtam, majd odasiettem a járdaszélen fekvő fiúhoz. A csuklójára pillantottam. Nem jutottam szavakhoz.
- T…tudni… akartam, mit éreztél… - motyogta.
- Csak azt láttuk, hogy bemegy a buszba, kihozza a borotváját, és elájul! – mondta remegve Calum.
   A mentő pár perc múlva megérkezett. A kórházba bekötözték a hegeket, az enyémeket is, de Luke-ot benntartották reggelig, hogy összeszedje magát. Egész este ott ültem mellette Mikey-val.
- Luke… - hajoltam az arcához, miközben néhány könnycseppet ráhullajtottam.  Nem tudtam mit mondani.
- Na, mondjad, hajrá! – förmedt rám Mikey. – Nem is tudom miért ragaszkodtak ennyire a fiúk, hogy itt maradj. – dörmögte. Én megráztam a fejem, a könnyekkel teli szememmel, majd újra Luke-ra néztem. Aztán a csuklóján lévő kötésre, és infúzióra. Még mindig nem mondtam semmit. Mikey felpattant, elkapta a kezemet, és kivitt a folyosóra. A falnak támasztott, és mélyen a szemembe nézett.
- Na, ide figyelj! – kezdett bele. – Nem tudom mi okból kifolyólag… - nyelt egy nagyot. – De Fontos vagy neki! – nyögte ki. – Sosem láttam még ilyennek! Egész koncerten olyan felszabadult volt. A kulisszák mögött sem volt annyira izgatott. Aztán mikor megláttunk, hogy az a valami megtámadott téged… mindenki azt mondta, hogy nem, az biztos nem Hazel. Hát őt ez nem érdekelte. – csapott a combjára. – Egyáltalán tudod, mi folyik most a világban? – húzta össze a szemöldökét.
- N… nem… - motyogtam.
- Hogy is tudhatnád… a rózsaszín felhőkben éltél eddig a kis barátoddal… Tájékoztatlak, járvány van! Otthon már borzalmasan elterjedt. Az emberiség borzalmas. Olyan mélyre süllyedtünk a sok háborúval, világválsággal, az emberi rosszindulattal… Azért jöttünk a világ másik felébe fellépni, hogy elegendő pénzt összegyűjtsünk. A szüleink egyenlőre, bár kitudja meddig, biztonságba vannak. De a kormány nem azokat evakuálják, akiknek két pár szép szemük van. – avatott be. –  De ahogy látom, itt is rohad az emberek lelke. Hamarosan mindenki a másik ember húsát fogja vacsorára kapni. Kiirtatták azt a két zombit, de ki tudja, hetek, hónapok, évek múlva újra előjön. Vagy ki tudja, hogy már nem változott át valaki. – sziszegte. – De ennek ellenére is… ebben a szar világban… - suttogta. – Képes volt beléd szeretni. – túrt a hajába.
     Egyszerűen… nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, Michaellel szemben, a tekintetemet egy pontra szegeztem a falon, és úgy álltam pár percig. Nem voltam képes megmozdulni. Már sírni sem tudtam. Nem tudtam arra gondolni, hogy járvány van. Nem. Csak az utolsó mondaton kattogott az agyam egyfolytában. Az nem lehet, hogy belém szeretett. Nem. Nem… Alig ismerjük egymást. Ziháltan beletúrtam a hajamba, és még egyszer utoljára benéztem Lukehoz, aki idő közben elaludt.
- Ne haragudj Michael, de én ezt nem bírom. - egy száznyolcvan fokos fordulat kíséretében megfordultam, és elindultam a kijárat felé. Amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a buszmegállóba, és hazabuszoztam. Otthon elég nagy zajjal léptem be a házba. Elejtettem a táskám, abból kiborult minden, illetve még az ajtót is becsaptam. Anya lassan közeledő alakját véltem felfedezni a konyha felőli irányból.
– Látszik, hogy itthon vagy. – nézett a földre. - Na, mi van, megmentetted a herceged?- mosolygott.
- Haha. Anya, ehhez most nincs kedvem. - válaszoltam.
- Mi a baj? - anya arca mosolygósról átváltott aggódóvá.
- Semmi… - A szobám felé vettem az irányt, kettesével ugráltam fel a lépcsőkön. A szobámba beérve ledőltem az ágyra, az ablakommal szemben. Várjunk csak... Az ablakomon miért vannak deszkák?
- Kicsim... - megfordultam, anya pedig bocsánatkérő pillantásokat vetett felém. - Muszáj volt. Veszélyes oda kint lenni... Kérlek, ne hagyd el a házat. Nem szeretném, ha bajod esne. – morzsolgatta az ujjait.
 - Anya, te nem bízol bennem?! Te most ide be akarsz zárni? - támadtam le. Aztán megláttam az ajtómon lévő kis rést. Mint a börtönökben, a kis ablakocska, a hol beadják az ennivalót.
- Sajnálom. Falakat fognak építeni a város köré… amíg nincs kész… muszáj ezt tennünk. Este bejövök majd, ha kész a vacsi, és akkor lejöhetsz. – csukta rám az ajtót. Hallottam, ahogy a zár is kattan.
- Anya… ANYA! ENGEDJ KI!- dörömböltem. – UTÁLLAK! MINDENNÉL JOBBAN! – ordítottam.  Az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre, és zokogni kezdtem. A falakon túl éppenséggel az emberiség megy tönkre, én ide be vagyok zárva, mint egy elmebeteg, és igazából semmi sincs jól.
