Második rész: Meghaltam legbelül

Itt a második rész, ami kicsit rövidebb lett mint az első. Szeretnénk megköszönni az 5 feliratkozót így az elején, nagyon jól esett mindkettőnknek :) ♥ Ha tetszett nektek a a második rész, akkor hagyjatok valamit a komment részben. Az első részt, a jobboldali menü Epizódok részen találjátok. Jövőhét vasárnap találkozunk ♥
                                                                           Ade&Connie

„Tudod láttalak a múltkor. Kicsit meghaltam legbelül.”

Egy bögre tea mellett, és egy jó meleg pokróccal meséltem el nagyinak hogy jártam. Mindent elmondtam egytől, egyig. A nagymamám már elég idős volt, de mindig megértette, amikor valami olyat tettem, amit nem kellett volna.  Mindig azzal próbál feldobni, hogy ő is volt fiatal, addig, míg nem drogozok, iszok és cigizek minden este, addig hálát adhat az Istennek, hogy ilyen jó unokája van, mint én. Oké, azért azt nem mondtam el, hogy borzalmasan csúnyán beszéltem az este, de ez sem mindennapos, mint ahogy az sem, hogy ittam.
   Mama adott néhány vitamint, pezsgőtablettát, hogy ne legyet nagyon rosszul az alkoholtól, aztán magamra hagyott. Az volt az a pont, amikor az úgy nevezet, „csendben szenvedek a sötétben” szitu történik. A zsebemben lapuló telefonomat vettem elő percenként, hogy ránézzek nem e hívott valaki. Senki. Csak napközben anyu néhányszor, de nem érdekelt igazán. Mindenki jól el van nélkülem is. Könnyek folytak végig az arcomon, a szívemben hatalmas üresség, olyannyira, hogy a torkomat már szorította. Úgy gondoltam, írok egy üzenetet Arnoldnak. Nem bírtam, hogy ne találkozzunk, ne beszéljük meg. Ezt írtam neki:
Szia! Holnap, miután hazaértél, légy szíves találkozzunk a parkban. Nagyon sokat jelentene. Hazel.
    Tudtam, hogy nem fog válaszolni egyhamar, sőt, lehet, hogy nem is fog, ezért kimentem a konyhába szólni nagyinak, hogy elmegyek kicsit sétálni.
 - Biztos, hogy ilyen állapotban szeretnél elmenni?
 - Igen, ne aggódj, nem lesz baj. Majd hívlak, szia! - sietős léptekkel hagytam el a kertet, és elindultam a park irányába. Szerencsére elég közel van a házhoz, úgyhogy pár perc alatt odaérek. Reménykedtem benne, hogy Arnold itt lesz, de már kezdtem beletörődni abba, hogy nem jön el. Ahogy beléptem a park kapuján, megcsapott a langyos szellő, és a virágok illata. Na, ez pont nem jellemző az én életemre. Ezért szeretek ide járni, ki tudom kapcsolni az agyam. A távolból halk cipőkopogást hallottam. Tudtam, hogy Arnold az. Istenem... Pedig azt hittem nem fog eljönni.. Azonnal felpattantam, tekintetemet rá emeltem. A vigyor lefagyott az arcomról, a szemeim pedig kikerekedtek. Nem Arnold ált előttem, rohadtul nem. Luke volt az. Lassan sétált felém, miközben maga mellett a biciklimet tolta.
 - Te mit keresel itt? – na, jó, ez elég bunkón hallatszott, de egyáltalán nem őt vártam. Látszott rajta, hogy nem erre a kérdésre számított.
- Csak visszahoztam a bringád. De már megyek is. - lecsapta mellém az említett járművet, majd egyszerűen elsétált. Nem hiszem el. Két nap alatt két fiút is megbántok. Könyörgöm, valaki zárjon már be valami ketrecbe basszus...
  Ránéztem a biciklimre. Teljesen tiszta volt, a kerekei nem voltak ferdék. A cuccom a biciklikosárba volt, és még egy csoki is volt belenyomva.
- Luke, nem úgy gondoltam! – kaptam el a kezét. A srác lassan megfordult, és szakadt a nevetéstől.
- Hogy te mennyire könnyen elhiszed a dolgokat! – fogta a hasát, én meg a karjára ütöttem.
- Utállak! – vágtam az arcába.
- Jól van, én is utállak. –fordult meg, és ismét hátat fordítva nekem, elindult. Ügyes voltál Hazzy, már megint elcseszted.
- Jaj, ne már! – futottam utána. A fiú megint kinevettet, én meg belöktem a pázsitra. A földön fetrengve vihorászott.  Már én is elmosolyodtam magamon, főleg amikor nem tudott felállni a fiú, mert lejtőn feküdt. Elkaptam a két kezét, és felrántottam. És azt hiszem, csak ezt a pillanatot láthatta. Amikor a két kezét fogom.
  Arnold meglökve minket elhaladt mellettünk. Azonnal elengedtem Luke kezét, és Arnoldhoz siettem.
- Hé! –kaptam el a vállát.
- Mi van?! – förmedt rám.
- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem.
- Te hívtál. De ahogy látom, ha már két percet kések is, el vagyok felejtve, és új pasira mászol. Hát, tapsot neked Hazel Murray. – nézett cinikusan, miközben tapsikolt.
- Ki ez a fazon? – suttogta Luke.
- Ennek a fazonnak neve is van. De ahogy látom te is be lettél cserkészve. Tudod, még egy napja sincs, hogy szakítottunk. De már is más fiú kezét fogdossa. Ja, és szerdán, amikor két éves évfordulónk van, akkor egy harmadikkal találkozik, „megbeszélni a dolgokat” a plázában. – avatta be Arn Luke-ot.
- Arnold, ne legyél már gyerekes! Egyáltalán nincs semmi köztünk! Hogyan bizonyítsam be neked? – kérdeztem már remegő ajkakkal.
- Nem kell fáradoznod. Már úgy sem érzek irántad semmit, csak szívből jövő szánalmat. – dörmögte, majd ott hagyott. Én a számhoz emeltem a kezem, és remegő lábakkal pityeregtem. Na, jó, üvöltöttem a fájdalom miatt. Luke átkarolt, a biciklimet felállította, és erősen magához húzva elindultunk hazafelé. Tolta a biciklim, miközben én az egész utcát betöltöttem a zokogásommal. A nagyi háza előtt álltunk meg, leültetett a padkára, a bicajomat nekitámasztotta a kerítésnek, és leült mellém. Nem szólt semmit, csak adta a tömérdek mennyiségű zsebkendőt. Miután nagyjából feldolgoztam, amit hozzám vágott Arnold, újra el kezdtem sírni, mert eszembe jutott, hogy Luke isten tudja honnan, de elment a tegnap említett biciklimért, megtakarította, rendbe hozta.
- Luke, miért én? – kérdeztem tőle.
- Hogy érted, hogy miért te? – kérdezte halkan.
- Vagy minden lánnyal ilyen vagy? Mindenkivel ennyire közvetlen, és… kedves? – zokogtam.
- Nem. – nézett el oldalra.
- Akkor? – csóváltam a fejem.
- Hazel, csak egyszerűen szimpatikus vagy, ennyi, na. Attól, hogy ismert vagyok, én is barátkozhatok, nem? - csapott a combjára.  Kirázott a hideg. megjegyezte a nevem. Nem mondtam, egyszerűen megjegyezte, amikor Arnold úgy szólított, hogy „Hazel Murray”.
   Sokáig ültünk ott. Aztán ránézett a telefonjára, majd kedvtelenül lezárta.
- Mennem kell. Egy óra múlva koncertünk lesz. Aztán meg a London Eye-on fotózás. – mormogta. Én bólogattam, felállítottam a biciklim, és elindultam a kapu felé. Luke megvárta, míg beérek, majd elindult, ki az utcából. Én nyeszletten neki dőltettem a biciklit a falnak, majd bementem a hűvös házba. Nagyi szemöldökét összeráncolva várta a magyarázatot, hol voltam.
- Hagyjuk is… - legyintettem.
- Anyád már hívott. Arnold mondta neki, hogy nem voltál velük, és, hogy láttak téged, hót részegen két fiúval! Szent ég, Hazel, mi tévők legyünk? Hatra már itt is lesz!  - túrt a két kezével a pár szál hajába nagyi. – Különben is! Órák óta kint vagy a parkban! Hazel, mi történt veled? –rázta a fejét. Nem tudom. Tegnap még ugyan az voltam, aki egyébként is. De talán Arnold volt z a személy, aki engem életben tartott. Ő nem engedte soha, hogy olyan helyzetbe keveredjek, hogy a halálon gondolkozzak.  Nélküle viszont gyengének, elveszettnek, semminek érzem magam. Leültem a nappaliba, és csendben vártam. A halálra akartam igazából, de sajnos anyám előbb érkezett. Mégpedig úgy, mint a villámcsapás. Gyorsan, és fájdalmasan. A pirosságtól égő arcomat fogtam, könnyel megtelt szemmel néztem fel rá. Összeráncolt szemöldökkel meredt rám. Sosem ütött még meg. Nem mondott semmit. Ő is elkezdett sírni. Szégyellte magát, amiért megütött, meg egyébként is, volt oka rá.