    Az ágyamra dőltem, és a fülembe raktam a fülhallgatót. Az egész dallistámat átlapoztam, de igazából az összeset kitöröltem, mert mind vagy Arnoldra, vagy Norára emlékeztettek. Egyetlen maradt, M83 – Midnight City című szám. Felmentem Youtube-ra, és szinte önkívületi állapotban, de bírtam a keresőbe, hogy 5 Seconds of Summer. Rögtön elsőnek kiadott, valami She Look So Perfect nevű számot, ami ismerősen hangzott. Ezt akarta nekem elénekelni Luke. Hát persze.
   Elindítottam, és elszorult torokkal néztem a fiúkat. Igazából először borzalmasnak ítéltem a számot, de másodjára már dúdolgattam is. Szóval ez az életed, Luke Hemmings.
- Illetve csak volt, az életed. Mivel hamarosan ezt a létet már nem lehet annak nevezni. – dörmögtem, majd tovább lapozgattam a számaik között.
   Alig vártam, hogy este legyen. Anyu négy szendvicset rakott a tányéromra, aztán visszament a szobájába. Hallottam, ahogy szipog. A szívem fájni kezdett. De nem tudtam sokáig ezzel foglalkozni. Nem tehettem meg, akármennyire akartam.  Kivettem a fiókból egy kést, majd felosontam a tányérral a szobámba. A szendvicseket zacskókba tettem, két üvegbe töltöttem vizet, és kiszedtem a szekrényemből a hátizsákomat. Belepakoltam őket, meg még néhány konzervet is amiket még az ágyam alá raktam anyu elől, hogy ne egye meg, hisz még is csak a kedvenceimről van szó. Beletettem még egy zseblámpát, a telefonomat, papírt, és tollat, meg a fülesemet. Vártam még egy kicsit, amíg anya elalszik, majd a hatalmas késsel felhasítottam a deszkákat. Gyorsan írtam még anyának egy levelet, amiben ez állt:
„Anya! Elmentem apához, szerintem mindkettőnknek jót tenne egy kis pihenés a másik nélkül.”
    Semmi nem volt odakint. Csak büdös volt. Olyan, mintha ázott szemeteskukák hevernének mindenütt. Pedig itt nem volt kuka. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Igazából apával évek óta nem beszéltem. Egyszerűen csak egyedül akartam maradni. A város felől láttam egyedül mozgolódást, már építik a falakat. Végül elindultam annak a parknak az irányába, ahol találkoztam Luke-kal, és Arnolddal. Leültem az egyik padra, és elmajszoltam az egyik szendvicsemet. A szemem közben körbe-körbe járt, hátha látok valami furcsát. A szendvicsem zacskóját kidobtam a kukába, és tovább indultam. Nem járhattam olyan messze a várostól, de már csak pár ház volt szétszórva az utcában. Mindenhol sötétség honolt. Magam mögött hallottam valakinek a szimatolását. Nem mertem hátranézni. A kést kihúztam a zsebemből. Lassan megfordultam. Egy fekete alakot láttam magam mögött. Rögtön megismertem.
- Ca… Calum? – motyogtam. Az árny a nyakát kiroppantotta, amolyan rángásszerűen. Gyorsan történt. Rám vetette magát. A szája véres volt, a szeme vérben forgott. Mint annak, aki előtte megtámadott. A keze erősen letapasztotta a vállamat a földre. A kés valahová messzire repült, miközben én a földre terültem. Minden erőmmel próbáltam ellökni magamtól. De igazából nem érdekelt. Ha halnom kell, hát haljak.
   Behunytam a szemem, elernyesztettem a testem, és halkan dúdorászni kezdtem.
- Sometimes I start to wonder, was it juts a lie? If what we had was real, how could you be fine?  - nyöszörögtem. Ekkor éreztem egy enyhe megtörést a vállamban. Nem fájt már annyira.
- ’Cause I’m not… - folytattam, de Calum teste zsákként huppant rám. Gyorsan lelöktem magamról, mire heves köhögésbe kezdett.
- Cal! – ráztam meg.  A fiú könnyes szemekkel meredt rám. Remegve kutattam a zsebébe, hátha megtalálom a telefonját. Néhány font, bankkártya, autogramkártyák, és leges legvégül a legújabb, és legokosabb telefon.  Lenyomtam a zárt, és szerencsére nem volt rajta biztonsági kód. A névjegyzékbe mentem, ahol remegve kezdtem kutatni. Johnny/busz akadt meg a szemem egy néven. Valószínű a buszvezető lehetett. Azonnal felhívtam, és iderendeltem. Hosszú óráknak tűnő percek múlva jött. Felkapta a vállára a sápadt fiút, aki még mindig köhögött.
   Sebesen a kórház felé vettük az irányt. Én előre szaladtam, hogy a recepciónak el tudjak mondani részletesen, mi történt.
   - Szó sincs róla. – mondta a vörös, göndör hajú, kissé kövér nővérke. – Megharapták. Még azt kéne, hogy újabb fertőzést hozzunk a kórházba. És most telefonálok, hogy rögvest evakuálják ezt a kis pöcst a városból. – ment a fülkéhez. Én elkaptam a duci csuklóját.
- Van gyereke? – kérdeztem. – Férje? Családja? AKÁRKIJE? – emeltem fel a hangom. – Meglát a szerettén egy harapást… Csak egyszerűen telefonál, hogy takarítsák ki, csak, hogy megmentse a hájas fejét? – mondtam elcsuklott hangon. Eszembe jutott anya. A nagyi… hogyha tehetném, bezárnám őket egy nagyszobába, a fiúkkal, Arnolddal, Noráékkal… És ott élnénk örökre. Anya is ezt akarta. Megráztam a fejem, majd csak azt láttam, ahogy a dagadt nővérke a bemondóhoz megy.
- Egy orvost kérnénk a földszinti recepcióra, sürgősen. – mondta remegő hangon.
- Köszönöm – lihegtem.