- Anyu, én… sajnálom! – zokogtam.
- Van fogalmad min mentem keresztül? – mondta artikulátlan hangon. Nem. Nem volt sejtelmem sem akkor, mi lesz a következménye, ha lemaradok a többiektől.
    Anyám berángatott a kocsiba, a biciklimet berakta a csomagtartóba a cuccommal együtt, majd amilyen gyorsan csak tudott, hazahajtott.
   Otthon ledobta magát a kanapéra, és nem szólt hozzám. Felmentem a szobámba, hátamon a cuccommal. Az ágyamra leültem, és magam elé meredtem. Aztán kibukott belőlem a sírás fojtogató, maró érzése. Az arcomat a párnába temettem, és ordítva, szinte sikítva zokogtam teli. A kispárna jó barát módjára mindig felszárítja a könnyeket.  Sírtam, még annál is jobban, mikor Arnold először hagyott el. Egyszerre tört belőlem ki minden. Hirtelen utáltam a testemet, a vékony lábaimat, a ronda hajamat, a semmitmondó kék szemem. Utáltam, hogy semmit sem tudtam jól csinálni, mindenben béna voltam.  Hirtelen eszeveszettül kezdett hiányozni apu, Arnold, Mikey és talán egy kicsit Luke. Ez a két fiú igen hozzánőtt a szívemhez. Mikey olyan biztonságot nyújtott nekem, hogy két másodperce azt hittem, hogy beléestem.  Luke-nak meg az a letörölhetetlen vigyor a képéről. A kis gödröcskéi. Amik azonnal felvidítanak.
    Nem volt más választás. Két mentő, és egy rendőr haladt el a házunk előtt. Régen folyamodtam ehhez. Legalább csak egy tíz percre, negyed órára terelje el a figyelmem… Egyre több mentő, és rendőrautó.  Elővettem hát a kis dobozkámból, amiben fülbevalók, cetlik, apró kis tárgyak voltak. Köztük az is. Nézegettem egy ideig, remegő szájjal emeltem a csuklóm felé. Még több, sőt, helikopter ment a házunk felett.  A régi vonalak még ott voltak. Halványan, de látszódtak. Ezek akkoriak, amikor még Arnold nem volt. Sőt, senki. Csak Nora. De Fred-el már szerelmesek voltak egymásba.
   Már éppen meghúztam az elsőt, mikor már körülbelül a huszadik mentő, és az ötvenedik rendőr ment el a házunk előtt, felkeltem az ágyamról, ledobva azt, és kinéztem az ablakon. Egymás után mentek, a város felé. Nem volt kérdés, megyek e utánuk.
   Felvettem egy pulcsit, és a hátsókertbe kiosonva biciklire pattantam.  Felettébb érdekelt mi történhetett a városban. Mindenem volt az akció, az adrenalin. Nem volt tőlünk olyan messze a belváros, így gyorsan beértem. Messziről ki lehetett venni merről jön a sok szirénazaj. A kórház felé tartottam, mikor a sarkon megláttam két embert. Az egyik a földön feküdt, a másik felette, gondolom újraélesztette. Kicsit közelebb mentem, hátha segíteni tudok rajtuk.
- Elnézést kérek… - szóltam a guggolóra. Nem válaszolt. Lehet túl halk voltam. –Khm, segíthetek esetleg? – próbálkoztam újra. A férfi megfordult. Kezében valami, keze vérrel borítva. Szája is körbe be volt mocskítva a másik ember vérével.
   El kezdtem hátrálni, de el kezdett felém közelíteni az illető. Lassan, bicegősen. Fal. Falnak ütköztem. Nem tudtam hová menekülni, az egyik irány le volt zárva a másik meg eltorlaszolva mentőkkel. Behunytam a szemem. Arnoldra gondoltam, anyura. A srácokra. Norara és Fredre. Szépre és jóra.  Sikítozó fék hangját hallottam.
- Hazzy! Gyere! – kiabáltak. Először fel sem fogtam, nekem szól. Csak a szememet behunyva elmélkedtem. De aztán felkaptak, és hirtelen, egy bőrkanapéra huppantam. Az az ismerős bőrkanapé. Utánam a biciklim landolt, utána pedig Ashton lihegve.
- Szent ég! – sikoltottam fel. Nem tudtam mi történik most velem.
- Jól vagy? – térdelt le mellém Luke. Bólogattam, de közben úgy remegtem, hogy levegőt nem tudtam venni.
- Még jó, hogy erről jöttünk, és nem a rövidebb úton… - fújt egyet Calum. Síri csönd volt, mindenki megijedt. Remegtünk mindnyájan. A sofőrűk beindított valami country zenét, oldva a feszültséget.
- Még is mi a francot kerestél itt? – kérdezte idegesen Luke. Meg mondjam, vagy ne? Ezen hezitáltam hosszú másodpercekig.
- Csak… szétnéztem. Hallottam azt a sok mentőt, és rendőrautót. – mondtam remegő hangon.
- Az éjszaka közepén? Hát te bolondabb vagy mint gondoltam. – vágta oda Michael. – Most ha anyukád bekapcsolja a tévét, és meglátja a híreket… és nem talál téged otthon… szerinted mit gondol majd?! – szidott le. Ismét. Sokadjára.
- Oké Mikey, megkapta, amit meg kellett. – csitította le Luke. Ash hozott nekem egy meleg teát, hogy kicsit kirázzon a rémültségből.
- Hazaviszünk. – mondta Calum. Na, bumm. Hogy magyarázom ki, hogy nem ott lakok, ahová a múltkor vittek, hanem teljesen máshol? Kitaláltam, megmondom nekik az igazat.
- Öhm… most máshová kéne vinni. Úgy értem, a múltkor a nagymamámhoz mentünk. Most haza. Tényleges otthonomba. – mondtam akadozva.
   A sofőrt navigálva hamar hazaértünk. Calum és Ash segítettek lecipelni a buszról a biciklimet, majd elkísértek az ajtóig. Mind a négyen. Becsengettem, mert nem volt kulcsom. A fiúk még mindig mögöttem álltak.
- Most már mehettek, nem kell itt ácsorognotok… - sziszegtem. Meg se mozdultak.
   Anya köpenyben, zihált hajjal jött ki. Amikor meglátott, behunyta a szemét, és idegesen fújtatott.
- Szép estét Mrs. Murray. Én Luke Hemmings vagyok, a barátaim, Michael Clifford, Calum Hood, és Ashton Irwin. – mutogatott Luke a többiekre. – Elnézést kérünk a kellemetlenségekért, Hazelt meghívtuk a koncertünkre, de nem voltunk vele tisztába, hogy nem kéredzkedett el otthonról.
   Hé, most ellenem, vagy mellettem beszélsz, tökfej? Anyám mormogott valamit, majd beintette a fiúkat.
   Leültünk a nappalinkba, anyu hozott mindenféle teasütit, kakaót meg teát a srácoknak. Én közben a még mindig vérző csuklómat figyeltem. Mikey is elkapta a pillanatot. Kikerekedett szemmel meredt rám, én pedig gyorsan lefordítottam a kézfejemet. Basszameg.
   Szerencsére megcsörrent a telefonom. Devis volt az. Soha jobbkor nem hívhatott volna. Este fél tizenkettő volt, nem mellesleg kihúzott a csávából. Vigyorogva elnézést kértem, és gyorsan kirohantam a konyhába.
- Mondd. – szóltam a telefonba.
- Hazel, drága! Hallottam mi történt veled, és Arnolddal. Őszintén sajnálom…- sóhajtozott, de gyorsan témát váltott. – Na, de akkor holnap, hogy is lesz a plázában?
  És kinyomtam. Kárörvendő pöcs. Leültem az asztalhoz, és a konyha halvány lámpafényében sírni kezdtem. Halkan, de őszintén. Elgondolkoztam, hogy az utóbbi napokban rengetegszer érzékenyültem el…
- Hazzy… - szólított meg egy lágy hang. Felkaptam a fejem, és az ajtóban álló Luke-ra néztem. Gyorsan letöröltem a könnyeimet. A fiú lassan felém közelített, és leült a mellettem lévő székre. A csuklómhoz ért a hideg, puha kezével. Felfordította, de azonnal vissza is rakta a combomra. – Miért tetted ezt magaddal? – suttogta, miközben magához húzott, és szorosan megölelt. Én ellöktem magamtól, és morcosan megráztam a fejem.
- Magányügy.  Nincs szükségem a sajnálatodra. – túrtam idegesen a hajamba.
- Neked lehet nincs szükséged rám… de nekem rád… nagyon is. – dörmögte. Ledermedtem.
- Mi a szar bajod van? – kérdeztem.
- Jaaaj, semmi. Ez csak egy… dal. – mosolygott a semmibe Luke.